Témaként felmerült: az alakuló ülés összehívásának időpontja, a mandátumvizsgálat, a ciklus közben van változás, a tisztségviselők megválasztása, az elnök püspök és az országos felügyelő tisztsége, az országos jelölőbizottsági tagok, a zsinati bizottsági tagok, a zsinati gazda jelölése, a szavazólapok és a mandátumot igazoló lap, a név szerinti szavazás, titkos szavazás, az indítványok tárgyalása, az általános- és részletes-, valamint az elvi vita kérdése.

Tény, hogy a Magyarországi Evangélikus Egyház az elmúlt 12 hónapban is létezett, működött fogyó gyülekezeteiben és gyarapodó intézményeiben. Élünk, vagyunk, de vajon aktívan jelen is vagyunk-e a mai magyar valóságban? Vajon stratégiánk frappáns mottójának szellemében tényleg láthatóan vagyunk-e evangélikusok? Hallhatóan, kitapinthatóan, megtapasztalhatóan vagyunk-e jelen ebben a hazában? Sóként, kovászként, égő lámpásként hatunk-e arra a világra, ahová az egyház Ura küld minket?!

Amikor ezekre a súlyos kérdésekre ma választ keresünk, nem szabad elfelejtenünk, hogy éppen 30 éve annak, hogy 1984 nyarán a világevangélikusság centrumába érezhettük magunkat, amikor otthont adhattunk az LVSZ nagygyűlésének, és egyértelmű bizonyságát adtuk annak, hogy minden külső, belső nehézség ellenére jelen vagyunk ebben a hazában: „Krisztusban reménységgel a világért”- idézve az akkori, de ma is aktuális mottót.

Költői kérdés, de aligha kerülhető meg, hogy feltegyem: vajon napjainkban, 25 évvel a rendszerváltás után, meg tudnánk-e újra tölteni a sportcsarnokot éneklő, imádkozó, igét hallgató evangélikus gyülekezeti tagokkal?!

Válaszkeresésünket sürgeti a közelgő reformációi jubileum is, hiszen, ami 1517. októberében elindult, mindmáig jelen van és egyaránt hat az egyházban és a világban. De vajon miként, mennyiben van jelen, és hogyan a hat a reformáció Lelke a mai Magyarországi Evangélikus Egyházban?

500 éve reformáció!

Újra csak kérdezem először magamat, de mindazokat is, akik a reformáció büszke örököseinek valljuk magukat: tudunk-e, akarunk-e, merünk-e változni és változtatni az egyházban éppúgy mint a világban? A kérdés egyre élesebben vetődik fel, hiszen megkezdődött a visszaszámlálás: már csak három évre vagyunk a reformáció félévezredes születésnapjától. Fontos, pozitívan elkötelező üzenete van a kormányzati Reformáció Emlékbizottság honlapjának, amely mottójával figyelmeztet: „500 éve reformáció”! A reformáció nem félévezrede épült „műemlék”, amit elég csupán megerőzni, tatarozni, karban tartani. Isten a reformáción keresztül immár 500 esztendeje folyamatosan igyekszik megújítani egyházát.

Ebben az összefüggésben is érdemes odafigyelni Csermely Péter egyetemi tanárra, aki ez év februárjában tartott akadémiai székfoglalójában izgalmas és aktuális kérdést vetett fel:„Hogyan tudjuk megváltoztatni a bennünk lévő, és a minket körülvevő hálózatokat?”

Az evangélikus hitét nyíltan megvalló tudós fontos tézise, hogy a teremtett világban megfigyelhető hálózatok tudományos vizsgálata segítségünkre lehet, amikor emberi közösségek, szervezetek egészségesebb működésén, megújításán fáradozunk.

