– Nem titok, hogy nagyon fiatal, mindössze 26 esztendős. Milyen hosszú út vezetett a lelkészi hivatásig, miért választotta a szószéket?

– Ez nem egyszerű kérdés, hiszen tudjuk, a lelkészi munkára hivatásként kell tekinteni. Ez egy teljesen egyedülálló szakma, aminek egy egész életet kell szentelni. Nagyon hosszú volt az idáig vezető út. Ahhoz, hogy valaki elhatározza, hogy a sorsát Isten kezébe teszi, és az emberek felé fordul, hosszú folyamatnak kell végbemennie. Akadnak persze olyanok, akiknél ez egyik napról a másikra történik, de esetemben ez semmiképp sem igaz. Egy fontos momentum volt, ami elindított ebbe az irányba, mégpedig édesanyám nagyon korai elvesztése. Fiatal éveim végét ez határozta meg. Számtalan kérdés kavargott bennem Istennel kapcsolatban, és a teológia volt az a terület, amely megtanította, hogyan tudok a kérdéseimre helyes választ adni. Egyetemi éveim közepén döbbentem rá, hogy ez a hivatás nekem való, és örülök, hogy ezt csinálhatom.

– A hitet, a lelki élet gyakorlását a családból hozta?

– Viccesen mindig azt szoktam mondani, hogy katolikusnak kereszteltek, 12 évet jártam református iskolába, evangélikus lelkész vagyok, és háromszor tornáztam a baptistáknál. Nagyon rég óta benne vagyok ebben a közösségben, de valójában elsős korom óta gyakorlom mélyebben a lelki életet. Az evangélikusokhoz 2006-ban kerültem át, több mint 10 éve tehát ez a gyülekezet határozza meg a mindennapjaimat.

– Korunk jelenségei közé sorolják, hogy egyre több az Istent kereső ember. Ön minek vagy kinek köszönhetően találta meg a hit felé vehető utat?

– Nem vagyok híve a dátumoknak, de úgy emlékszem, 2006-ban történt, amikor Kecskeméten megismertem Kiss Jánost, aki a mai napig az ottani gyülekezet lelkipásztora. Az ő lelkisége, személyisége és az istentiszteletek minősége hozzájárult ahhoz, hogy felülemelkedjek a családi tragédián, és elindított a teológia felé.

– Egy év után helyezték át Tótkomlósról. Mennyire volt nehéz a váltás, hiszen Öntől független volt a döntés?

– Elmondhatom, hogy kicsit most itthon vagyok. A Zahorecz név Szarvason nem ismeretlen, a családom egy része idevalósi. Ahogyan mondani szokták, hazatért az elveszett gyermek, talán ehhez hasonlítható az érzés, amit megélek. Annyi előnyöm volt, hogy pitavarosi a dédnagyanyám és tótkomlósi a dédnagyapám, ami az elmúlt évben még inkább hazai szelet adott, de a nagyapám például gádorosi, ami itt van a szomszédban, vagyis még inkább közel vagyok a gyökerekhez. A költözés sohasem könnyű, hiszen el kell engedni egyes embereknek a kezét, akikkel egy éven át szolgáltam. Ott kell hagyni barátokat, egy megszokott környezetet, illetve benne van a változás miatt érzett izgalom is. Megmondom őszintén, kicsit felemás érzések kavarognak most bennem: fáj, hogy ott kellett hagynom a barátaimat, de nyitott vagyok az újra, szeretném megismerni az itt élő közösséget, a város miliőjét pedig minél hamarabb magamévá tenni. Nagy terveim között szerepel, hogy az újtemplomi gyülekezet tagjait végiglátogatassam, és ne csak az istentiszteleteken találkozzunk, hanem az otthonainkban is.

– Clairns-Legyel Henriett úgy fogalmazott, hogy egy megnyugodott, békés gyülekezetet hagy itt. Mi lehet akkor az Ön feladata?

– Ezeket az érzéseket én magam is tapasztaltam. Célom, hogy a gyülekezetet bővítsem, és a fiatalságot bevonzzam a templomba. Egy egyházközség lelkésze sohasem unatkozik, mindig akad munka. Azt már tudom, hogy nem fogok a templomban üres órákat eltölteni, és emellett itt lesz a Vajda Péter Evangélikus Gimnázium is, ahol iskolalelkészként fogok dolgozni. Bízom benne, hogy idővel egyre többen találnak meg bennünket, és hogy a rám váró feladatokat a lehető legjobban tudom majd ellátni.