Hadd idézzem ezt a szakaszt:

1Ezután ismét megjelent Jézus a tanítványoknak a Tibériás-tengernél. Így jelent meg: 2együtt voltak Simon Péter és Tamás, akit Ikernek hívtak, Nátánaél a galileai Kánából meg Zebedeus fiai és a tanítványok közül még kettő. 3Simon Péter így szólt hozzájuk: Elmegyek halászni. Ők erre ezt mondták: Mi is elmegyünk veled. Elindultak, és beszálltak a hajóba, de azon az éjszakán semmit sem fogtak. 4Amikor már reggel lett, megállt Jézus a parton, a tanítványok azonban nem tudták, hogy Jézus az. 5Jézus megkérdezte tőlük: Fiaim, nincs valami ennivalótok? Így válaszoltak neki: Nincs. 6Ő pedig ezt mondta nekik: Vessétek ki a hálót a hajó jobb oldalán, és találtok. Kivetették tehát, de kivonni már nem tudták a rengeteg hal miatt. 7Ekkor odaszólt Péterhez az a tanítvány, akit Jézus szeretett: Az Úr az! Amikor Simon Péter meghallotta, hogy az Úr az, magára vette felsőruháját, mert mezítelen volt, és belevetette magát a tengerbe. 8A többi tanítvány pedig a hajóval jött, mert nem voltak messze a parttól, csak mintegy kétszáz könyöknyire, és kivonták a hálót a halakkal. 9Amint kiszálltak a partra, parazsat láttak ott, rajta halat és még kenyeret is. 10Jézus így szólt hozzájuk: Hozzatok a most fogott halakból! 11Simon Péter beszállt, és kivonta a partra a hálót, amely tele volt nagy halakkal, szám szerint százötvenhárommal; és bár ilyen sok volt, nem szakadt el a háló. 12Jézus ezt mondta nekik: Jöjjetek, egyetek! A tanítványok közül azonban senki sem merte őt megkérdezni: Ki vagy te? Tudták ugyanis, hogy az Úr ő. 13Jézus tehát odament, vette a kenyeret, és odaadta nekik, ugyanúgy a halat is.14Ez már a harmadik alkalom volt, hogy Jézus megjelent a tanítványoknak, miután feltámadt a halottak közül.

Kamasz fejjel is éreztük, hogy Jézus feltámadásának az ereje nem egyértelmű azonnal minden ember számára, az Ő világossága nem úgy ragyog, hogy mindenhol mindenki azonnal megláthatja, akár akarja, akár nem. Még a hozzá legközelebb állók sem ismerték fel Őt azonnal, gondoljunk itt például Magdalai Máriára a sírnál, pedig Jézus közvetlenül ott állt előtte. De így történt az emmausi tanítványokkal is, akik a hosszú út alatt beszélgetve vele sem ismerték fel Őt, és itt a Tibériás tengernél is, amikor megjelenik a tó partján, a tanítványok sem ismerik fel, hogy Ő van ott. János evangélista szavain keresztül vezetett rá bennünket akkor Isten Szentlelke, és vezet rá ma is minden keresőt, hogy Jézus maga bizonyítja be az Ő feltámadott valóságát mindenki számára. Így volt ez kétezer évvel ezelőtt a tó partján, és így van ez ma is.

