„Vigasztaljátok, vigasztaljátok népemet! – mondja Istenetek. Beszéljetek szívhez szólóan Jeruzsálemmel, és hirdessétek neki, hogy letelt rabsága, megbűnhődött bűnéért, hiszen kétszeresen sújtotta az Úr keze minden vétkéért. Egy hang kiált: Építsetek utat a pusztában az Úrnak! Készítsetek egyenes utat Istenünknek a kietlen tájon át! Emelkedjék föl minden völgy, süllyedjen le minden hegy és halom, legyen az egyenetlen egyenessé és a dombvidék síksággá! Mert megjelenik az Úr dicsősége, látni fogja minden ember egyaránt. – Az Úr maga mondja ezt. Egy hang szól: Kiálts! Én megkérdeztem: Mit kiáltsak? Minden test csak fű, és minden szépsége, mint a mezei virágé. Elszárad a fű, elhervad a virág, ha ráfúj az Úr szele. – Bizony, csak fű a nép! Elszárad a fű, elhervad a virág, de Istenünk igéje örökre megmarad. Magas hegyre menj föl, ki örömhírt viszel a Sionnak, harsány hangon kiálts, ki örömhírt viszel Jeruzsálemnek! Kiálts, ne félj! Mondd Júda városainak: Itt van Istenetek! Az én Uram, az Úr jön hatalommal, karja uralkodik. Vele jön szerzeménye, előtte jön, amiért fáradozott. Mint pásztor, úgy legelteti nyáját, karjára gyűjti a bárányokat, ölébe veszi őket, az anyajuhokat szelíden terelgeti.” (Ézs 40,1–11)

Vigasztalni művészet

Vannak vigasztalannak tűnő helyzetek. Ha a szomorúság hirtelen olyan mély szakadékként nyílik meg, hogy nincs mentő kísérlet, amely fényt hozna a mélyére, vagy olyan tartós állapotként tölt ki mindent, hogy az öröm bármilyen formája idegen, illetlen kísérletnek tűnik a vigasztalás. Vigasztalhatatlannak tűnik az ember. 

A vigasztalás feladatát hallva az az ember érzése, hogy ahol a leginkább vigasztalni kellene, ott a legnehezebb. Amikor valaki a szobájában síró kamaszt hallgatja, aki a közösség peremén kudarcok halmazaként ismeri meg magát felnőttként, összeszorul a gyomrunk, és érezzük, vigasztalni nem egyszerűen tudás, hanem művészet. Már nem az eleső kisgyerek ő, akit felsegítve, figyelmét elterelve könnyen újra jókedvre deríthettünk. Míg a negatív tapasztalatokat valóságos pozitív megerősítő sikerek nem űzik el, vigasztalan a helyzet. És ott ólálkodik a kamasz gyanú, minden hamis vigasz éber kritikája. Ő maga frissebb és gyorsabb, igazságérzete pedig élesebb a jó szándékú, vigasztaló, együgyű féligazságnál. Megmérettetik a gyámolító viselkedés és szólás, és könnyen könnyűnek bizonyul a generációs távolságból adott tankönyv ízű tanács. Csak ha valódi felnőtt énem tudom belevonni, korlátaimmal és előremutató tapasztalatommal, csak akkor, valós együttérzéssel lehetséges a vigasz. Ha sikerült: bent a szobában egy érettebb személyiség marad, kifele a szobából egy kockáztató és nyertes szerencsejátékos jön megkönnyebbülten.

Át nem élt nyomorúsághoz nyögve szavakat keresni. Aknamezőn tapogatózva a „menni kell” tudatával, a „nem tudom, merre” bénító érzésével. Tettekre sarkallva a bénát, szavakra a némát, szabadságra a rabot, közben hitelessé csak a hasonló korlátok tapasztalata tesz. Ha nincs ilyen hitelesség, akkor mentőövként csak az együttérzés csendes bölcsessége marad. A hallgatás lehet süket, lehet időt nyerő és lehet bizalmat építő művészet.

Művész, aki a metró tömegében a kifejezéstelen arcokban manipulátorok és demagógok alapanyagánál többet lát, felfedezi az egyéni szép vonást, amely minden egyes arcban sok por, indulat és ránc alatt van elrejtve. Kicsalni a mosolyt, amely közösséget formál: családot, várost, egyházat, népet, kontinenst, világot nyit, művészi helyreállító és alkotó képesség. Különösen nagy kihívás egy közösség vigasztalásának feladata, amire igénk megbízása szól. Nemcsak egy-egy arcot életre kelteni, hanem egyszerre egy egész közösség, csoport, gyülekezet, nép rossz lelkiállapotán változtatni a próféta dolga.

Merünk-e vigasztalni? 

Biztosabb gyorsan továbblépni, elismerve a pillanatnyi vereséget, de kimentve magunkat a fárasztó találkozásból. Csak tartsunk önvédelmi távolságot, ne vegyük magunkra más baját a maga teljességében – szól a hivatalos tanács is a lelkigondozóknak. Ebből könnyen születhet bölcsnek tűnő, ám felületes tanács. A baj valódi mélységét közös érdekből nem mondjuk ki, és a profi vigasztaló sikere leng körül. 

