– Gyermekkorától egyértelmű volt, hogy a zene lesz az élethivatása?

– Igen is, meg nem is. Csömöri evangélikus családban nőttem fel, és a szűkös anyagi helyzetünk miatt iskola mellett én már tízéves koromban elkezdtem dolgozni. Többedmagammal a szomszédos Szentmihályra jártam át bolgárkertészekhez gyomlálni, de otthon, a faluban is találtam munkát. Például iskola előtt fonott kosárban a hátamon vittem a frissen sült zsemléket, kenyereket a boltokba. Nyáron kapáltam, vagy a cséplőgépen dolgoztam. Jó tanuló voltam, és gyerekkori álmom volt, hogy kántortanító lehessek, csak nem volt pénzünk, hogy a negyedik osztály után az elemi iskolából polgáriba menjek továbbtanulni. Galáth György evangélikus lelkészünk azonban többször is elment a szüleimhez, hogy rábeszélje őket, taníttassanak tovább. Így végül hatodik osztályos koromban sikerült felsőbb iskolába mennem. A budai képzőben végeztem – az intézmény még ma is a főváros tanítóképző intézete –, a kántorvizsgát végül pedig a szarvasi evangélikus tanítóképzőben tettem le.

– Faluhelyen felnőve az énekszó olyan természetes lehetett, mint a legtöbb csömöri családnál a tót nyelv használata.

– Ez így van. Munka közben is nagyon sokat énekeltünk, hogy könnyebben menjen a munka, és gyorsabban teljen az idő. Arra is jól emlékszem, hogy a táncos mulatságok szüneteiben, amikor a zenekar pihent, mi nem ültünk le, hanem körben állva énekeltünk. A magyar dalok mellett tót népdalokat is. Ez utóbbiakat később egy nagy magnóval rögzítettem is, majd lekottáztam. Két évvel ezelőtt a Csömöri Szlovák Nemzetiségi Önkormányzat Takto spievali v Čemeri, azaz Így énekeltek Csömörön – Szlovák nyelvű népdalgyűjtemény címmel adta ki. Ezt a nagyon szép kiadványt az előbb említett önkormányzat elnöke, Szabó Erzsébet szerkesztette. Öröm számomra, hogy ők folytatták a gyűjtőmunkát, és néhány héttel ezelőtt bemutathattuk a könyv azonos című második kötetét.

– A pedagógusdiploma megszerzése után merre vezetett az útja?

– Orgonatudásomat elsősorban helyettesítések során használtam. Többször helyettesíthettem volt osztályfőnökömet, orgonatanáromat, Kapi-Králik Jenő orgonaművészt a kelenföldi evangélikus gyülekezetben, de az otthoni templomban is jó néhányszor játszottam; abban az időben még fújtattuk ott az orgonát. Sőt Csömörön egyszer egy vasárnap délutáni istentiszteleten még prédikáltam is, mert nemcsak a kántor, de a lelkész sem tudott ott lenni. 1948-ban főállásban tanítani kezdtem. Mivel jól ment a testnevelés, testnevelő tanári diplomát is szereztem, így az első években azt tanítottam, miközben iskolai kórust szerveztem.

– Ezért lett a Zeneművészeti Főiskola hallgatója is?

– Igen. A középiskolai énektanári és karvezetői szakot végeztem el. A városszéli iskolában a testnevelés mellett éneket tanítottam, így jött ki a kötelező óraszámom.

– Sok énektanár azonban önt szakfelügyelőként ismerte meg.

– 1963-ban neveztek ki szakfelügyelőnek – hat kerület általános iskolái tartoztak hozzám –, majd 1971 őszétől vezető szakfelügyelőként dolgoztam egészen '89-ig, a nyugdíjba vonulásomig.

– Nemcsak szóban látta el a kollégákat szakmai tanácsokkal, hanem szakfolyóiratok hasábjain is. Az elméletet később gyakorlatba is átültette: a kezemben tartom a Nemzeti Tankönyvkiadó által kiadott, ötödik és hatodik osztályosoknak szóló ének-zene tankönyveket, amelyeket az ön neve fémjelez, társszerzője pedig Riznerné Kékesi Mária volt.

– A nyolcvanas években részem lehetett az új tantervek kidolgozásában, majd országszerte a megismertetésükben. Az említett tankönyveket, a hozzájuk készült tanári kézikönyveket, tanmeneteket '82–83-ban írtam meg. Ezeknek korszerűsített, új kiadásait a mai napig használják az általános iskolákban.

– Az ön életében mindig fontos szerepet töltöttek be a kórusok, a különféle zenei klubok és ifjúsági hangversenyek. Felsorolni is nehéz lenne az ezzel kapcsolatos élményeit. Ha mégis ki kellene egyet emelni közülük, mi lenne az?

