A konferencia szervezője és az emlékkötet szerkesztője dr. Révész Béla, a Szegedi Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Karának docense volt. 2015 őszére ugyanis kiderült: vannak olyan hivatkozási pontok, amelyek a minisztérium és az evangélikus egyház számára olyannyira fontosak, hogy akár egy nagyszabású közös rendezvényt is megérdemelnek. Ilyen lett mostanra Vladár Gábor személye, életútja és munkássága. De vajon kinek mit mond ma e név?

Trócsányi László a távoli hivatali elődjét „majdnem elfeledett”, sőt „méltatlanul elfeledett nagy magyar jogász”-ként említette. Holott a minisztérium falai között ma sem ismeretlen Vladár Gábor neve. Emlékét nemcsak kegyelettel őrzik, de esetenként még ma is merítenek abból a szakmai örökségből, amellyel Vladár 1929 és 1944 között az igazságügy-minisztérium törvényelőkészítő osztályának vezetőjeként a hazai jogtudományt gazdagította.

És vajon mit tudnak róla a mai evangélikusok? Sok egyházspecifikus tényt ismerhetnek, ha olvasták rendkívül élvezetes, jó stílusban megírt, de kortörténeti dokumentumnak is kiváló memoárját (Visszaemlékezéseim, Püski Kiadó, Budapest, 1997). Írásában életének számos evangélikus helyszínére elvezet: a Sütő utcai (Deák téri) gimnáziumba, ahol érettségizett, vagy a Deák téri templomba, ahol házasságot kötött Fáy Bertával. És persze fel a Várba, a Bécsi kapu téri templomhoz, ahol megkeresztelték Pál fiát. A budavári evangélikus gyülekezet Vladár Gábor egyházi szolgálatának is kiemelkedő színtere volt, hiszen 1943-tól a gyülekezet felügyelőjeként működött.

Higgadt bölcsesség

Míg talán többen tudják, hogy karrierje a minisztériumtól a Lakatos-kormányig ívelt, amelynek 1944. augusztus 29-i megalakulásától október 16-ig, a nyilas- hatalomátvételig az igazságügy-minisztere volt. Remélhetőleg legalább a honi evangélikusok történeti emlékezetében él, hogy Vladár Gábor az evangélikus egyház középső, majd legfelső szintű világi (nem lelkészi; laikus) vezető tisztségviselői karának tagjaként is fontos munkát végzett. Történetesen ez utóbbi szolgálata is a Sütő utcai gimnáziumból indult, mert 1947. november 6-án itt, az iskolának a háborús sérüléseiből épp akkoriban felújított dísztermében iktatta be a közgyűlés a bányai egyházkerület felügyelői tisztségébe.

Ordass Lajos, a kerület püspöke messzemenőkig értékelte új elnöktársát. „Dr. VG higgadt bölcsessége jó támaszpontom volt sok nehéz döntésemben” – írta később, félreállításának éveiben. Bizony, akadt is jócskán nehéz döntési helyzet 1947–48-ban, amikor együtt vezették az egyházkerületet.

Az irányítást azonos alapelvek szerint képzelték el, s azokhoz a legkíméletlenebb egyházüldözés idején is ragaszkodtak: önrendelkezés; saját ingatlanok (például földek, bérházak) és egyéb bevételi források által biztosított önfenntartás és gazdasági önállóság; a „szabad államban szabad egyház” konstrukció érvényesülése, amelyben az állam erkölcsileg és anyagilag is támogatja, de nem irányítja az egyház szolgálatát, s nem avatkozik bele a működésébe. Továbbá az egyház a küldetésével összeegyeztethető társadalmi feladatok elvégzésében együttműködik az állammal, de a politikai szerepvállalást elutasítja; az egyházon belül sértetlenül érvényesül a demokratikus választási rendszer, amely szerint minden hatalom forrása alulról, a hívektől és a gyülekezetektől ered. Ahogy Vladár Gábor e választási rendszer lényegét summázta: „Igazi tiszta demokratikus elv, elutasítása mindenféle diktatoriális gondolatnak.”

