Márti és Tamás még húszévesek sem voltak, amikor eldöntötték: jóban, rosszban egész életükben egymás társai lesznek. Közös jövőjük tervezésénél azonban nemcsak az elképzelt jó dolgokat írták össze, hanem a lehetséges rosszakat is. Így – környezetük néhány példáján okulva – még az esküvő előtt megegyeztek: ha ne adja Isten, a baba váratna magára, nem fogják megvizsgáltatni, melyikük miatt történik mindez. „Még véletlenül sem akartuk, hogy egy vitában ez a téma vádaskodás alapja legyen köztünk” – idézte fel Márti.

Várva várt fészeklakó

A fészekrakás örömteljes, ám próbatételekkel teli korszaka hamarosan elkezdődött a fiatalok életében. De minden nehézséget szívesen vállaltak, hogy az újszülött fészeklakó minél pihepuhább otthonba érkezzen. Mindhiába. Egy idő után nemcsak a hónapok kezdtek el ólomlábakon járni, hanem az évek is egyre reményvesztettebben teltek. Ez utóbbiakat már szinte számolni sem merték. Talán jól is tették, mert őket is megdöbbentette volna, hogy tizenhét esztendő múlt el a boldogító igen kimondása óta.

Látva kitartó hűségüket, akkor már a Teremtő is igent mondott, és a harminchét évesen édesanyává lett Márti boldogan szoríthatta magához a leggyönyörűbb kisfiút a világon. Mindez harmincegy évvel ezelőtt történt. Az egykori kis fészeklakó már maga is rég kiröpült, hogy a saját otthonát alakítsa pihepuha fészekké, de magával vitte szülei példáját, akik azóta is jóban-rosszban hűségesen kitartanak egymás mellett.

Isten munkatársa

Kulichné Szokol Julika édesanyjának az anyasága sem úgy kezdődött, ahogy azt egy fiatal feleség elképzeli. „Szüleim komoly, hívő fiatalokként indultak a házasságba. Az első gyermekük még otthon, a nyíregyházi tanyavilágban született 1951-ben, de születés közben agyvérzést kapott. Huszonhét éves koráig kiságyban élt, csont és bőr kisgyerek maradt, akinek igazán tudata sem volt. A második baba két évvel később született, de nyolc hónapos korában egy influenzajárvány elvitte. Édesanyámat az akkor nagyon megviselte. Apukám volt, aki húzóerőnek bizonyult ebben az összeomlott állapotban: »Van Isten, akkor kapaszkodjunk bele!«

Így aztán valahogy lassan kijöttek a gödörből. Sőt, hála Istennek, annyira megerősödtek a hitben, hogy utána egy pillanatig sem gondolták azt, hogy ez után a két tragédia után ne lenne több gyermekük. Az Isten pedig hat egészséges gyermekkel ajándékozta meg őket. Ma már huszonhat unokájuk és hét dédunokájuk van” – meséli Kulichné Szokol Julika.

Neki is hat gyermeke született. Hogy mennyire volt példa a gyermekkori nagy család, arra így válaszol: „Mi nagyon szerettük egymást a testvéreimmel, és mindannyiunknak nagy családja lett.

A férjemmel úgy indultunk a közös életünkbe, hogy sok gyermeket szeretnénk, illetve amennyit Isten ad. Őszintén bevallom, hatnál többet nem volt bátorságom vállalni, ez lelki vívódást is eredményezett nálam. Valószínűleg a legkisebb születésekor egy fáradtabb időszakba kerültem, mert akkor építkeztünk. Emlékszem például, hogy nagy pocakkal súroltam a konyha frissen lerakott kövét.”

Sokan azért nem vállalnak egynél több gyereket, mert úgy érzik, akkor saját maguknak kellene sok mindenről lemondaniuk. Mit gondol erről ő?

„Emlékszem, nagylány voltam már, amikor megfogalmaztam magamban, hogy nekem sokkal többet ér az, hogy sok testvérem van, mint ha például divatos csizmám vagy bundám lenne. Amikor anya lettem, és sorban születtek a gyerekek, biztos, hogy időnként nekem is voltak önsajnáló gondolataim. De ahogy nőttek, egyre több mindent be tudtam, be tudtunk pótolni a férjemmel. Például mindig is álmom volt eljutni Olaszországba. Öt évvel ezelőtt a házassági évfordulónkra a gyermekeink befizettek minket egy egyhetes útra.”

Mind a hat gyermeke gyönyörű – a legidősebb már kétgyermekes anyuka –, diplomások, dolgoznak, kivéve a legkisebbet, aki most fejezi be egyetemi tanulmányait.