– Talán a Cseszka Edit karnagy alapította Tavasz női kar, amely időnként vegyes kórusként is fellépett. Karnagyként négy évig magam is segíthettem a munkájukat. A hazai megmérettetéseken kívül nagy sikereink voltak Svájcban, Németországban és Franciaországban, ahol a női kategóriában első díjat nyertünk, a zsűri pedig különdíjban részesített a modern művek előadásáért.

– A hazai zenetanári pályán természetes, hogy valaki a Kodály-módszer elkötelezett híve. De hogyan lett ön a módszer „dél-amerikai misszionáriusa”?

– 1964-ben Magyarország adott otthont a Zenei Nevelés Nemzetközi Társasága, az ISME konferenciájának. Tőlünk, zenei szakfelügyelőktől kértek a szervezők tanácsot, hogy melyik iskolákba vigyék a résztvevőket. A külföldiek le voltak nyűgözve a Kodály-módszertől, és attól kezdve nemcsak ők jöttek rendszeresen hazánkba, de magyar tanárokat is meghívtak, hogy tanítsák meg a módszer lényegét. Én ennek hatására hobbiból elkezdtem spanyolul tanulni, mert közülünk senki nem beszélte ezt a nyelvet, pedig arról a nyelvterületről szintén volt szakmai érdeklődés. Egy év múlva a chilei katolikus egyetemről megkeresés érkezett, hogy egy évre szeretnének meghívni közülünk egy tanárt. Engem küldtek, pedig a nyelvtudásom akkor még messze volt a tökéletestől…

– Hol tanított?

– Dél-Amerika három országának – Chile, Bolívia, Peru – öt egyetemén tartottam kurzusokat. A módszer szemléltetésére gyerekcsoportot kértem, a felnőtt hallgatók pedig hospitáltak a foglalkozásokon. 1971-ben hazaérkeztem, majd még azon a nyáron Spanyolországban tanítottam. Húsz városban, néhányban többször is. Három évvel később újabb évre visszahívtak Dél-Amerikába, de akkor már a családommal együtt mentem. A tanításba besegített a feleségem és az akkor még zeneakadémista lányom is. A későbbi években még nyolcszor járhattam a kontinensen: Brazíliában tarthattam két-három hetes kurzusokat. Emiatt a portugál nyelvben is el kellett mélyednem.

– Miből tanított? Hiszen spanyol nyelven nem volt a Kodály-módszert bemutató tankönyv.

– Eleinte csak a lefordított magyar gyermek- és népdalok segítségével tanultunk szolmizálni. De ez nem volt az igazi, hisz Kodály azt vallotta: minden gyermek elsősorban saját hazájának dalait ismerje. Peruban azonban alig tanítottak népdalokat, az elmélet dominált a tankönyvekben. Így aztán a januári–februári nyári szünet idején nekiindultunk népdalokat gyűjteni. Mi voltunk az elsők, akik ezt iskolai céllal tettük. Mintegy négyszáz dalt sikerült összegyűjtenünk. Jártunk például a Titicaca-tó melletti punói karneválon, közel négyezer méter magasban, de gyűjtöttünk az egykori inka főváros környékén, illetve az Andok kis indián falvaiban is, tengerszint feletti ötezer méteres magasságon. A legmeglepőbb számomra az volt, hogy az indiánok eredeti dalai, csaknem kivétel nélkül, a régi stílusú népdalainkra emlékeztettek, azaz a hangnemük lá végű pentaton, ereszkedő dallamvonallal. Sőt néhány tiszta kvintváltó is akadt köztük. A spanyol nyelvterületen általam tanított tananyagot egy spanyol nyelven megírt módszertani könyvben rögzítettem, ezt Valenciában adták ki 2000-ben.

– Végezetül meséljen, kérem, röviden a családjáról is.

– Ahogy korábban említettem, feleségem is pedagógus volt; idén szólította őt haza az Úr, hatvanöt évig éltünk együtt. Három gyermekünk született. Marcsi lányom jelenleg a nyíregyházi görögkatolikus hittudományi főiskolán tanít, kisebbik öccse, László már régóta Kanadában él a családjával, Endre fiunk pedig az orosházi evangélikus gyülekezet igazgató lelkésze, aki egyházzenészként például a kántorképzésben is részt vett.

– Ezek szerint az ön fiatalkori hivatásbeli álma részben a fia életében valósult meg…

– Gyerekkoromban azt hittem, hogy egy egyszerű kántortanító lesz belőlem, az Úristennek azonban más terve volt az életemmel. Hálás vagyok neki érte.

A cikk az Evangélikus Élet magazin 82. évfolyam, 49–50. számában jelent meg 2017. december 17-én.

Az Evangélikus Élet magazin kapható az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a Luther Kiadónál a kiado@lutheran.hu címen, vagy digitális formában megvásárolható és letölthető a Digitalstand oldaláról.