Őrségváltás

A Rákosi-féle pártvezetés koncepciójába azonban ezek az elvek és fogalmak épp- úgy nem fértek bele, mint az azokat a diktatúrában is következetesen képviselő egyházvezetők. Így Ordass püspök és Vladár kerületi felügyelő együttműködése is csak rövid ideig tarthatott. Az 1948. év – korabeli propagandaszlogennel „a fordulat éve” – ugyanis nem kedvezett a fenti alapokon nyugvó egyházszemléletnek, és a totális egyházüldözést folytató pártállam erőszakkal vetett véget közös szolgálatuknak.

Az „egyházi szalámitaktika” receptje szerint a hatalom előbb a világi egyházvezetőket támadta meg, járatta le és távolította el pozíciójukból. Őket többszörösen veszélyes csoportként kezelte, akik nemcsak mint a „fasiszta-ellenforradalmi” Horthy-korszak prominensei, de a pártsajtóban mint a népi demokrácia diabolikus ideológiai ellenségei, az egyházi reakció megtestesítői jelentek meg.

1948. januárban Rákosi Mátyás a kommunista pártfunkcionáriusok budapesti értekezletén bejelentette, hogy a „klerikális reakcióval” év végéig végezni kell. A kormány követelését két hónappal később Balassagyarmaton, Szabó József püspök beiktatásán Mihályfi Ernő, a köztársasági elnök hivatalának akkori főnöke – korábban tájékoztatási, majd külügyminiszter, aki állami funkciói mellett 1952-től két évtizeden át az evangélikus egyház egyetemes felügyelői tisztségét is betöltötte – közölte a népes ünneplő gyülekezettel: az evangélikus egyházban is haladéktalanul „őrségváltást” kell végrehajtani! A korabeli politikai szóvirág valójában azt jelentette, hogy mihamarabb meg kell tisztítani az evangélikus egyház – nem lelkészi – tisztségviselői karát a „reakciós elemektől”. Utóbbiak korántsem csak egyházi pozíciójuk miatt számítottak „veszélyes” kategóriának, hanem társadalmi hovatartozásuk révén is, hiszen egyben az „osztályellenség” képviselőiről – bárókról, nemesekről, földbirtokosokról, miniszterekről, a Horthy-rendszer jelentős közéleti személyiségeiről – volt szó.

A Mihályfi beszédével megindított támadás hatására 1948 szeptemberéig e „célközönség” számos tagja – egyházkerületi felügyelők, egyházmegyei felügyelő, főügyész, főjegyző – lemondott hivataláról.

Vladár Gábor 1948. augusztusban hozta meg döntését. Akkor ugyanis „illetékes helyről” megüzenték neki: „Ha nem mondok le egyházi tisztségeimről, a) megszüntetik a nyugdíjamat, b) kockára teszik fiam hazatérését az orosz hadifogságból, c) tudnom kell, hogy vannak más eszközök is, amelyek alkalmasak arra, hogy jobb belátásra kényszerítsenek.”

Fenyegetés, zsarolás, kényszer – csak néhány jellegzetes elem a pártállami diktatúra eszköztárából. Vladár maga is úgy élte meg, hogy „világos, érthető beszéd volt” ez, értett is belőle. Lemondása után nem sokkal, Szent István napján Pali fiuk hazaérkezett a fogságból…

Rákosival szemben…

Úgy tűnik, Vladár – szakmája és korábbi hivatali és politikusi pozíciói révén – különösen is begyében volt a pártvezetésnek. Élénken megőrizte emlékezetében 1948. április 19-ét, amikor a háromtagú evangélikus egyházi delegáció tagjaként Ordass Lajos és Szabó József püspökökkel együtt látogatást tett Rákosi Mátyásnál. Vladár „történelmi, teológiai és jogi alapokra építve” vázolta az államminiszter (egyben a kommunista párt főtitkára) előtt az evangélikus egyház álláspontját. Évek múltán is feljegyzésre méltónak ítélte, hogy Rákosi „kitüntető figyelme a két püspök iránt szembetűnő volt azzal a ridegséggel, amivel felettem semmibevevéssel elnézett”. Magyarán: a pártfőtitkár levegőnek nézte, mert valószínűleg éppúgy tartott tőle, mint a hasonló hátterű világi egyházvezetőktől.