„Én a gyerekek születését örömként éltem meg, és jó volt látni őket, ahogy felnőnek. Hitem szerint amikor egy gyermek a földre születik, a kegyelem színpadára lép. Azaz lehetőséget kap arra, hogy megtérjen, más szavakkal: az elsődleges célja, hogy keresse az Istent. Ebben a folyamatban pedig egy anya az Isten munkatársa, mert az első lépés a megszületés, ezt követi az újjászületés. A férjemmel együtt hittel vállaltuk a gyermekeinket, és csak imádkozni tudunk azért, hogy ők is megmaradjanak a hitben.”

Egy mai Ábrahám

Még anyák napján sem ejtünk sok szót az édesapákról, pedig nem egy országban külön napon köszöntik őket. Ebben az összeállításban hadd hozzam az olvasók elé Pali történetét, aki közel két éve napról napra megtapasztalhatja azt a csodát, amelyet Ábrahám élhetett át, amikor sok évtized után végre magához ölelhette Izsákot.

Nemcsak Pali, de ifjú felesége is hívő, templomjáró családból származott, ahol a nyitott Biblia mindennap az asztalon volt, a családtagok közül pedig többen is betöltöttek gyülekezeti tisztséget. Igazi próbatétel volt mindannyiuk, de különösen is Pali számára, amikor több mint húsz évvel ezelőtt el kellett temetni az akkor még negyvenes éveiben járó feleségét.

Néhány évvel később az egyedül maradt férj Isten újabb ajándékát élhette át: az Úr társat rendelt mellé, akivel megoszthatta örömét, bánatát. Békésen élték a maguk mindennapi életét, a feleség részéről megtapasztalva a nagyszülővé válás érzését is. Ám a családi élet kék egén lassan sötét felhők kezdtek gyülekezni, egy idő múlva kitört belőlük a vihar, és az akkor még alig óvodás kisunoka a nyugdíjas, de még igen aktív nagyszülők otthonába került. A kisfiú azóta minden napjukat bearanyozza, valóra váltva egy mai Ábrahám sok évtizedes apai álmát és vágyát.

Az imádság ereje

Bevallom, Menyesné Uram Zsuzsa győrsági evangélikus lelkésznő kissé vonakodva vállalta a beszélgetést, mert a történetük nemcsak írásban jelent már meg, hanem a Zákeus Médiacentrum jóvoltából mozgóképre is került: a vele és férjével, a szintén evangélikus lelkész Menyes Gyulával 1999-ben készített, Szeret az Isten című tízperces interjú ma is látható az interneten. Én viszont fontosnak tartottam, hogy a lelkésznő ne csak a múltról, hanem a jelenről is meséljen.

Fiatal, kezdő lelkész házaspárként huszonhat évvel ezelőtt kezdődött az a bizonyos borús időszak, amely egy gyülekezeti közösség (hit)életét is formálta. „A Vas megyei Uraiújfalu evangélikus gyülekezetében kezdhettük meg férjemmel a szolgálatot, nagy örömmel és lelkesedéssel. Örömünket fokozta az, hogy hamarosan gyermekáldás elé néztünk. Azonban a baba három hónapos korában elhalt, és eltávozott, miközben a méhlepény egy darabja továbbra is úgy működött, mintha egy kisbabát látna el. Valójában akkor már rákos sejtként burjánzott, amit az orvosok sehogy sem tudtak eltávolítani, és már a tüdőben is áttét volt. Gyenge voltam és kétségbeesett. Az orvosok már nemcsak a méhem megmentésért küzdöttek, hanem az életemért is. És akkor ott, a kórházi betegágyon úgy imádkoztam: »Uram, itt már az erőm végéhez értem. Uram, te tegyél valamit, bárhogy is döntesz, elfogadom, a te kezedben van a sorsom.« Amikor ezt ki tudtam mondani, akkor különös békesség töltött el. A kemoterápiás kezelés után hazamehettem, pár hét után kihullott a hajam, és nagyon elesett voltam. De napról napra erősebb és gyógyultabb lettem, olyannyira, hogy négy hét múlva az orvosi leletek negatív eredményt mutattak”– meséli a lelkésznő.

És ennek a csodának a gyülekezet tagjai is részesei lehettek. „Mindenben lehetett érezni a jelenlétüket, segítségüket, szeretetüket. A rengeteg imádságon túl ott segítettek, ahol csak tudtak. Például elveteményeztek a kertben, vagy épp ebédet főztek, ha arra volt szükség. Hiszem, hogy ez a betegség azt szolgálta, hogy megtapasztaljuk az Úristen vezetését. Hogy tisztában legyünk azzal: kegyelemből élünk nap mint nap, és ezt a gyülekezet tagjai velünk együtt élhessék át.”

