A Néprajzi Múzeumban idén megrendezett World Press Photo kiállítás szubjektív betekintést enged előző évünkbe. Az eddigi kiállításokhoz hasonlóan idén is különböző kategóriájú képekkel találkozhatunk, így a természetábrázolás, a hétköznapi pillanatok, a menekültek vagy a civilizáció kérdése és a háborúk borzalmai egyaránt elénk kerülnek. A sajtófotó, melynek egyik úttörője a magyar származású Robert Capa volt mindenesetre a közel nyolcvan éves pályája alatt meglehetősen átalakult. A képek azon kívül, hogy professzionálisan megkomponáltak, elsősorban drámaiak. Így az első szó a döbbeneté. Valóban ilyen világban élünk? A borzalmak, a kirekesztés, a megkülönböztetés és kizsákmányolás valóságában? Vagy a beválogatott fotók éppen ezekre a problémákra kívánják a figyelmet felhívni? Az ábrázolás – mely nem egyszer az élet és halál pillanatait örökíti meg – a látogatók elé hozza a világ kegyetlenségét, de inkább csak a sportban vagy a természetábrázolásban fedezi fel a szépet.

Csak állok és a látogatói forgatagban nézem a fotókat. Látom, ahogy a kínzás, a háború elől menekülés, a megkülönböztetés, a nagy márkák üzemeiben történő embertelen munkavégzés körülvesz minket. Látom, hogy hogyan válik az ember árucikké, és azt is észreveszem, hogy bár fotókon megörökítve mindez a világ szeme elé kerül, szemünk még sincs a szenzáción kívül nyitva.

Belegondolok, hogy jövőre is lesz, talán látogatószámot döntögető World Press Photo kiállítás és már előre tartok attól, hogy milyen képek, milyen történések, miféle kizsákmányolásról szóló vizuális üzenetek kerülnek majd elénk.

Mindeközben eszembe jut a levélbeli mondat: „Minden gondotokat őreá vessétek, mert neki gondja van rátok” (1Pt 5,7) – olvasom ezt a megnyugvást hirdető, mégis – talán éppen ezáltal –, feszültségekkel teli igét. De hogyan van gondja ránk? Mit tesz értünk, mit tett azokért, akik ezeken a fotókon áldozatként szerepelnek? Lehet-e Istent hibáztatni az emberi nemtörődömségért, az emberi bűnért? Első felindulásom épp az utóbbiban fordul meg. Az eddig Isten felé intézett kérdés tükörként rám világít. Vajon a kereszténység képes-e hirdetni a szabadságot egy olyan világban, ahol millió számra üldözik az embert, többek között éppen keresztényeket? Tudunk-e hitelesen és józanon, a világ és magunk számára is egyértelműen fogalmazni a békesség és megbékélés mellett? Képesek vagyunk-e a bűnt úgy felismerni, hogy attól nem elfordulni, elkülönülni akarunk, hanem azon változtatni, jobbá tenni? Felismerjük-e Pál apostol igéjében azt a keresztény magatartásformát, mely nem elhalad mások gondjai mellett, hanem abban aktívan bekapcsolódik és jóvá formálja azt? Vagy mi is – én is – olyan keresztényként élek, aki bár talán felismeri a környező világ elénk tárt indulatát, de sokkal inkább saját gondjaival van elfoglalva, mintsem feladatát élné életében. Pál apostol így fogalmaz: „Ne győzzön le téged a rossz, hanem te győzd le a rosszat a jóval” (Róm 12,21) Bár tisztában vagyok vele, hogy önnön erőnk kevés lehet ahhoz, hogy átformáljuk a világot, mégis, biztos vagyok benne, hogy a lehetőségeinkkel való élés ránk bízott talentum, azaz olyan általunk megélhető és kibontható világszemlélet, mely a világban meglévő gonosz erőkkel – ha kis szinten is –, de szembe tud menni.