Mindenek előtt az 1895-ben épült és most felújított háromemeletes bérház különleges történetével ismerkedhettünk meg, amely 1903-ban az ifjúsági pasztoráció támogatására megalakított Regnum Marianum Egyesület székháza volt. Udvarán később kápolnát is emeltek.

A 2. világháború idején súlyos bombatalálat érte a székházat, félig összedöntve a kis kápolnát, melynek újjáépítéséről akkor lemondtak. 1951 szeptemberében a Regnum-templomot Rákosi Mátyás parancsára felrobbantották, aminek helyébe egy hatalmas Sztálin-szobrot állítottak, a Damjanich utcai házat pedig államosították.

A rendszerváltás után az egyház visszakapta az épületet, amiben az EEMI hathatós támogatásával egy 200 fő befogadására alkalmas konferenciaközpont, 80 fő részére szállás, továbbá irodák, parkolók és kiegészítő funkcionális terek kaptak helyet.

A konferencia- és szekciótermek magas színvonalú egyházi vagy egyéb kulturális rendezvények számára biztosíttak a jövőben otthonos környezetet. A központnak fontos szerepe lesz az eucharisztikus kongresszus helyszíneként is. A felújított épület átadására és felszentelésére 2019. november 7-én került sor. 

Az épületbejárás után felekezetközi imareggeli résztvevői – Nagy Károly katolikus, Bagi László református, Aradi György és dr. Magyarkuti Gyuláné Tóth Katalin evangélikus, dr. Mészáros Kálmán baptista, Szabó Andor és Szabóné Papp Klára metodista, dr. Kováts György mahanaim – hálaadással emlékeztek vissza a Városliget környékén szolgáló keresztény közösségek templomaiban és imaházaiban megtartott egyetemes imahét áldásaira.

Az imaközösség alapjául szolgáló bibliai textust és elmélkedését az alábbiakban olvashatjuk el:

„A fiú apja erre felkiáltott: »Hiszek! Segíts hitetlenségemen!«” (Mk 9,24)

Jézus tanítványaival együtt úton van Jeruzsálembe. Már elkezdte felkészíteni őket a meghatározó eseményre, hogy a vallási vezetők vissza fogják utasítani őt, a rómaiak halálra ítélik, aztán keresztre feszítik, és ezt követi majd a feltámadás.

Kemény beszéd ez, és nehezen érthető Péter és a többi követője számára, de Márk evangéliuma végigvezet bennünket a folyamaton, ahogy fokozatosan fölfedezték Jézus küldetését: Ő a törékenység és a szenvedés által végérvényesen üdvözíti az emberiséget.

Élete folyamán Jézus nagyon sok emberrel találkozik, és mindenkinek segítségére siet a bajában. Most egy apa segélykiáltására figyel fel, aki azt kéri, hogy gyógyítsa meg súlyosan beteg, valószínűleg epilepsziás gyermekét.

Ahhoz, hogy a csoda megtörténjen, Jézus is kér valamit ettől az apától: a hitet.

„A fiú apja erre felkiáltott: »Hiszek! Segíts hitetlenségemen!«”

A Jézus körül összegyűlt tömeg előtt az az apa fennhangon látszólag ellentmondásos választ ad. Minden bizonnyal hozzánk hasonlóan ő is gyakran megtapasztalja a hitünk törékenységét, hogy képtelenek vagyunk teljesen bizalommal lenni Isten szeretete iránt, hogy ő minden gyermeke számára boldogságot készített.

Isten viszont teljes bizalommal van az emberhez, és semmit nem tesz a hozzájárulásunk, a szabadon kimondott igenünk nélkül. Kéri a mi akár kicsinyke részünket is, hogy ismerjük fel a hangját a lelkiismeretünkben, bízzunk benne és mi is kezdjünk el szeretni.

„A fiú apja erre felkiáltott: »Hiszek! Segíts hitetlenségemen!«”
A bennünket körülvevő mentalitás gyakran azt sugallja, hogy az agresszivitás különböző formáival érhetjük el a sikert, hogy ez a célravezető fegyver.

Az evangélium viszont paradox módon azt javasolja, hogy a gyengeségünket, a korlátainkat, a törékenységünket elismerve lépjünk kapcsolatba Istennel, és részesüljünk vele a legnagyobb győzelemben, az egyetemes testvériség megvalósulásában.

Jézus egész életével a szolgálat logikájára tanított, arra, hogy az utolsó helyet válasszuk. Ez a legjobb hozzáállás, hogy a látszólagos vereséget ne önző és kérészéletű diadallá, hanem tartós és közösen átélt győzelemmé alakítsuk.

„A fiú apja erre felkiáltott: »Hiszek! Segíts hitetlenségemen!«”

A hit olyan ajándék, amelyet kitartóan kérhetünk, és kérnünk is kell, hogy Istennel együttműködve utat nyithassunk a reménynek sokak számára.

Chiara Lubich így ír: „Hinni ugyanis azt jelenti: hisszük, hogy Isten törődik velünk, és szeret minket. Azt jelenti: tudjuk, hogy Istennek mindenre gondja van: minden imánkra, szavunkra, mozdulatunkra, minden szomorú, örömteli vagy közömbös eseményre, minden betegségre, valóban mindenre (...) Isten a Szeretet, és ennek logikus következménye, hogy teljes bizalmunkat Őbelé helyezzük. Így meghitt kapcsolatunk alakulhat ki vele: gyakran beszélünk hozzá, elé tárjuk ügyeinket, elhatározásainkat, terveinket. Mindannyian ráhagyatkozhatunk szeretetére, és biztosak lehetünk abban, hogy megért, megerősít és segít bennünket. (…) »Uram – kérhetjük Tőle –, add, hogy megmaradjak szeretetedben! Kérlek, hogy egyetlen pillanatig se éljek anélkül, hogy ne érezném, ne venném észre, ne hinném vagy tapasztalnám azt, hogy szeretsz engem, hogy szeretsz minket!« Aztán pedig szeretnünk kell. A szeretet által hitünk erős lesz, gyémántkeménységű. Nemcsak hinni fogunk Isten szeretetében, hanem valóságosan érzékelni is fogjuk lelkünkben, és »csodákat« fogunk látni magunk körül.” – Letizia Magri gondolatai.