Az Úr ajándéka az a négy fiúgyermek is, akik ilyen előzmények után születtek. 

Tamás huszonhárom éves, Szombathelyen tanul a tanárképző rekreáció szakán; Marcell huszonegy éves, most fog végezni a győri konzervatóriumban harsona szakon. András tizenhárom, Péter pedig kilencéves, ők mindketten a győri Péterfy Sándor evangélikus iskolába járnak.

Arra a kérdésre, hogy ilyen előzmények után az anyaságot másként látja-e, a lelkésznő így válaszolt: „Egy nagy családot nem lehet idealizálni, mert nagyon sok munka és energia van abban, hogy a hétköznapokban minden a maga medrében haladhasson. A nagyoknál már látjuk a szárnypróbálgatásokat, ami jó érzéssel tölt el. A kollégiumi élet mindenképpen pozitív hatással van rájuk, hiszen meg kellett tanulniuk az önellátást, a pénzbeosztást, a saját dolgaikra való odafigyelést. A két kicsivel pedig még bőszen gyakorolhatjuk például a szorzótáblát, a cipőfűzést vagy épp a német igeragozást.”

A fiúk mamának hívják. Amikor megkérdeztem, milyen érzés négy fiú édesanyjának lenni, Zsuzsa így válaszolt: „Nagyon jó, mert anyásak, én pedig próbálom szeretgetni még a nagyokat is. Nagyon jó érzés, hogy ők még mindig elmondják nekem az örömeiket, bánataikat, megbeszéljük a dolgokat, tanácsot kérnek. Tudom, hogy ha majd feleséget választanak maguknak, döntésükre befolyással lesz az első példakép, az anyaminta. Vannak dolgok, amikhez nagyon sarkosan állok, és azokból nem engedek – ezt ők is nagyon jól tudják –, de sok mindenben kompromisszumkész vagyok. Azt is lényegesnek tartom, hogy amit nekem szülőként el kell mondanom – erkölcsi vagy viselkedésbeli dolgokat –, azokat még akkor is elmondjam, ha tudom, huszonéves fiatalok esetében a döntés már az ő kezükben van. Az a legfontosabb, hogy a gondjaikkal ne hagyjuk őket egyedül, hanem érezzék a család fontosságát. Legyen egy olyan fészek, ahova a szárnypróbálgatásaik közepette is mindig vissza tudnak jönni.”

Hűséggel tenni a dolgunkat

Édesanyaként, feleségként a háztartás gondjai mellett Zsuzsa a lelkészi hivatással járó feladatokat is hűségesen végzi. Így sokszor kevés lehet a nap huszonnégy órája… Van titok? – teszem fel a kérdést.

„Igen, az ember néha vágyik arra, hogy kicsit szabadabb legyen a mindennapok kötöttségeitől, mert sokszor nagyon nehéz mindenben megfelelni. Körülbelül két évvel ezelőtt egy nyugtalan időszakunkban, amikor sok minden próbára tett, és kerestem a magam helyét is a lelkészi szolgálatban, az imádság közben különös lelki élményt kaptam. A gyülekezeti tagjaim mellett kristálytisztán láttam magam előtt a családomat, a négy gyerekemet, ahogy a konyhaasztal körül ülnek. És akkor megértettem, hogy nekem most ők így együtt a gyülekezetem. Ha az Isten nővé, feleséggé, anyává teremtett, akkor a családi feladatokat is kiemelten fontosnak tartja az életemben.

A másik hasonló élményem akkor volt, amikor egyszer kicsit elgondolkodva jöttem hazafelé a faluból. Bevallom, a gyülekezeti szolgálatban sem találtam a helyemet tíz év után. Valóban itt kell lennünk, ebben a kicsi, idősödő gyülekezetben kell szolgálnom, amikor annyi ötletem és tervem lenne? Egyszer csak egy hangot hallottam, ami azt mondta: »Teljesen mindegy, hogy hol vagy. Ahol vagy, ott tedd hűségesen a dolgodat.« Ebben a kijelentésben teljesen megnyugodtam, és azóta a munkában is, a családi dolgokban is békességem van. Anyák napján kívánhat többet ennél az ember?”

A cikk az Evangélikus Élet magazin 83. évfolyam, 17–18. számában jelent meg 2018. május 6-án.

Az Evangélikus Élet magazin kapható az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a Luther Kiadónál a kiado@lutheran.hu címen, vagy digitális formában megvásárolható és letölthető a Digitalstand oldaláról.