Csermely Péter hálózatelméleti látása részben már beépült egyházunk stratégiájába is, amelyben prioritást kapott, hogy „az egyházi munka és közösség szervezetét a hálózatosság jegyében alakítsuk át.” Ezzel kapcsolatban nem kerülhetjük meg az aktuális kérdést: milyen akadályokba ütközünk, amikor nemcsak emlékezni akarunk a reformáció közeledő jubileumára, hanem itt és most szeretnénk megújítani egyházunkat?

„Hogyan tudjuk megváltoztatni a bennünk élő, és a minket körülvevő sztereotípiákat?” – teszi fel az alapvető kérdést a professzor. Már a probléma megfogalmazásában fontos üzenet rejlik: egészen addig nem lehet megváltoztatni a körülöttünk lévő világot, illetve benne az egyházat, amíg mi magunk, belülről nem vagyunk készek a változásra.

Nem véletlen, hogy Jézus első igehirdetése is belső átalakulásra, változásra hív: „Térjetek meg, mert elközelített a mennyek ország!” (Mt 4, 17) A körülöttünk lévő világ/ország/egyház megújulásának előfeltétele a személyes életfordulat, az Újszövetség nyelvén: a metanóia. János evangéliumában egyértelműen fogalmaz a Mester: „Újonnan kell születnetek...” (Jn 3, 7)

Ha Isten Lelke elvégzi bennünk ezt a csodát, akkor miként foghatunk a körülöttünk lévő nagyobb közösségek, hálózatok megváltoztatásához? A sejtek, fehérjék számunkra titokzatos világát kutató biokémikus meglátása szerint: a változásra szoruló szervezetek, hálózatok belső ellentmondásai döntő módon két pólus, a rugalmasság és a merevség között feszülnek. Valójában mindkettőre szükség van, hiszen míg a rugalmasság (plaszticitás) a tanulás képességét jelenti, addig a merevség a megőrzés (memória) készségét hordozza. A kettő egészséges aránya teremtheti meg a kiegyensúlyozott kreativitást, amelyben Csermely Péter kifejezésével: együtt van a merevségből következő tartás, minőség és hasznosság, valamint a rugalmasságból fakadó ötletgazdag eredetiség.

Vajon ebből a szempontból hová sorolható egyházunk, benne az egyes gyülekezetek? Az egyház „Krisztus teste”, Pál igéjével élve: „nagy titok” (Ef 5, 32). Nem csupán egy a sok szervezet, egyesület, alapítvány között, hanem valami más is. De teljesen mégsem függetleníthetjük magunkat attól, ahogyan a körülöttünk élő világ lát és értékel minket. Sokan múltból itt felejtett kövületként, muzeális értékként tekintenek ránk. Mások pedig minket, evangélikusokat túlzottan alkalmazkodó, „terepszínű, langyos lutyiknak” titulálnak, akiknek nincsen igazi tartásuk, karakteres színűk, látásuk, hangjuk. Mindkét kritikus véleményt lehet sértődötten visszautasítani, mondván, hogy ezek szélsőséges előítéletek. De nem biztos, hogy mindig a tükörrel van a baj...

Talán éppen abban rejlik a gyógyulás és újulás titka, ha egyházként is megtaláljuk a rugalmasság és merevség egészséges arányát. Ahogy Csermely Péter szellemesen fogalmaz: próbáljunk a „páros napokon idősek, a páratlan napokon fiatalok” lenni... Így alakíthatjuk ki adaptációs készségünket, nem elvesztve az értékek megőrzésének képességét.

Mindezt akár teológus nyelven is megfogalmazhatjuk, ahogyan ez megszólal egyházunk zsinati hitvallásában, ahol reformátor őseinket idézzük: „Hitték, hogy a Szentlélek megőrzi és megújítja az egyházat.”