Mi is történt? Jézus üzenetét komolyan véve a tanítványok elmentek előre Galileába, hogy ott majd találkozzanak vele. Milyen csalódás lehetett számukra, hogy Jézus nem jött utánunk. Teltek a napok egymás után és Jézus még mindig sehol. Egyre inkább erőt vett rajtuk a csüggedés, kétségek gyötörték a lelküket, vajon egyáltalán lesz-e még találkozásuk Jézussal? A napok múlásával egyre jobban elveszítették reménységüket, csalódottan kezdték tervezni a feltámadott Jézus nélküli jövőt. Úgy érezték, hiába volt húsvét, a feltámadás, nem történik semmi, nincs változás az életükben. „Elmegyek halászni” - szólt ekkor Simon Péter a tanítványokhoz. „Mi is elmegyünk veled” - válaszoltak. Azt érezték, hogy immár Jézus nélkül fog eltelni életük hátralévő része. Elkeseredésüket csak növelte, hogy az egész éjszakai halászat alatt semmit sem fogtak, ráadásul valaki a partról - mintha csak provokálni akarná őket - megkérdezi: „Fiaim, nincs valami ennivalótok?” Honnan lenne gondolták magukban, hiszen immár mindent elvesztettek, úgy érzik nincs semmijük a világon, se mesterük, se reményük, se hivatásuk. Nem maradt más csak ez az üresség, bánat és csalódás. „Nincs.” - kiáltják vissza kiábrándultan. Tehetetlennek érezték magukat, mintha minden összeesküdött volna ellenük, nem lett semmi a nagy reményekből, az apostolságból, és még régi mesterségük is cserbenhagyta őket. Hol van hát Jézus, miért nem törődik velük? 

Pedig Jézus ott áll a parton. Olyan közel, hogy hallják egymást, tudnak beszélgetni vele, de az elkeseredésük ködén át, és az őket körülvevő hajnali félhomályban nem ismerik fel őt. Milyen különös kép ez. Ott állnak egymástól nem messze a tanítványok és a feltámadott Úr. Megtörtént húsvét, de ezek a tanítványok mégis ugyanolyan bátortalan, kételkedő, reménytelen emberek maradtak, mint amilyenek voltak azelőtt. Tudniuk kellene, hogy Jézus feltámadt a halálból, hogy Úr Ő mennyen és földön, mégis csak állnak hallótávolságon belül egymással szemben, a győztes Krisztus és a gyenge, félénk, hivatástudat nélküli tanítványok. Nemcsak különös ez a kép, hanem szomorú is. Mert rólunk is szól, mai keresztényekről.

Vajon nem akkor roppan össze sokszor a mai ember hite is, amikor rá akar támaszkodni, amikor a legnagyobb szükség volna rá? Amikor úgy érzi, hogy hiába vár Jézus szavára, útmutatására, nem érkezik válasz az imádságára. Hiába a sok átvirrasztott éjszaka, nem oldódnak a görcsök, nem szűnik a fájdalom, nem gyógyul a beteg, az élet tengerének hullámai összecsapnak a feje felett. Hol marad Jézus, aki lecsendesítené a vihart, aki megtölthetné imádsága kivetett hálóját? Hányszor szorítja össze az ember szívét a félelem, mert nem érzi Isten megnyugtató jelenlétét, közelségét, pedig oly nagy szükség lenne békességére, kegyelmére. A csalódás, a kétségbeesés éppen úgy jelen van a mai ember életében, mint akkor ott a tó partján a tanítványok szívében. Pedig Jézus ma is ott áll életünk partján, akkor is, ha úgy érezzük - mint akkori tanítványai -, hogy üres a hálónk, az életünk, a szívünk. Jézus akkor is él, mert feltámadt.