Sajátos jelenség az evangélikus egyház világi tisztviselői karában a jogi végzettségű, igazságügy-minisztériumi „előéletű”, netán korábban még magas kormánypozíciót is betöltő személyek felülreprezentáltsága. Vladár Gábor mellett ilyen például Pesthy Pál, aki 1924–29 között a Bethlen-kormány igazságügy-minisztere volt, és majd húsz éven keresztül a bányai egyházkerület felügyelője. Vagy Tomcsányi Vilmos Pál, 1921–22-ben a Teleki-, illetve a Bethlen-kormány igazságügy minisztere és két hónapig egyben belügyminisztere, aki mindemellett huzamosabb ideig a budapesti evangélikus egyházmegye felügyelője is volt.

E vezetők jogi felkészültségük, a jogalkotás és az igazságszolgáltatás terén szerzett jártasságuk és tapasztalataik révén, ráadásul egy olyan egyház élén, amelynek szervezete évszázadok óta demokratikus elvek szerint épült fel és működött, méltán kelthettek aggodalmat abban a pártvezetésben, amelynek jogról, törvényességről, demokráciáról egészen másfajta fogalmai voltak.

Törvénytelenül

Vladár nem csupán (majdnem) elfeledett, de még inkább elhallgatott alakja a 20. századi magyar jog- és köztörténetnek. A szűk jogtudományi és történészi szakmai körökön kívül ugyan ki tud ma arról, hogy Vladár Gábor a Sztójay-kormány igazságügyi miniszterének, Antal Istvánnak az unszolására sem akart a magyar jogrendszert, a törvényességet és a jogállami eszméket alapvetően sértő intézkedések kodifikációs munkálataiban részt venni, ezért kilépett a minisztérium kötelékéből. „Bűnrészesség terhelne” – írta lemondólevelében, amelynek másolata ma megtalálható az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárában őrzött kitelepítési iratai között.

E döntésével valójában olyan konkrét lépéseknek a jogi szabályozásában való közreműködését utasította el, amelyek pedig a német megszállás utáni hónapokban a magyarországi „zsidókérdés megoldásának” kulcspontjai voltak. Nem volt hajlandó jogszabályt előkészíteni a gettókba hurcolt zsidóság otthonaiban maradt ingóságok lefoglalásáról és értékesítéséről a magyar királyi kincstár javára; nem volt hajlandó kodifikációs segítséget adni ahhoz, hogy a belügyminisztérium kiszolgáltassa a csendőrségnek a fegyintézetekben őrzött zsidó foglyokat.

Vagyis sem tudását, sem hivatali pozícióját nem volt hajlandó olyan törvénytelen lépések szolgálatába állítani, amelyeket nemcsak szakmai, de erkölcsi és hitbeli mércéje alapján is vállalhatatlannak tartott.

Kései tiszteletadás

Ha valaki a Kissvábhegy impozáns villanegyedének lankás utcáin sétál, a Goldmark Károly utca 9. számú ház falán felfedezheti a XII. Kerületi Önkormányzat által 2002-ben állított emléktáblát. Kései tiszteletadásként tömören hirdeti Vladár Gábor életének krónikáját: itt élt 1963-tól haláláig „sokévi viszontagságos hányattatás után” a volt igazságügy-miniszter, királyi kúriai tanácselnök, országos hírű jogtudós, akit 1951-ben a közeli Karap utca 8. alatti otthonából telepítettek ki családjával együtt.

Utóbbit épp annak a rendeletnek az alapján hajtották végre rajta és családján, amelynek előkészítésén 1939-ben ő maga is dolgozott. A jogszabály akkor oly kiválóan sikerült, hogy a pártállam jó egy évtizeddel később csak elővette a fiókból, és a Budapestről történő kitiltások végrehajtásánál alkalmazta. A Tomor községbe való kitelepítés és a biai, kutya-hegyi száműzetés évei alatt Vladár Gábor jogtudós bizony méltán töprengett azon, „vajon érdemes volt-e negyven éven át fáradoznom ennek az országnak az igazságügyéért”.

A szerző történész, a Magyarországi Evangélikus Egyház Tényfeltáró Bizottságának tagja