Misszió vagy/és stratégia

Térjünk még vissza a hálózatkutató professzor alapvető kérdéséhez, mert bizony bennünk és közöttünk is jócskán élnek sztereotípiák, felszínes általánosítások, hamis előítéletek. Mindez jól megfigyelhető az utóbbi esztendő tanulságos polémiájában, ami a zsinat és a missziói bizottság között alakult ki. Bizonyos kegyességi körökből kritikát kapott a stratégiai bizottság munkaanyaga, hogy az nem igazán evangéliumi, missziói ihletettségű. Egyeseknek már a stratégia szó is egyházidegen kifejezés, túlzottan „világias, militáns” fogalom... Talán erre adott válaszként is fogalmazódott meg a zsinat részéről a kritikus igény: a missziói bizottság viszont nem elég „stratégiai”, adós még egy igazán korszerű missziói koncepcióval.

Reménységem szerint ebből a dialógusból mindkét fél, és főleg egész egyházunk nyertesen kerülhet ki: stratégiánk talán még misszióibb lesz, missziói munkánk pedig még koncepciózusabbá válik. Ennek bizonyítéka a missziói bizottságnak a zsinat kérésére immár többszörösen átdolgozott koncepciója, amelyben többek között ezt olvassuk: „Úgy véljük, hogy csupán csak a struktúra átalakítása még önmagában nem elegendő. Ezért dolgozni és dolgoztatni szeretnénk, megmozgatni minél többeket. Elsődleges cél, hogy missziói gyülekezetek széles hálózatává formálódjon át egyházunk! Missziói találkozás akkor jön létre, amikor az egyház az evangélium átfogó törekvéseit alternatív életformaként testesíti meg abban a kultúrában, ahová Isten helyezte. Ezáltal az adott kultúra alapvető feltevéseit éri kihívás.” (M. Goheen)

Íme, máris a beszámolóm címében idézett Pilinszky-kérdés megválaszolásának a közelében járunk. Az egyház nem csupán létezik, vegetál, egyik napról a másikra él, próbál minden változást túlélni. Hanem aktívan, sőt, divatos szóval élve, proaktívan JELEN van a mai világban: mint rugalmasan formálódó hálózat, missziói találkozások katalizátora, az adott kultúra kihívója, egy alternatív életforma megtestesítője.

Ökumenikus impulzusok

Az LVSZ egyik hangsúlyos irányelve, hogy csak ökumenikusan lehet és szabad megünnepelnünk az 500 éves jubileumot. A változni és változtatni kész aktív jelenléthez pozitív impulzusokat kaphatunk a testvéregyházaktól is, hiszen a reformáció egyházújító lelke átjárja az egész kereszténységet. Ennek egyik gyümölcse az éppen egy éve, 2013. november 24-én megjelent az „Evangelii gaudium” (EG), az „Evangélium öröme” című pápai buzdítás. Ez a számunkra is iránymutató, szinte prófétainak is mondható dokumentum már bevezető mondataival megszólít minket, akik egyházi és missziói stratégiánk készítésén fáradozunk. Ferenc pápát idézem:„Ebben a buzdításban a keresztény hívőkhöz szeretnék fordulni, hogy meghívjam őket egy új evangelizációs útszakaszra, amelyet ez az öröm jellemez, és utakat jelöljek ki az egyház előrehaladására az elkövetkező években.” (EG 1)

Új evangelizációs útra hív minden keresztény hívőt a katolikus egyház feje, aki szinte reformátori módon, krisztocentrikusan tanít: „Jézus a teremtés középpontja; ezért a hívőnek, ha annak kívánja tartani magát, olyan magatartást kell követnie, amely elismeri és életébe befogadja Jézus Krisztusnak ezt a központiságát: gondolataiban, szavaiban és cselekedeteiben. Így gondolataink keresztény gondolatok, krisztusi gondolatok lesznek. Műveink keresztény, krisztusi művek lesznek. Szavaink keresztény szavak, krisztusi szavak lesznek. Ha azonban elveszítjük ezt a középpontot, mert valami mással felcseréljük, akkor abból csak károk származnak a minket körül vevő környezet és maga az ember számára.”(Homilia 1)