Húsvétot ünnepelve boldog hálaadással mondjuk ki: Ő él, lát bennünket és törődik velünk. Itt áll életünk partja mellett, lát és hall bennünket, elér a szavával. Akkor is így van, ha bennünket elvakít a félelem, a kétségbeesés, a betegség, vagy a szomorúság. Az ő jelenléte az életünkben nem attól függ, hogy mi őt látjuk-e, vagy érzékeljük-e. Jelenlétét nem a mi hitünk teszi valósággá, hanem az ő feltámadása. Miközben éljük földi életünket, küszködünk a csónakkal, a hálóval, a mindennapi megélhetésért, miközben vívjuk a harcot bűneinkkel, kísértéseinkkel, Ő megáll mellettünk, vigyáz ránk, törődik velünk, kezében tart mindent, azt is, ami bennünket megrémiszt, aggodalommal tölt el, vagy elcsüggeszt. Lehet, hogy olykor üresen marad életünk hálója, de csak azért, hogy aztán még jobban telerakhassa ajándékaival. Földi életünk sokszor háborgó vizét körülveszi az örökkévalóság békés partja, ahol Jézus áll, hogy őrizzen, vezessen bennünket. Ő a feltámadott Úr, aki győzött a halál felett, aki bűneinkért az életével fizetett, nem hagy bennünket elveszni, nem vonja meg kegyelmét azoktól, akikért ennyit szenvedett. Ha egy-egy nehéz helyzetben nem látjuk, nem tapasztaljuk az Ő jelenlétét, akkor is tudhatjuk hívő emberekként, hogy a mi Urunk él, lát, és irányítja az életünket, mert szeret.

A kérdést mégis újra és újra feltesszük: hogyan győződhetünk meg feltámadásának valóságáról? Feltámadásának fénye vajon miért nem tör át jobban abból a láthatatlan világból a mi látható világunkba? Velünk nem történhet meg a csoda? De igen, éppen úgy, mint az akkori tanítványokkal. Jézus azt mondta nekik:” Vessétek ki a hálót a hajó jobb oldalán, és találtok”. És a tanítványok engedelmeskedtek, pedig Jézus szava ellentmondott minden addigi tapasztalatuknak, a józan gondolkodásnak, de ők mégsem vitatkoztak. Nem okoskodtak, nem hivatkoztak évtizedes tapasztalatokra, hanem engedelmeskedtek és megtapasztalták, hogy Jézus szava nem üres szó, hanem valóban Ő az, akinek adatott minden hatalom mennyen és földön. Annyira megtelt a háló, hogy nem tudták azt kivonni a rengeteg hal miatt. Ezek a fáradt, kudarcot vallott emberek engedelmeskedtek Jézus szavának és rájuk ragyogott a feltámadott Úr dicsősége. Azt tették, amit egész éjszaka hiába csináltak, de most Jézus szavára cselekedtek és amint engedelmeskedtek, Jézus mintegy kilépett elrejtettségéből, hogy egymást bátorítva súgják, mondják, kiáltják a boldog csodát: “Az Úr az!” 

Ma is a neki való engedelmesség által történik meg életünkben a csoda: megmutatja az Ő élő valóságát. Amikor a Szentírás szavain, vagy egy igehirdetésen keresztül beleszól az életünkbe, és úgy cselekszünk, ahogy mondja, meglátjuk az Ő dicsőségét.

