„Csakis Krisztus kegyelméből állok itt” – kezdi ünnepi igehirdetését Urmas Viilma érsek. Ezzel nem egyszerűen a reformátori tanítás sola gratia elvére utal, hanem felidézi azt a mondatot is, amellyel 1967 őszén prédikációját kezdte Laine Villenthal, miután első nőként lelkésszé avatták.

Az oltártérben ülő, részben Lutherkabátot, részben albát és stólát viselő lelkészek között feltűnően sok a nő. Legtöbbjükben nagy volt a szorongás, amikor 2015 februárjában ugyanebben a templomban az érsekiktatáson voltunk együtt. Az akkor szolgálatba álló egyházi vezető annak idején úgy fogalmazott: időt kér annak átgondolására, hogy tudja-e támogatni a nők lelkészi szolgálatát. Sok imádság és tanulmányi munka után aztán arra a felismerésre jutott, hogy a nők ordinációja nem ellentétes a Szentírással. Ezek után nem csodálkozom azon, hogy ezen a mai úrvacsorás istentiszteleten milyen örömmel vesznek részt a lelkésznők. Megrendítő ugyanakkor a liturgiának az a része, amikor név szerint és gyertyagyújtás keretében emlékeznek meg az immár meghalt észt lelkésznőkről. Az istentisztelet végén – miután átvehetem az egyház nekem adományozott kitüntetését – magam is szót kapok. Utalok arra, hogy lélekben mi is gyújtunk itt egy gyertyát. Arra az Andorka Eszterre emlékezünk, akinek önfeláldozó életét és sokrétű lelkészi szolgálatát gyilkosság törte derékba. Miközben – immár ismét derűsebben – a lelkészek csoportképének elkészítéséhez állunk az oltárhoz, feleségem valóságosan is meggyújt egy gyertyát Esztus emlékére.

Állhat-e nő szószéken?

Bár Tallinnban számos evangélikus templom és gyülekezeti ház található, a kétnapos tanácskozásnak a kis metodista egyház minden igényt kielégítő konferenciaközpontja ad otthont. Kitűnő előadásokat hallunk, amelyek a közös szolgálat bibliai hátterét és egyháztörténeti előzményeit mutatják be. A nemzetközi kitekintést az is lehetővé teszi, hogy egyebek mellett finn, svéd, norvég és brit résztvevőink vannak. Két olyan egyház képviselője is szót kap, ahol ma nincs női ordináció. A lett teológus asszony mélységes csalódottságának és megaláztatásaiknak ad hangot, hiszen egyházában a közelmúltban zsinati döntéssel szüntették meg a női ordináció lehetőségét. 

 A lengyel résztvevő viszont optimista, hiszen azt a reményét fogalmazza meg, hogy a korábbi elutasítások után hamarosan a női lelkészség mellett fog dönteni egyházának zsinata. Pap Kinga Marjatta észt nyelven elmondott referátumát nagy elismerés fogadja. Az előadó a beszámolóban egyrészt a magyarországi kezdeteket idézi fel, másrészt utal a nők mai egyházi és társadalmi szerepére, amely még mindig nem mentes a megoldatlan kérdésektől.

A magam előadásában párhuzamot vonok az 1960-as évek észtországi és hazai történései között. Bár mi nem voltunk a birodalom része, csupán a szovjet érdekszférába tartoztunk, a hasonlóságok szembetűnőek. Az első nőként ordinált Laine Villenthal németül is olvasható nagyszerű önéletrajzi könyvének számos részét össze tudom kapcsolni magyarországi történésekkel és jelenségekkel. Idézek egy teológiát végzett asszonyt, aki a hetvenes években ezt mondta: „Természetesen felmehetek a szószékre – takarítani…” Ekkor pedig már túl voltunk azon a gyakorlaton, amelyről egy a harmincas években Sopronban teológiát tanult asszony számolt be nálunk. E szerint nők az előadótermekbe csak a professzorral együtt léphettek be, az óra végeztével vele együtt távozniuk kellett. A szünetekben külön helyiségben kellett várakozniuk. Női mosdó nem lévén, a szomszédos kávézóba kellett átmenniük. Ezeket a ma már mosolyt fakasztó részleteket mintegy ellenpontozzák azok a gyakran komor történelmi összefüggések, amelyekre előadásomban utalok. Ezek közé tartoznak a háborúkról, kitelepítésről és üldöztetésről szóló részek, valamint magyarországi titkosszolgálati jelentések, amelyek az észt egyházzal foglalkoznak. Végül rámutatok arra, mennyire igaz a mondás, hogy Isten görbe vonalakon is tud egyenesen írni. Laine Villenthal emberpróbáló körülmények között is csodálatosan helytállt. Szolgálatát nagymértékben segítette a Lutheránus Világszövetség, és sokat merített a magyar asszonyok példájából is. A kép, amelyen a lelkésznő motoron ül, készülhetett volna magyarországi szórványhelyzetben is.

Észtországi magyarok között

Az észtországi magyar gyülekezet tagjainak többségével régi ismerősként köszönthetjük egymást. Többször leírtam már, hogy annak idején sok kárpátaljai fiatal nem vállalta a kijevi egyetem ukrán nyelvű képzését, ezért inkább a Szovjetunió egy távoli, ám barátságos tagköztársaságába, a tartui vagy a tallinni fakultásokra ment tanulni. Házasság és munkavállalás következtében sokan Észtországban maradtak. Magyar nyelven Molnár-Veress Pál svédországi lelkész tart számukra istentiszteletet. Most, hogy ittlétünkről tudomást szereztek, beiktattak egy rendkívüli alkalmat is.