Róma püspöke ugyanakkor józan realitással látja az ilyen stratégiai iratok korlátait is, ami egyházunk, zsinatunk iránymutatásaira nézve is igaz lehet: „Nem tagadom, hogy napjainkban a dokumentumok nem váltanak ki akkora figyelmet, mint más korokban, s hamar elfelejtik őket. Ennek ellenére hangsúlyozom: amit itt kifejezésre akarok juttatni, annak programszerű jelentősége van, és fontos következményekkel bír. Remélem, hogy a közösségek megtalálják a módját annak, hogy megvalósítsák azokat az eszközöket, amelyek szükségesek a lelkipásztori és missziós átalakulás útján való előrehaladáshoz, amely nem hagyhatja úgy a dolgokat, ahogy vannak. Itt most nem elég egy »egyszerű adminisztráció«. Hozzuk létre a föld minden térségében »a misszió permanens állapotát«!” (EG 25).

Vajon nem rajongás-e permanens misszió vizionálása a föld minden térségében? Maga a pápa is álomról ír: „Egy olyan missziós döntésről álmodom, amely képes átalakítani mindent, hogy a szokások, a stílusok, az időbeosztás, a nyelvezet és minden egyházi struktúra alkalmas csatornává váljon a jelenkori világ evangelizálására, s ne csak az önmegőrzést szolgálja” (EG 27).

A másik nagy testvéregyházzal, református testvéreinkkel is érdemes együttgondolkodnunk, amikor egyházunk megújítása a téma. A déli egyházkerületben, közös tanulásunkban és útkeresésünkben Püski Lajos református lelkipásztort hívtuk segítségül Bonyhádon tartott, tavaszi gyülekezetvezetői konferenciánkon.

A missziói és gyülekezetépítési koncepcióját bemutató könyvét (Érdeklődéstől elköteleződésig, Kálvin Kiadó, 2013) minden déli lelkészünk megkapta ebben az évben a születésnapjára. A koncepciót megvalósító, növekvő debrecen-nagyerdei gyülekezet lelkésze könyvének elején, akárcsak a már idézett Csermely Péter, a megújulás szempontjából szükségszerű belső változásról így ír: „Magamban, látásomban, gondolkodásomban is változnom kell. Elhagyni például a megszokottság biztonságát, a kényelemszeretetet, a változástól való félelmet. A változás módját szolgálatomban megtervezni ugyan többletmunkát jelent, de előbb-utóbb áldást is hoz.” (i.m. 15. o)

De hogyan kezdjünk hozzá ehhez a gyógyító folyamathoz? A lényeget így summázza a könyv utolsó mondata: „El kell oldanunk a megszokott parthoz hozzákötöző és így tétlenségre kárhoztató köteleket, és a szél mozdulásáért imádkozva fel kell vonni a vitorlákat!” (i.m. 168. o)

A rendszerváltás után negyedévszázaddal aligha kerülhető meg a kérdés, hogy mennyi idő kell még ahhoz, hogy eljussunk az érdeklődéstől az elköteleződésig?! Egyáltalában:

mennyire és mennyiben van még vagy már érdeklődés hazánkban az egyház szolgálata iránt? Mivel magyarázható az EHE lelkészszakára jelentkezők, illetve az ott végző lelkészjelöltek alacsony száma? Mi hiányzik: az érdeklődés, vagy az elköteleződés? Mennyiben vonzó az úgynevezett lelkészi életpályamodell, melynek kidolgozásának szükségességét egyre többen sürgetik?! Ebben az összefüggésben bíztató jel, hogy a közelmúltban megindult az együttgondolkodás ezekről az égető kérdésekről az országos elnökség és az EHE szenátusa között.

