Ez a határozott, bibliai gyökerű állítás adott tartást fél évezreddel ezelőtt a wittenbergi reformációnak. Luther személyes, gyötrődő és elszánt keresése a kegyelmes Isten után éppen itt érte el a feloldást, a beteljesedést: mindennél jobban kell Istent félnünk, szeretnünk és benne bíznunk. Egyszóval: velünk az Isten. Ez a meggyőződés és tapasztalás adta meg neki a bátorságot Wormsban, Augsburgban és az eisenachi halálos ágyon. Határozott tartalmat adott az igehirdetésének, a kátéknak, a koráloknak, a politikusokkal folytatott levelezésnek. Irányt és bizonyosságot jelentett a reformáció által felkavart világban és egyházban, hogy az ezerféle alternatíva és kísértés között mégis határozottan tudjon utat vágni magának: merre lehetséges továbblépdelni Istennel, s merre nem.

Velünk az Isten – honnan ez a bizonyosság az ószövetségi imádságokban, az óegyházi mártírok utolsó lépéseinél, a gályarab prédikátorok izomszakadásánál, az első evangélikus iskolák alapításakor, az ismeretlen kultúrákba átlépő világmisszió munkásainak a száján, a koncentrációs és Gulagtáborok sötétségében? Dacos, hitvalló, hitkérő, legyőzhetetlen bizonyosságot megszólaltató mondat, amelyhez sosem elég tiszta a helyzet, az ember, a világ, és mégis kőszálként megáll, megtart, továbbvisz. Olyan erős ige, amely nélkül sosem élt meg az Isten népe.

Mi is vágyunk erre a bizonyosságra, hogy jelezze magát a kritikus időkben! Istenre tekintet nélkül meghozott döntéseink idején vajon hová tűnik el ez az ige? Amikor mi vagy mások egyre gyakrabban engedjük el az egyház, a gyülekezet kezét, vajon milyen átok fojtja el a hangját, hogy ne szólaljon meg a szívünkben? Amikor erőtlenné válik a relativizáló igehirdetés egy-egy szószéken, a pedagógia az iskolában és a diakónia a szeretetintézményben, sokszor annyit érzünk csupán, hogy ebből bizony hiányzik valami, ami régebben még megvolt… Hiszen ezt keressük, őt keressük benne: és Isten hol van a maga bizonyosságával mindabban, amit csinálunk?

Habozunk olyan elrettentő tapasztalatok miatt, amelyek beleégtek a kereszténység történetébe: erőszak, egyéni hatalmaskodás, megnyomorított lelkek árán szerzett önérvényesítés – mindez azzal igazolva, hogy az Isten nevében és szolgálatában történt. Manapság inkább egyre halkabbra fogjuk a bizonyosságot sugárzó mondatokat azért, mert egyébként annyi elrettentően magabiztos, magát egyedül üdvözítőnek hirdető agressziót kell elviselnünk! Fájdalmat okoz, hogy a világot kétkedés nélkül a maguk képére és hasonlatosságára formálni akaró ideológiáktól a legprimitívebb dolgokat ránk erőltető reklámokig bezárólag erőszakot akarnak tenni rajtunk a megkérdőjelezhetetlen bizonyosság nevében.

Lelkiismeretes keresztényekként mi nem akarunk beállni ebbe a sorba, hiszen inkább Lélekkel, mint hatalommal és erőszakkal szeretnénk élni. S így egyre nehezebben éljük meg és fogadjuk el, hogy minden agresszió ellenére égető szükségünk van a meggyőződés, a hordozó bibliai bizonyosságok és tapasztalatok erejére. Mert ma is kell a tartást és tartalmat megadó bizonyosság, hogy Isten mégis velünk van. Akkor is, ha sem a helyzet, sem az ember, sem a világ nem lehet ehhez elég tiszta – az Isten mégis jelen van a világban, sőt velünk az Isten.

Az életünket, a világ történetét úgy pontozza ki ez az egyszerű hitvallás, mint az égen szétszórt csillagok az éjszakai sötétséget. Jelzi az Isten jelenlétének a tapasztalatát, de talán sokkal kevésbé hősiesen és világraszólóan, inkább egyegy találkozásban, élethelyzetben, beszélgetésben, imádságban. Akár ott, ahol csupán ketten-hárman gyűlnek össze vagy találkoznak az ő nevében. Áldott erőforrás, kicsinyke istentisztelet, akár liturgia, bővebb tanítás vagy cselekvési terv nélkül – istentisztelet, akár egy célszerűen berendezett klinikai műtőben is. 

A cikk az Evangélikus Élet magazin 84. évfolyam, 45–46. számában jelent meg 2019. november 17-én.

Az Evangélikus Élet magazin kapható az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a Luther Kiadónál a kiado@lutheran.hu címen, vagy digitális formában megvásárolható és letölthető a kiadó oldalán.