– Ezúttal nem egy újabb reformáció és művelődéstörténeti, ugyanakkor romantikus regényhez gyűjtött anyagot két hétig Németországban, hanem egy egészen másfajta könyvhöz, amelyen már javában dolgozik. Mi is ennek a témája és a műfaja?

– Én úgy nevezném, hogy személyes hangú útinapló. Évekkel ezelőtt olvastam egy cikket egy német informatikusról, aki minden évben két hónapra otthagy csapot-papot, és echte középkori zarándokfelszerelésben járja végig Németország valamelyik zarándokútvonalát. Ekkor értesültem arról, hogy a német tartományokat számtalan ilyen út szeli át, és amikor úgy döntöttem, én is szabadságra megyek az életemből, logikusan kínálkozott a Luther-út. Olyan megoldáson törtem a fejem, amellyel időt nyerhetek arra, hogy átgondoljam, hogyan tovább, méghozzá anélkül, hogy mindent borítanék, ez ugyanis nem állt szándékomban. Szívesen követtem volna Goethe példáját, aki azon a szeptember végi éjszakán, amikor megszökött az épp Karlsbadban ivókúrázó weimari társaságtól, nem pillanatnyi felindulásból, hanem nagyon is megfontoltan cselekedett. Pontosan tudta, hová megy, nyilván hosszú ideje tervezgette már az itáliai utat. Ugyanakkor minden költői lelkülete ellenére polgárfiú volt, megbízható, fegyelmezett ember, éppen ezért mielőtt lelépett volna, nem borította rá Karl August hercegre az asztalt, mert tudta, hogy előbb-utóbb hazatér, és Weimarba tér haza. De azért persze lelépett. Én ezt a kettősséget mindig nagyon rokonszenvesnek találtam benne. Mivel nekem nem volt két szabad hónapom, az autós megoldást választottam, de szerintem ez közelebb áll a hozzám hasonló átlagos munkavállaló lehetőségeihez, akinek szintén nincsen több hónapnyi, zarándoklásra fordítható szabadsága.

– Nem fél attól, hogy most születő műve elvész a reformációs „boom” hatására napjainkban közreadott, illetve készülő publikációk, az emberek figyelméért versengő kulturális események tengerében?

– Remélem, nem vész el. Egyébként is, hál’ Istennek, azt tapasztalom, hogy a könyveim nem egynyári regények, évekkel a megjelenésük után is folyamatosan veszik őket.

– Mostani, a Luther-emlékhelyek között töltött két hetét minek tekinti: ismeretszerzési esélynek, kultúrmissziónak és/vagy egyfajta protestáns El Caminónak, a hétköznapoktól való távolodást, megtisztulást jelentő vándorlásnak?

– Elég sokat utazom, hivatalból és magánemberként egyaránt, de a legtöbbször mások társaságában. Ennél az útnál viszont kezdettől világos volt, hogy egyedül akarok menni. Alapvetően introvertált személyiségként eleve viszonylag kevés társas ingert igénylek, elmélyedni a gondolatainkban meg végképp nehéz úgy, ha mindig nyüzsögnek körülöttünk. Nem is vittem magammal mást, mint egy kis Playmobil Luther-figurát, amelyet a férjem azonnal elnevezett Luthinak. Ő mindenhová jött velem, mert azt találtam ki, hogy lefotózom Luther életének fontos állomásain, úgyhogy egyaránt ott pózolt a wittenbergi főtéren, a nimbscheni kolostor ablakában vagy az erfurti kolostor lépcsőin. Még olyan helyekre is becsempésztem, ahová bizonyára nem lett volna szabad, ráállítottam például Wittenbergben a Luther-szoba asztalára vagy Wartburgban a Biblia-fordítás helyszínéül szolgáló helyiség kályhájára. Ha egyedül van, útközben az embert mindenféle benyomások érik, a gondolatai szabadon szállnak, emlékek idéződnek fel benne, párhuzamokat fedez fel mások sorsa és a sajátja között, és jobban rálát a saját életére. Mindenkinek csak ajánlani tudom.

– Egy ilyen, az egész világot érintő ünneplés már az azt előkészítő években is sok szellemi-lelki értéket, ugyanakkor gyakran hordalékot is terem. Kérem, meséljen egy kicsit az Evangélikus Élet olvasóinak az önt német földön ért, hol örömteli, hol esetleg bosszantó benyomásokról!