Választ kell keresnünk arra, hogy vajon mi az oka, hogy jól működő oktatási intézményeink érettségiző diákjai közül oly kevesen választják hivatásul az egyházi szolgálatot? Mi a lehetősége és felelőssége ezen a területen iskolalelkészeinknek, a zsinat által megreformált intézményi törvénynek, amely éppen a gyülekezetek és oktatási intézmények (beleértendő az EHE is) szorosabb kapcsolatát igyekezett elősegíteni? Mi vagy ki az akadálya annak, hogy papíron ígéretesen egyházépítő törvényeink az életben olykor igencsak csekély hatásfokkal működnek?

Lelki akadálymentesítés

Mindezekkel a kérdésekkel szembesülve fogalmazódik meg a „lelki akadálymentesítés” igénye. Mi az akadálya, hogy hatékonyabban működjön az egymásra figyelő, egymást hordozó lelkigondozói munka egyházmegyei, egyházkerületi, országos szinten? Az esperesek és püspökök pásztori szolgálatának megerősítés mellett milyen szerepet vállalhat ezen a területen a megnövekedett hitoktatási terhek miatt sok helyütt válságba került lelkészi munkaközösségek? Hogyan segíthetne hatékonyabban a lelkészakadémia a továbbképzés mellett a hivatásgondozásban is? Mit jelenthet ezen a területen a most indult gyülekezet és missziói osztály formálódó szolgálata?

Tágítva a kört, fontos missziói stratégiai kérdés is, hogy vajon milyen külső és belső gátak zárják el az esetleges Isten-keresőket az éltető forrástól? Az evangéliumokban számos helyen olvashatunk arról, hogy sajnos, a Jézushoz közelálló tanítványok, „szimpatizánsok” is válhatnak akadállyá. Gondoljunk csak a Jézushoz közeledő szülőket és a gyermekeket megállító tanítványi kordonra. A gutaütött gyógyulásáért fáradozó betegszállítók is a Mester körüli tömeg miatt kényszerülnek tetőbontásra. Zákeusnak fára kell másznia, hogy láthassa a Názáretit, mert a tömeg tudatosan kirekeszti. A szeme világáért kiáltó vak koldust is a Jézus előtt járó kísérők próbálják elnémítani...

Bizony, igencsak jogos az önkritikus kérdés, amit Péter apostol fogalmazott meg döbbenetesen őszinte önkritikával: „Ki vagyok én, hogy akadályozzam az Istent?” (ApCsel 11, 17)

Szomorú aktualitást ad ennek a kemény kérdésnek az elmúlt hónapok lelkészi élet- és hivatáskríziseinek egész sora, amelyek nemcsak egyéni életeket, családokat, de élő gyülekezeteket is romba dönthetnek, és valóban akadályai Isten munkájának, az egyház- és gyülekezetépítés missziói szolgálatának.

Az identitászavarral küszködő egyházkerületi fegyelmi tanácsok és egyházi bíróságok csak kullognak az események után. Csaknem tehetetlenek és eredménytelenek az egymással sem igazán kompatibilis és együttműködni képes különböző szintű és mandátumú testületek: gyülekezeti, egyházmegyei, egyházkerületi grémiumok, elnökségek, fegyelmi tanácsok és bíróságok. Óriási a zsinat felelőssége, hogy sürgősen felülvizsgálja az ezen a területen újra meg újra ellenmondásosnak, működésképtelennek bizonyuló törvényeinket.

Égető szükség lenne a preventív hívatás gondozásra, amely területen még csak néhány kezdeti lépést tettünk meg: kerületi hivatásgondozó napok...

„Legyenek láthatóvá tetteid szolgáidon...”

