Tamás nemigen emlékezhetett a harminc évvel ezelőtti csodálatos napra, bennem azonban sok minden felidéződött. Aztán hazajőve elővettem féltve őrzött dobozomat a régi fényképekkel, és egy kicsit másképpen néztem újra a könyvespolcomon lévő, Németh Gyula faragta táblára a csontból megmunkált lanttal, tollal és a dátummal: 1986. május 11. Rajta a Berzsenyi-idézet: „Lélek s szabad nép tesz csuda dolgokat.” Igen, éppen harminc éve volt.

Amikor Kemenesalja fővárosába, az ősi Nemesdömölkre kerültem, úgy éreztem, hogy néhány hét alatt kortársává váltam Döbrenteinek, Kis Jánosnak, a Perlakyaknak és hát mindenekelőtt Dani uraságnak, vagyis Berzsenyi Dánielnek. Talán azért is volt ez így, mert olyan emberek vettek körül, akik számára a 18–19. század mindennapjai szinte beleolvadtak saját napjaikba. Nemcsak az anyagyülekezet, de a hozzá tartozó falvak, a filiák is régmúlt időkre emlékeztettek.

Mindenekelőtt Kemenessömjén, ahová a költő fiatal feleségével költözött, és ahol Kis János, az akkori dömölki lelkész, aki maga is verseket írt, gyakran meglátogatta. Ahogyan emlékezéseiben írta: „Több izben történt, hogy hozzámenésemkor őtet az asztalnál dolgozva, ’s papirosok mellett találtam, mellyeket belépésemkor az asztalfiókba hidort, ugy azonban, hogy apró nyiredékek maradtak kivül. Midőn ez másodszor, vagy harmadszor történt, ’s a’ nyiredékeken verstöredékecskéket találtam […], kérdém tőle enyelegve, hogy talán versirással mulatja magát. […] de még ekkor verseiből semmit sem mutatott; hanem későbben hozzám jövén, költészeteiből néhány darabot, ’s ezek között a Romlásnak indult hajdan erős magyart is elhozá […].”

Sömjénben gyakran eszembe jutott a költő indulása mellett Hamvas Béla gondolata is, aki Kemenesaljáról így fogalmazott: „Az egész országban ez az egyetlen hely, ahol az ember tudja, hogy az élet akkor magasrendű, ha művészi. […] az ember az éneklő világban [...] él, és az elemekkel együtt énekel.”

Ilyen környezetben különösen is kerestük a múlt megőrzésének módjait, a tárgyi és szellemi kincsekét egyaránt.

A két anyakönyv, benne a Berzsenyi kereszteléséről és házasságkötéséről szóló bejegyzéssel, ott volt az ősi gyülekezet többi anyakönyve között a polcon. Azonban mindkettő megérett a restaurálásra. Különösen is az esketési anyakönyv, melyet minden valószínűség szerint a második világháború végén bajonettel szúrtak keresztül; sőt még égésnyomok is voltak rajta, mintha egy szivart nyomtak volna el a lapjain. A gyülekezet szorgalmazta az anyakönyvek megmentését, ezért az Országos Széchényi Könyvtárban szakszerűen restauráltattuk őket, aztán a kiállításunkon be is mutattuk.

A templom padlásán megtaláltuk annak a keresztelőkútnak az eredeti fedő részét is, amelyet Berzsenyi keresztelésekor is használtak. A restaurátori munka után eredeti helyére tettük, abban a színben, amely a templom eredeti belső festése is lehetett.

Arra is gondoltam, hogy a templom falán emléktáblát kellene elhelyezni, amely hirdetné, hogy ebben a templomban keresztelték meg Berzsenyi Dánielt, és itt is kötött házasságot. Elég nehéz volt azokban a hónapokban carrarai márványt találni, így megörültünk, amikor rábukkantunk egy szépséghibás, de nekünk megfelelő darabra.

Így készültünk az immár országos ünnepre, emléknapra. Megkaphattuk a városi ünnepségen használt hatalmas Berzsenyi-képet, ez felkerülhetett az oldalkarzatra. Május 11-én délután három órára azután zsúfolásig megtelt a hatalmas artikuláris templom. Az utcán is álltak az emberek. A nap fő előadójának Nemeskürty Istvánt kértük fel, aki A Szeretetből folyó teremtés Berzsenyi evangéliumi poétikája címmel elemezte Berzsenyi Dániel művészetét. (Az előadás azután a Tüzes józanság – Berzsenyi Dániel új megvilágításban című tanulmánykötetében 1993-ban meg is jelent.) Balikó Tamás színművész Berzsenyi-verseket szavalt, köztük a legnagyobbakat. Elhangzott a Fohászkodás gyönyörű hitvallása és a féltő hazaszeretet egyik leghatalmasabb verse, A magyarokhoz is. Jánosy István Berzsenyihez írt verseit adta elő.

Azóta sem felejtem el a celldömölki városi énekkar énekét, a Búcsúzás Kemenesaljától című vers feldolgozását. Betöltötték a templomot a csodálatosan fájdalmas megzenésített sorok:

Messze setétedik már a Ság teteje,

Ezentúl elrejti a Bakony erdeje,

Szülőföldem, képedet:

Megállok még egyszer, s reád visszanézek.

Ti kékellő halmok! gyönyörű vidékek!

Vegyétek bús könnyemet.

Aztán pár év múlva úgy éreztem én is, mint Berzsenyi, aki ugyanitt így fogalmazott: „Mélyen illetődve bucsuzom tőletek; / Elmégyek: de szívem ott marad véletek…”

Volt egyszer egy Berzsenyi-nap. Harminc év után is jó feleleveníteni abban az évben, amikor a nagy költő születésének kétszáznegyvenedik és halálának száznyolcvanadik évfordulójára emlékezünk.

A cikk az Evangélikus Élet magazin 81. évfolyam, 19. számában jelent meg, 2016. május 15-én. 

Az Evangélikus Élet magazin kapható az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a Luther Kiadónál, a kiado@lutheran.hu címen, vagy digitális formában megvásárolható és letölthető a Digitalstand oldaláról.