– Az én képzeletem úgy működik, hogy időről időre megnyit egy időkaput, amelyen keresztül átpottyanok a múltba, és ehhez kiváló ihletforrásul szolgálnak a régi épületek, festmények, versek, zenék. Az állam, amelyet ma Németországnak nevezünk, ott született Luther földjén, ahol bármerre járunk, mintha egy életre kelt történelemkönyv lapjain sétálnánk. Némelyik helyszínnek olyan erős az atmoszférája, hogy azonnal beszív, mint az örvény. Erfurtban például ugyanabban az Ágoston-rendi kolostorban laktam, mint anno Luther, sőt még ugyanabban a szárnyban is, ahol őt elhelyezték, amikor 1505-ben bekopogott az ajtón, hogy „jó napot kívánok, áldás, békesség, szeretnék szerzetes lenni!” Ültem a szobámban, nyilván jóval komfortosabb körülmények között mint ő, bámultam a kolostorkertet, és arra gondoltam: vajon ha ő kinézett az ablakon, ő is ugyanezt látta? Weimarban pedig Goethe kerti házában éreztem annyira erősen a házigazda jelenlétét, hogy egyáltalán nem lepődtem volna meg, ha szembejön velem a lépcsőn. Ami annyira nem tetszett, az az, hogy nagy buzgalmukban a németek olykor túllőttek a célon. Eisenachban a felújított Luther-ház például tipp-topp, csillog-villog, minden sarok frissen festve, minden szög a helyén, a bútorok felületén hasra esik a napsugár – és ettől a korban kevésbé járatos látogatóban téves elképzelés alakulhat ki arról, milyen körülmények között éltek az emberek a 15–16. század fordulóján. Kicsit olyan érzés volt, mintha egy Zeffirelli-filmbe keveredtem volna bele, ahol mindenki csodaszép, még a koldus is frissen mosott-vasalt ruhát hord, és odakint a mezőn rendezett sorokban ringatóznak a pipacsok – látványnak nagyon szép, de a történelmi hűsége megkérdőjelezhető. Igazán szomorú élményt pedig az jelentett, amikor láttam, hogy évszázadokon át virágzó települések lassan elnéptelenednek. Mansfeldben például valaha jómódú bányatulajdonosok laktak, most meg tökéletesen kihalt az óváros. Ott áll a gyönyörűen felújított templom, a Luther-szülők egykori háza, a Luther-emlékmű, és egy átlagos hétfő délelőtt egy árva lélekkel nem találkoztam az utcákon. A bankfiók bezárt, a hotel ablakait bedeszkázták, az éttermek csődbe mentek, a lakások üresen tátonganak. Ugyanígy fájt a szívem az Eisleben melletti Seeburg falusi templomáért, ahol Luther is prédikált: valamikor biztosan sokan látogatták, ma meg ott búsul a 12. században emelt román stílusú épület a dombtetőn, egy elvadult kert közepén, omladozó sírok között, és havonta egyszer tartanak benne istentiszteletet.

– A közelmúltban a Hatoscsatornán a Terézvárosi Tv Vallás és kultúra című műsorának vendége volt, amelyben regényei mellett erről a rendhagyó Luther-útikönyvről is szó esett. Mi a tapasztalata az adás eddigi visszhangjával kapcsolatban: az a nagyszámú közönség, amely az ön regényeit örömmel fogadja – köztük teológusok is! –, vajon felfigyelt erre a regény műfajától távol eső munkájára?

– A műsor után nagyon kedvező visszajelzéseket kaptam, még külföldről is volt, aki gratulált a beszélgetéshez. Ez a könyvem egyébként annyiban különbözik az előzőektől, hogy nem fikció, de ugyanúgy vannak benne izgalmas sztorik és szórakoztató, olvasmányos elemek, mint a regényeimben.

– Nem gondolt esetleg arra, hogy Luther Mártonról és koráról a közeli jövőben – célzott emléktúrája jóvoltából egyre több ismeret birtokában – regényt írjon? Szépírói eszközökkel idézve fel Luther szerelmét, házasságát, közismerten érzelemgazdag családi életét?

– Valóban élt, történelmi személyt egy regény hősévé tenni nagyon megköti az író kezét, mert az illetőről rendelkezésre áll egy csomó tény. Ezeket figyelmen kívül hagyni nem túl bölcs döntés, mert kockára teszi a történet hitelességét, emellett pedig arra ösztökéli az olvasókat, hogy az író szemére lobbantsák a tévedéseit. Én olvasóként és szerzőként egyaránt jobban szeretem azt a meg oldást, amikor a tények a történelmi háttér pontos megrajzolásában segítenek, ám a főszereplő kitalált személy. Ha valaki az én képzeletem teremtménye, akkor szabadon tudom mozgatni, senki nem vádolhat meg azzal, hogy „de hát ő sose csinált volna ilyet”. Dehogynem, ha én úgy akarom! Valós történelmi személyt csak afféle cameoszerepben szoktam felléptetni, a hitelesség megteremtésének érdekében, ahogyan tettem Erős Ágost szász választófejedelemmel a Lány igazgyöngyökkel történetében.

– Kinek szánja készülő művét? Evangélikus teológusoknak, gyülekezeti tagoknak, a németországi reformációs „cursillót” végigjárni szándékozóknak vagy jóval tágabb közönségnek: mind azoknak, akiket Luther és életének hely színei a legkülönbözőbb okokból érdekelnek?

– Mindenkinek, akit érdekel a múlt, Németország, a zene, az irodalom és a lehetőség, hogy átmenetileg kilépjen a saját életéből.

– Említette, hogy útjára elkísérte önt egy kedves Luther-figura, „akit” számtalan helyszínen le is fényképezett. Ezek a fényképek is megjelennek majd a könyv illusztrációs anyagában?

– Egy könyv nyomdaköltségét rendkívüli módon megemeli a fotóanyag, pláne ha színes fotókról van szó, úgyhogy ezeket a képeket inkább webes felületeken fogjuk használni.  

A cikk az Evangélikus Élet magazin 81. évfolyam, 51-52. számában jelent meg, 2016. december 25. – 2017. január 1-jén.

Az Evangélikus Élet magazin kapható az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a Luther Kiadónál, a kiado@lutheran.hu címen, vagy digitális formában megvásárolható és letölthető a Digitalstand oldaláról.