Hogyan lehet hát meggyőződni a feltámadott úr jelenlétéről, hatalmáról? Nem elvonulva ebből a világból, bezárkózva csendes magányunkba, de nem is érthetetlen titkokra ésszerű magyarázatot kereső kutatásokból. A mai ember nem csak azt fogadja el valóságnak, amit az értelmével meg tud érteni. Tudja, hogy a valóságok világa nagyobb annál, mint amennyit értelme logikája korlátai közé be tud szorítani. Ennél sokkal gyakorlatiasabb. Jézusban való hitét nem az befolyásolja, hogy meg tudja-e magyarázni Jézus születését, feltámadását, vagy a csodáit, hanem egyszerűen csak az, hogy miként lehet vele kapcsolatba kerülni. Nem megérteni akarja Jézust, hanem kapcsolatba akar vele kerülni. Meg akar győződni róla, hogy Jézus valóban az-e, akinek az egyház hirdeti, hogy lehet-e valóban élni vele és általa. Mert az igazi csoda tulajdonképpen maga Jézus. Nem az ő cselekedetei elsősorban, nem a gyógyítások, halott-feltámasztások, hanem az Ő élő személye. Az inkarnáció. Az, hogy az Isten megjelent testben. A Jézusban közénk jött Isten, a Jézusban teremtménnyé lett Teremtő, a Jézusban természeti törvényeknek magát alávető természetfölötti hatalom, a Jézusban emberi bűnt magára vevő isteni Szentség, a Jézusban halált elszenvedő örök élet: ez a csoda. Aki ez előtt az igazán minden értelmet meghaladó csoda előtt meghódol, annak a számára nem probléma már a többi csodája a Bibliának. Hiszen az, aki Krisztus csodája előtt meghódol, ezentúl önmagán tapasztalja a csodát, a saját szívén, indulatain, természetén. Isten legszívesebben az emberi szívben tesz csodát. Van-e nagyobb csoda annál, mint egy ember életének a megváltozása? A bűn és halál lefelé húzó erőitől való megszabadulása, megtisztulása az embernek? Ki tudná megmagyarázni azt a csodát, hogy egy embernek az indulati és gondolati reflexei, amelyek beidegzőtek már a gyűlöletre, a rosszindulatra, az irigységre, egyszer egészen másként kezdenek működni, és az idegpályákon a szeretet, a jóság, a békesség melege áramlik. Pedig valóban ilyen csoda történik bennünk, amikor a Csodával, Jézussal összekapcsolódik a lelkünk. Hiszen Jézussal Isten világa tört be ebbe a világba. A bibliai csodák annak a jelei, hogy elkezdődött a világ megváltása a bűn és halál hatalmából. Valóban itt a MEGVÁLTÓ, az Úr valóban feltámadt!

A tanítványok és sok-sok hívő ember tapasztalata azt hirdeti, hogy lehet élni vele és általa. Nekünk is, ma is lehet. Nem megérteni kell Jézus feltámadásának a titkát, mert azt nem lehet, hanem megélni kell, mert azt lehet.

Mernünk kell engedelmeskedni neki, megcselekedni azt, amit mond, még akkor is, ha lehetetlennek, esetleg ésszerűtlennek látszik, mint például szeretni azt, aki ellenséges velem, megbocsátani annak, aki megbántott, megvigasztalni a szomorkodót, Isten szeretetének jóhírét vinni az élet gondjai közt vergődők közé, és derűsen nézni a jövőbe. Ha ezt tesszük, feltámadásának fénye be fogja ragyogni az életünket, ahol körültekintve hálaadással mi magunk fogjuk megállapítani, hogy valóban az Úr van itt, a Megváltó, aki erőt ad, vezet, megáld, és ajándékaival tölti meg a hálókat, aki él és éltet. Ahogy mi, evangélikusok egy XII. századi német dalban énekeljük Túrmezei Erzsébet fordításában:

„Krisztus feltámadt, elmúlt kín, gyalázat. Örvendezzünk, vigadjunk, Krisztus lett a vigaszunk! Halleluja! Ha föl nem támad, nincsen bűnbocsánat. Ámde ő feltámadott, áldja Krisztust ajkatok, Halleluja! Halleluja, Halleluja, Halleluja! Örvendezzünk, vigadjunk, Krisztus lett a vigaszunk, Halleluja!

Vége a gyásznak és a könnyhullásnak! Örvendezzünk, vigadjunk, Krisztus lett a vigaszunk, Halleluja! Krisztusra nézünk, s békesség a részünk. Nyomdokába léphetünk. Utunk ő és életünk. Halleluja! Halleluja, Halleluja, Halleluja! Örvendezzünk, vigadjunk, Krisztus lett a vigaszunk, Halleluja!
Győzelem, élet Krisztusban miénk lett. Örvendezzünk, vigadjunk, Krisztus lett a vigaszunk, Halleluja! Ővele járunk. Erőt ad szolgálnunk. Diadalmas, szent erőt! Énekünk dicsérje őt! Halleluja! Halleluja, Halleluja, Halleluja! Örvendezzünk, vigadjunk, Krisztus lett a vigaszunk, Halleluja!”

A cikk a Vigília 2020 / 4. számában jelent meg.