Beszámolómat a 90. zsoltár csattanójával zárom, amit Bencze András szellemesen kapcsol össze stratégiánk mottójával a „Láthatóan evangélikus” lózunggal a Lelkipásztor októberi vezércikkében. Valójában csak úgy lehet hitelesen jelen az evangélikus egyház a mai magyar valóságban, ha Isten szeretete, Isten békessége, Isten világossága láthatóvá lesz transzparens szolgáin, azaz rajtunk keresztül. Jézus egyértelműen summázza tanítványai küldetését: „Ti vagytok a föld sója...Ti vagytok a világ világossága...a hegyen épült város...”(Mt 5, 13-14)

Ezért kell naponta könyörögnünk magunkért és egyházunk küldetéséért a világban, hogy ne csupán csak passzívan létezzünk, hanem aktívan jelen is legyünk:

„Legyenek láthatóvá tetteid szolgáidon, és méltóságod fiainkon!
Legyen velünk Istenünknek,
az Úrnak jóindulata!

Kezeink munkáját tedd maradandóvá, kezeink munkájáét tedd maradandóvá!” (Zsolt 90, 16-17)

Végül szeretném megköszönni Elnöktársam, Munkatársaim, az Országos Iroda, valamint a Zsinat elmúlt évi szolgálatát, és kérem beszámolóm megvitatását, továbbgondolását és elfogadását.

Nem teljes áttekintésre törekszem, csupán néhány olyan szempontot, ügyet emelek ki, melyet átgondolásra, megvitatásra érdemesnek tartok. Általánosan megállapítható, hogy az egyházvezetés munkája, az egyes választott testületek működése közötti összhang sokat fejlődött, ugyanakkor még mindig messze vagyunk attól, hogy ideálisnak nevezhessük a belső struktúrákat, az adminisztratív működés rendjét. A különböző testületek, személyek közötti, a korábbinál jobb együttműködés leginkább talán azzal magyarázható, hogy a népmozgalmi adatokban és a központi népszámlálás során megmutatkozó, az egyháztagság drámai fogyását jelző tendenciák egyre inkább világossá teszik mindenki számára: közös a felelősségünk e folyamat feltartóztatásában, reménység szerint megfordításában.

I. Az egyház anyagi és intézményi helyzete, az Országos Presbitérium tevékenysége

1. Anyagi helyzetünk

Anyagi helyzetünk alakulása szempontjából a legelgondolkodtatóbb negatív fejlemény az 1%-os adójóváírásból származó bevétel 12%-os visszaesése. S miközben természetesen megelégedéssel vesszük tudomásul a sikeres pályázatokon megszerzett források emelkedését és a jövőre vonatkozó ígéreteket, az 1%-okból származó, igazán szabad mozgásteret biztosító források kiesése komoly érvágás. Éppen ezért tekintjük az állammal folyó tárgyalások egyik sarkalatos pontjának azt, hogy az adórendszer változása nyomán kialakult számunkra hátrányos jelenséget a jövőben elkerüljük. Át kell gondolnunk, hogy ilyen körülmények között a rendelkezésre buzdító kampányunk módszertanát megtartsuk-e, vagy koncentráltabban próbáljunk a hívek, szimpatizánsok felé fordulni. Az biztos, hogy gyülekezeteinknek egységesebben, erőteljesebben kell felvállalni a helyi kampányok megszervezését, míg az ehhez szükséges segédeszközök biztosítása nyilvánvalóan az országos egyház feladata.

A korábban elindult pályázatok jó ütemben haladnak, bár olykor előfordul, hogy a pályázati módszer esetlegessége okán olyan beruházásokra is sor kerül, amit a helyi evangélikus közösség állapota, mérete nem feltétlenül indokolna. Ilyen helyzetekben csak abban reménykedhetünk, hogy a megújult környezet a közösség vonzerejét, belső összetartását, felelősségét is növeli.