A tallinni dóm mellékkápolnájában több mint negyvenen vagyunk együtt. Igehirdetésemet Jeremiás próféta szavai nyomán tartom, utalva arra a történelmi helyzetre, amelyben ők ma élnek, immár nem leigázott állapotban, hanem szabad emberként: „Építsetek házakat, és lakjatok bennük! Ültessetek kerteket, és egyétek azok gyümölcsét! Házasodjatok, szülessenek fiaitok és leányaitok! Házasítsátok meg fiaitokat, és adjátok férjhez leányaitokat! Szüljenek azok fiúkat és lányokat! Szaporodjatok, és ne fogyjatok! Fáradozzatok annak a városnak a békességén, ahová fogságba vittelek benneteket, és imádkozzatok érte az Úrhoz, mert annak békességétől függ a ti békességetek is!” (Jer 29,5–7)

A tekintetekből úgy látom, hogy az észtországi magyarok tökéletesen értik, mit is jelent ma Jeremiásnak ez a szívhez szóló üzenete. Az istentiszteletet követően szót kér Szalay-Bobrovniczky Vince nagykövet. Mivel Magyarországnak pillanatnyilag nincs észtországi külképviselete, Helsinkibe akkreditált nagykövetként ő képviseli hazánkat Tallinnban és az Észt Köztársaságban általában. A diplomata mai aktualitások jegyében gyűrűzteti tovább az igehirdetésben elhangzottakat. A kárpátaljai gyökerekre való tekintettel szól azokról az erőfeszí- tésekről, amelyeket a magyar nyelvű oktatást is sújtó legújabb ukrán rendelkezések elleni tiltakozás jegyében tesz a magyar kormány.

Az úrvacsorai istentisztelet után még sokáig együtt vagyunk a gyönyörű óvárosban található Magyar Intézetben. A tágas termek Orosz Tamás igazgató irányításával színvonalas programoknak és kiállításoknak adnak otthont. Az ötszáz éves jubileumról szóló megemlékezések jegyében éppen ezekben a napokban került ide a Soli Deo Gloria című vándorkiállítás, amely mintegy harminc molinón mutatja be a protestantizmus magyarországi történetét és értékeit.

Vidéki gyülekezetben

Szombat este a fővárostól ötven kilométerre fekvő Ristibe visz minket Annika Laats lelkésznő. Édesanyja büszkén mondja, hogy ő a Magyar Királyságban látta meg a napvilágot, hiszen Kárpátalja az ő 1943-as születésekor Magyarországhoz tartozott. Ha valami okból nem tud eljutni az észt templomba, akkor interneten a munkácsi reformátusok istentiszteletébe kapcsolódik be.

A magyarul kitűnően beszélő Annika tizenhárom éve a gyülekezet lelkésze. Nemcsak igehirdetőként és lelkigondozóként van jelen a közösségben, hanem komoly erőfeszítéseket is tesz a hétszázötven éves gyönyörű templom felújítása érdekében, valamint elkötelezett módon vállal szerepet a diakóniában, különösen is a nehéz sorsú emberek felkarolásában. Ennek jegyében hozta létre azt a temetői emlékhelyet, ahova a halva született vagy koraszülöttként elhunyt gyermekeiket temethetik el a családok. Vasárnap reggel pedig elvisz minket ahhoz a szír menekültcsaládhoz, amelyet a gyülekezet fogadott be és támogat. A korábbi iskolában kialakított szép lakásban őszinte barátsággal fogad minket a Damaszkuszból menekült házaspár és a két gyermek. A férfi örömmel számol be arról, hogy szakácsként egy közeli étteremben kapott munkát, a gyerekek boldogan mutatják játékaikat. A család most várja a harmadik gyermeket.

Az istentisztelet keretében – ahol igehirdetésemet Annika tolmácsolja észtre – hat fiatal felnőtt keresztelőjére és konfirmációjára kerül sor. Magam is áldást kérek rájuk, tudván, hogy ebben a múltban oly sokat szenvedett egyházban milyen nagy szükség van az elkötelezett gyülekezeti tagokra.

Risti ősi templomában sokszor keresztelnek és konfirmálnak felnőtteket. Ők ilyenkor egy-egy fát ültetnek a templom kertjében. Meglátva az öt fiatalasszonyt és az egy férfit, kezükben ásóval, lapáttal és öntözőkannával, ismét a jeremiási igére gondolok: „Ültessetek kerteket, és egyétek azok gyümölcsét!”

Észtország evangélikus népének oly sok pusztítást kellett átélnie. Gonosz hatalmak ki akarták tépni a gyökereket. Isten kegyelmének ajándéka, hogy ma újra elérkezett az ültetés ideje.

A cikk az Evangélikus Élet magazin 82. évfolyam, 37-38. számában jelent meg, 2017. szeptember 24-én.

Az Evangélikus Élet magazin kapható az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a Luther Kiadónál, a kiado@lutheran.hu címen, vagy digitális formában megvásárolható és letölthető a Digitalstand oldaláról.