Korunk könyvesboltot kitöltő tudományos tanácsadó irodalmával zavarba ejtően bátran és jól lehet vigasztalni egy vigasztalan társadalmat. Sok mindenről szó van, de az ember végső kudarcát figyelmen kívül kell hagyni. Végső mélység helyett a jelen konkrét gondjaira adott konkrét válaszoké a siker. A keresztyén vigasztalás nagy kérdése, hogy egyáltalán játékba hozható-e Isten a vigasztalás művészetében, vagy vigasztalan ül a szélen? Sajnos rosszul is játékba lehet őt hozni. Utána rossz a kijózanodás. Istennel vigasztalni is művészet, nem magától értődő automatikus képesség a hívő ember számára. Ézsaiás erre a művészetre kap felszólítást: tartósan vigasztalan közösség lelkét kell a jövő optimizmusába emelni, az Istennel való újratalálkozás lelki alapját lerakni.

Nem egy bánatos emberhez, hanem egy egész kiábrándult, kudarcokkal terhelt néphez kell szólnia. Legnagyobb álmuk a másnapi túlélés. Összekötő közösségi élményük a történelmi balsors fölötti búslakodás. Erről a múltba révedő és álmait vesztett népről mondja a próféta, hogy a népnek keresnivalója van a népek között. Üzenete az, amit az ő saját történetében, kudarcaiban és újrakezdéseiben hordoz. A hatalmas erejű hang a földhöz ragadt képzeletű szolgatömeghez szól. Ki emeli fel a fejét? Ahhoz elég szem csillan fel a hívó szóra, hogy elinduljanak vissza, újjáépíteni a romokat és folytatást adni a történetnek. Szép reményeiket sok csalódás húzza le, amikor visszatérnek az ígéret földjére. 

Lila és rózsaszín advent

Advent meghitt és kijózanító egyszerre. Ez a furcsa kettősség rózsaszín és lila szín egyszerre. Meghitt, emberléptékű előtér a nagy ünnep mindent betöltő érkezése előtt. A várakozás vigasztaló kellemessége a béke hangjával, gyertyafénnyel. Annyira más ez, mint a hétköznapok! Vigasztalás ez a rózsaszín: a vigasz békítő, örömteli, finom oldala. Mellette azonban ott van az igazság lilája. Józanná tesz az igazság. Az agyonhallgatott, kényelemből kikerült, most végre kimondott igazság vigasztal. Lila bűnbánat. 

A kettő egyszerre a vigasztalás művészete. A kettőt valami egyesíti, ugyanaz, ami karácsony lényege is. Az elmúlt hónapok legnagyobb hatású eszközeként ismerhettük meg. Meghittség és igazság egyesül benne, a gyermekarcban. A gyermekarc ereje megdöbbentő. Normál állapota az öröm, és már örömével erős: örömöt teremt maga körül. Még sokkal erősebb az öröm hiánya az arcon. A vigaszra szoruló szomorúság, a gyermeki szenvedés a legkérgesebb szívben is érzelmet kelt. A gyermek a vigasztalás nagy művésze. A kicsi szemek öröme vigasztal és az öröm hiánya vigasztalásra késztet. A szemekben az ártatlanság a jövő ígéretével fogócskázik és játékra hív. Bőrszínek, nyelvek, vallások sokaságában ragyog a teremtés ereje. A teremtő szó a semmiből valamit életre hívó jövő szava. A Teremtő alkotását csodáljuk. Vigaszra szorulva a vigasztalás lehetőségét hozza a gyermeki arc. Feladat, ami emberré emel. Minden más szomorú emberi arc ilyen feladat lehetne, de a gyermeki a legmegindítóbb. Mozdulattá alakítja a félelem bénaságát, érthető szóval hidat ver a nyelvek határán. 

Ne félj! – szól Isten meg nem szűnő, kiirthatatlan szava a fű életű emberekhez. Ez az üzenet egy gyermekben érkezik meg, benne válik valósággá és teljesedik be karácsony éjjelén. Ez az érkezés emel emberré, teremtménnyé. A ne féljetek mondata húsvétkor fejti vissza a bénultság, harag, féltékenység, kisszerűség, önzés és halál szövedékét, ami fogva tart. A bűn hálójából a legmagasabb mennybe emel. 

Adventi útépítés

Ünnepnapon talán elhiszem, hétköznap azonban más szabály érvényes. Kamaszkorban ragadtunk. Már megismertük a rideg felnőttvilág szabályait és saját korlátainkat is. Gyermeki énünk, gyermeki hitünk siratjuk. A nagy érkezést, amelyről Ézsaiás beszél, nem tudjuk gyermeki lelkesedéssel, kritika nélkül fogadni. Valami más lett, ami miatt vigaszra szorulunk. Nincs tudomány, rutin vagy módszer, ami vigasztalna. Útépítés kell. Helyreállítás és új építés egyszerre, amely a találkozás szándékát részemről kifejezi. Isten jön, ahogy neki tetszik. Nem diktálhatom neki a lépéseket. Érkezését előkészíthetem magamban és környezetemben. Ennyi az adventi feladat. Múló erőmet az egyetlen, felém is áradó, örök erő szolgálatába állítom – ez értelmet ad az életemnek, és jövőt nyit. Megvigasztal.

Dr. Szabó B. András: Evangélikus lelkész. Pécsett született 1977-ben. Felsőfokú tanulmányait Budapesten, Heidelbergben és Chicagóban végezte. 2006-ban szerzett lelkészi oklevelet az Evangélikus Hittudományi Egyetemen. 2015-ben ugyanitt summa cum laude minősítéssel teológiai doktori fokozatot szerzett. 2006–2007-ben beosztott lelkész a szegedi gyülekezetben, 2007-től a Pestújhely-Újpalotai Evangélikus Egyházközség lelkésze. Tagja a Magyarországi Evangélikus Egyház Sajtóbizottságának, valamint az MEE Zsinata Teológiai Bizottságának.