2. Intézményi helyzetünk

A korábbi években is már számtalanszor emlegetett jelenség, mely szerint az átvett, vagy átvételre váró intézmények száma, az ezek megfelelő, hívő evangélikus, ugyanakkor szakmailag is kiváló szakemberekkel történő feltöltése egyre nehezebb, s egyre inkább fordítottan arányos az evangélikus hívek aktivitásával. A más körülmények között akár örvendetesnek is tekinthető oktatási intézménybővülés következtében az országos vezetői tanácskozásra idén már a saját balatonszárszói infrastruktúránk kicsinek bizonyult. A megfelelő vezetők megtalálásának nehézségei, a nemrég átvett, bizonyos esetben óriási intézményben, intézményekben tapasztalható vezetői gyengeségek, az intézményt elhagyó diákok nagyobb, elővigyázatosságra kell hogy intsenek minket. Nem elég a lelkesedés, a helyi polgármester – nem teljesen önzetlen – nagyvonalúsága, szigorú vizsgálatnak kell alávetni a fenntarthatóságot – s messze nem pusztán anyagi vonatkozásban. Nem törekedhetünk másra, csak hogy olyan helyen vegyünk át – ha egyáltalán – intézményeket, ahol nem pusztán a lelkészek és néhány helyi erő vizionárius volta, hanem a helyi evangélikus közösség állapota, lelki és anyagi ereje is biztosítani tudja a tartós, jó működést. Reménység szerint ehhez megfelelő támaszt nyújthat majd a nemrég létre jött Evangélikus Pedagógiai-szakmai Szolgáltató és Továbbképző Intézet. Szintén az evangélikus egyházi oktatás jobb „önismeretét” fogja szolgálni az a szociológiai vizsgálat, mely intézményeink elfogadottságát, fejlesztésének lehetőségeit fürkészi.

Tekintettel arra, hogy a lelkészképzés egyházunk jövője szempontjából döntő jelentőségű, az intézményi együttműködés jegyében is több figyelmet fordítottunk az Evangélikus Hittudományi Egyetem körülményeinek, a lelkészképzés minőségének biztosítására. Elismerve az állami intézményfenntartási körülmények kényszerítő erejét, egyértelművé vált, hogy akár anyagi áldozatok árán is mindent meg kell tennünk az egyetemen folyó pedagógiai és tudományos munka béklyóinak eltávolításáért.

3. Országos Elnökség és Presbitérium

Továbbra sem sikerült közelebb jutni annak tisztázásához, hogy a hét tagú elnökség és az Országos Presbitérium között pontosan hogyan is működik a feladatmegosztás. A redundáns elemek, a többször napirendre kerülő, ám a döntésig el nem jutó ügyek frusztrálják az érintetteket – különösen az elnökség világi tagjait. Nem kérdéses, hogy e kompetenciazavarok feltárása és kiküszöbölése az Országos Iroda feladata marad.

II. Az Országos Iroda működése

Elmondhatjuk, hogy az Országos Irodában folyó szervezeti, személyi átalakításokat siker koronázta, Krámer György személyében olyan országos igazgatót sikerült megnyernünk, aki képes konszolidálni a szervezeti működést, delegálni a feladatokat, visszaadni az osztályvezetők illetékességi körét, felelősségét, s ezáltal önbecsülését.

Az átalakítás levezénylésében döntő szerep jutott Végh Szabolcsnak és Sághy Andrásnak, akiknek e helyről is köszönetet mondunk. Nem állítható persze, hogy az egyházmenedzsment egy csapásra szárnyakat kapott volna. Továbbra is nagy szükség van egy, az egyház vagyongazdálkodását is alakító, szemmel tartó gazdasági igazgatóra, és az sem kétséges, hogy – bármennyire is elismerve a jelenlegi munkatársak kvalitásait - meg kell erősíteni az irodán folyó jogi tevékenységet. Csak ezzel, a professzionalitása által öntudatos, autonóm szemlélettel lehet elhárítani a jogszabályainkban újra és újra felbukkanó ellentmondások veszélyét, s lehet építő jogalkotásra felhasználni azt a konstruktív szándékot és hangulatot, ami a testületek együttműködését mostanság jellemzi.

