Bence Imre esperes, a budavári evangélikus gyülekezet igazgató lelkésze köszöntötte az egybegyűlteket, akik a sötét és ködös idő ellenére szép számban voltak fültanúi a kétrészes – igehirdetéssel és gyülekezeti énekekkel kiegészített – áhítatnak. A francia Charpentier liturgikus darabja után szintén egy francia komponista, Gabriel Fauré egyik – Jean Racine versére írt – kamaraműve hangzott el. Ezután César Franck Panis angelicus című műve (szövegét  Sík Sándor fordította), majd Beethoven Jesu dulcis memoria kezdetű (Babits Mihály fordításában megszólalt) Szent Bernát-himnusza következett.

Josef Rheinberger Abendliedje hűen idézte fel az említett emmausi evangéliumrészletet, amely egyszerre jeleníti meg a Jézus kereszthalála után egyedül maradt tanítványok kétségbeesését, felismerését és megnyugvását. Egy középkori Mária-ének Edvard Grieg-féle feldolgozásának (Ave maris stella), valamint John Rutter dicsőítő dalának (The Lord Bless You and Keep You) hasonlóan bensőséges hatása volt.

Bence Imre rövid (Ez 34,17–22 alapján tartott) prédikációjában pontosan a pásztor által soha el nem hagyott juhokról szóló igehelyet emelte ki, majd a szimbolikus Szentírás-szöveg realitására hívta fel a figyelmet. A novemberi időszak egyre fogyó, sötétülő napjaival érzékeltetett elmúlás a lelkész szerint a hónaphoz alkalmazkodó, szomorú közérzet helyett lelki derűvel, a megfáradtság törődöttsége helyett az újjászületés reményével kell, hogy eltöltse a híveket. Hiszen ők a „legjobb legelő” juhaiként minden megpróbáltatás és eltévelygés ellenére nem vesznek el sosem.

Assisi Szent Ferenc szavaival szólva Bence Imre azt is elmondta, hogy a keresztény ember – az idézett szenthez hasonlóan – „a békesség eszközeként” él a világban, és bár ereje olykor apadóban van, napjai pedig homokszemekként peregnek, mindig reménységet meríthet Jézus feltámadásából, a sötétségben újra kigyúló világosságból.

A zenés program második részében a kórus Bach 68. kantátáját (Mein gläubiges Herze), majd Kodály Zoltán Balassi Bálint költeményére alapuló versmegzenésítését, a Szép könyörgést adta elő. Ezután a zeneszerzőként is jegyzett karnagy, Tillai Aurál korálfeldogozásaiból (Hadd zengjen énekszó; Ó terjeszd ki; Dicsőült helyeken; Fel útra ti hívek) is kaphatott a hallgatóság egy kis ízelítőt. Végül ismét egy Kodály-kórusművel, A 114. genfi zsoltár című énekkel zárult a zenés áhítat.

Amikor az emmausi tanítványok felismerik a vendégül látott, kenyeret megszegő Jézust, ő rögtön „eltűnik előlük” – mégsem hagyja el őket. A novemberi, hanyatló napok mögött, az éjszaka leple alatt most is ugyanúgy jelen van. És ha kérjük, örökre velünk marad.