Autóval, Budapesten keresztül, 22 kilométer. Ismerős helyre mentem, hiszen budafoki lelkészi szolgálatom idején többször látogattam a családot, dr. Manninger Jenőt és feleségét, dr. Túróczy Erzsébetet. Emlékezetes beszélgetések voltak. Különösen Erzsébet nénivel, hiszen férje halála után többször is megkért, hogy vigyek úrvacsorát, mert már nem tudott a városban közlekedni.

Régi idők emléke elevenedett meg előttem – egykori evangelizációk és evangelizációs énekek. Amikor 2012-ben nyugdíjas lettem, utódom folytatta a látogatást és az úrvacsoraosztást.

Megérkeztem Erzsébet nénihez, akin látszott gyengesége. Ahogyan szokott, úrvacsorát vett. Párnáját menye és fia együtt emelték a szentség vételénél. Láthatóan megnyugodott. A jelen lévő gondozónő jelezte, mennyire örül, hogy időben érkeztem.

Ilyen úrvacsorai alkalmakkor rendszeresen több éneket énekelünk a szertartás után. Most is ez történt. Harmadik énekként énekeltük a 362. számút: „Szívből szeretlek Jézusom”.

Ének közben arra lettem figyelmes, hogy a beteg már lassabban lélegzett, és észrevehetően kimaradt egy-egy lélegzetvétel. Fia ágya mellett ült – édesanyja kezét simogatva. Így jutottunk el az ének harmadik versszakához:

„Végső órám, ha már közel,

Szent angyalod küldd értem el,

Vigyen örök hazámba!

Válhat testemből földi por,

Új létre szólít majd egykor

Ítélet harsonája

Akkor megrendül föld és ég,

Megújul a nagy mindenség,

És megdicsőült, új testben

Jóságod áldom szüntelen.

Erre segíts, Én Istenem, én Istenem,

S téged dicsérlek szüntelen!”.

Az ének után hosszabb csend következett. A jelenlévők megrendülve hallották fiának halk szavát: …meghalt! A könnycsepp, amely mindenkinek szemében megjelent visszatükrözte az emberlét csodáját és megváltottságunkat.

Az előző évszázadok keresztyénei nem a születésnapot tartották fontosnak, hanem az emberi élet utolsó szívdobbanását. Ekkor lép át az ember a mulandóból az örökkévalóba, ahol Krisztus nyit kaput. 

A szerző nyugdíjas evangélikus lelkész.