Sokan vagyunk, akik már csak mesélésből, történelmi előadásokból, konferenciákról, vagy politikai szlogenekből ismerhetjük azt a kort, mely jelenünket is meghatározva alakította és formálta át társadalmunkat. Az 1950–60-as évek diktatúrájáról elmondhatjuk, hogy mind a történelmi feldolgozás, mind a személyes emlékezet a mai napig „megengedi magának” azt a szubjektív megközelítést, ami által a korszakról alkotott képünk több mint sokrétű. Elég, ha csak arra gondolunk, hogy hányféle történelemértelmezési kijelentéssel találkozhatunk az adott időszakról, vagy mennyi magyarázattal és szépítéssel az együttműködéssel, a mulasztással vagy éppen a jelentések írásával kapcsolatban.

Talán ez is mutatja, hogy mennyire nehéz a közelmúlt megértése és felfedése, hiszen az egymással ellentétes információk ellepik az emlékezet lehetőségét. Egyebek mellett ezért is különösen igaz erre az időszakra Jan Asmann német egyiptológus, vallástörténész, a kulturális emlékezet kiváló kutatójának fájó, de igaz gondolata, miszerint „az ember természetes alaptulajdonságai inkább a felejtés, mintsem az emlékezés jegyeit mutatják”. Ebben, a különböző múló pártpolitikai érdekeket is kiszolgáló, egymásnak nemegyszer szándékosan ellentmondó történelemszemléletben jelenik meg és üt üdítő rést Dávid Katalin Vasfüggönyös kereszténység című kötete.

A kötet ugyanis nem csak bevezet minket a szerző, valamint a Művészettörténeti Dokumentációs Központ életébe és munkásságába, hanem egyéni életutak párhuzamos bemutatásával azt is elénk tárja, hogy a rendszer által háttérbe szorított, vagy a politikailag ellehetetlenített embereknek – többek között papoknak, szerzeteseknek, bölcsészeknek – miként tudott e központ a segítségére lenni. A Széchenyi-díjas művészettörténész visszaemlékezése révén bepillanthatunk az elnyomás, a politika miatti megkülönböztetés kegyetlenségébe, de láthatjuk a vigasz és remény, azaz 1956 korát is. Megismerkedhetünk a szellemi élet titkos működésével és a sokszor rejtett, titokban történt hit gyakorlásának lehetőségével is.

Dávid Katalin kötetében figyelembe veszi az olvasókat is, így a kötet elején átfogó képet kaphatunk a diktatúra természetrajzáról, arról, hogy a rendszer milyen eszközökkel és mennyire szisztematikusan tört az egyház, a közösség ellen. „Ami nem tőle függ, mert természetes képződmény, mint például a család, vagy maga a társadalom, azt tervezett energiával zúzza szét, tagjait érdekellentétbe állítja egymással, és nem enged sem az egyénnek, sem a csoportoknak önálló választási lehetőséget” – fogalmaz a szerző.

A vasfüggönyös kereszténység címadás kettős jelentéssel bír. Nem csak a külső, hatalmi nyomásra utal, hanem egy másik oldalát is bemutatja a kornak. Mert míg az említett rendszer minden erővel küzdött mások mellett a kereszténység ellehetetlenítéséért, addig a Széchenyi-díjas művészettörténész arra is figyelmeztet – és ezért is kuriózum a kötet –, hogy maguk a keresztények is mulasztottak azzal, hogy bezárkóztak. „Gyengék voltunk, nagyon gyengék, amikor a kereszténységet magunk belügyének tekintettük. S ha valami, ami ellentmond a keresztnek, mint szimbólumnak (…), az bizonyosan ez a befelé vigyázó, bezárkózó és nem kifelé forduló, a mindenkire váró magatartás, az a magatartás, amely az emberekben nem a megváltott istenképmást látja, hanem barátot vagy ellenséget”. Másutt pedig így vall a művészettörténész: „Tragikus tévedés volt önmagunk ilyen feladása, mégpedig egy hibás következtetés miatt: elvették tőlünk a nyilvános tereket – az iskolákat, a különböző közösségi lehetőségeket, egyesületeket, társulatokat, a szerzetesrendeket, a szeretetszolgálatok kiépült hálózatát stb. – életveszélyessé vált a társadalom felé végzett minden munkánk, és ezekből arra következtettünk, hogy nem maradt más számunkra, mint amit meghagytak nekünk: a templomok. Ezt akarták elérni, és mi anélkül, hogy észrevettük volna céljukat, önként bezárkóztunk a templomokba.” E sorok jól jelzik azt a fajta emlékezést, amely nem a múlt új színfalainak megrajzolására, hanem a múlttal való őszinte, alázattal telt szembenézésére szólítja fel az olvasót. Mert igaz, hogy sok példaértékű, nemegyszer mártír ember küzdelme a legnehezebb évek alatt is biztatást adott az egyház népének, ugyanakkor e korszak egyháztörténeti leírása nem állhat meg itt. Ezt maga Dávid Katalin is kiemeli, amikor a kötetben így ír: „Nagyon is várok egy olyan feldolgozást, amelyben kevesebb a siránkozás a szomorú sors miatt, amely nem csak a másik fél bűneit sorakoztatja, és amelyben nem csak az egyház nagyszerű tetteiről esik szó.” A művészettörténész meglátása szerint e történelmi korszak vizsgálatát nem 1945-től, hanem legalább az első világháborútól kellene vizsgálni.

Egy valóban fontos, a kérdéseket és a szembenézést nem megkerülni akaró, sokkal inkább azok fölött töprengeni kívánó kötet jelent meg Dávid Katalin tollából. A könyv sokféle perspektívából mutatja be nekünk az 1950–60-as évek Magyarországát. Érdemes nem csak elolvasni, hanem példát venni abból a szellemiségből, amivel a szerző elénk tárja közelmúltunkat. A vasfüggönyös kereszténység Dávid Katalin publikált emlékiratainak második kötete, az első rész Soah – Emlékeim a vészkorszak idejéből címmel 2014-ben jelent meg.

Dávid Katalin: Vasfüggönyös kereszténység
Szent István Társulat, Budapest, 2017.