Az egyes osztályok közül – újdonsága miatt is – érdemes kiemelni a Gyülekezeti és Missziói Osztályt, melynek tevékenységéhez én személyesen is nagy reményeket fűzök. Fontos, hogy az osztály neve (rögzítsük: Mészáros Tamás nyugati felügyelő ötlete), egyben programja is. Reméljük, hogy egy év múlva már az olykor egymás hatását kioltó egyházi programok jobb koordinációjáról, okosabb megszervezéséről számolhatunk be.

E jelentéssel együtt kerül a zsinat elé az országos iroda székháza felújításának finanszírozási terve, ami hosszú és komoly munka eredménye. Ezért külön köszönet illeti mindazokat, akik ebben aktívan részt vettek. Remélem, hogy a változás mértéke, a felújított épület minősége az irodában folyó munka minőségét is tovább javítja majd. A költözködés, az átmeneti irodahelyiségek használata nyilván számos járulékos terhet ró a munkatársakra és persze mindazokra, akik különböző ügyekben az iroda segítségét kérik. Fontos, hogy az átalakítást kellő türelemmel viseljük arra is gondolva, hogy egy több évtizedes mulasztást igyekszünk most pótolni abban a reményben is, hogy a Luther végrendelet építészeti környezete méltó legyen a reformáció közelgő 500 éves jubileumán várható fokozott érdeklődésre.

III. Egyház és közélet

A beszámolási időszakban lezajlott politikai választási kampányok során – egy-két rendkívüli esettől eltekintve – nem került sor arra, hogy az egyház látványosan bevonódott volna a politikai küzdelmekbe. Az az evangélikus tradíció, mely a józan hang megtartásával, tárgyilagosan igyekszik rávilágítani a politika mulasztásaira, tévedéseire, megóvásra érdemesnek tűnik. Mindig furcsán hangzik, ha akár kormánypárti, akár ellenzéki irányban egyházi képviselők túlontúl látványos gesztusokat tesznek. Más kérdés ugyanakkor, hogy bizonyos, az egyház számára is fundamentális értéktartalmat hordozó ügyben, mint amilyenek például a szociális kérdések, vagy a családpolitika, az egyháznak érdemes lenne jobban hallatni a hangját.

Az egyházi tényfeltáró munkát dokumentáló második Háló kötet megjelenése egyértelműen pozitív visszhangot váltott ki a világi közvéleményben, ugyanakkor úgy tűnt, mintha az egyházi fórumokon is nagyobb megértés övezte volna a megjelenést, mint a tényfeltárás korábbi fázisaiban. S ha a Nemzeti Emlékezet Bizottságának nincsenek is olyan tagjai, akik a tényfeltáró bizottságban korábban már bizonyították elkötelezettségüket és rátermettségüket, nyilvánvaló, hogy az állami bizottság működése során számos alkalommal fog visszanyúlni az evangélikus tényfeltárás módszertanára.

A következő 3 év fontos közéleti, tehát messze nem csak egyházi ügye lesz a reformáció 500. évfordulójára való készülődés. Az a tény, hogy a miniszterelnök elnökletével állami bizottság is alakult, melynek titkára zsinatunk lelkészi elnöke, olyan szinergiák szabadulhatnak fel az egyházi és világi együttműködés által, melyeket nem pusztán lehetőségünk, de kötelességünk is hasznosítani minden szinten a saját evangélikus közösségünk jobb megismertetése érdekében. A mi egyházi emlékbizottságunk és a gyülekezeti és missziói osztály feladata lesz az, hogy az ezzel kapcsolatos segítséget gyülekezeteinknek országszerte megadja.

IV. Kitekintés

Napjaink egyházi közéletét több kellemetlen, olykor tragikus ügy borzolja. Bizonyos negatív jelenségek túl sokáig maradnak szó nélkül, vagy azért, mert nem vesszük őket észre, vagy azért, mert valami félreértett békességre törekvés jegyében nem szólunk róluk. Az egyházi alkalmazottak, különösen a lelkészek diszciplináris felügyeletére ideális esetben alig van szükség, ugyanakkor az utóbbi időben az egyházi elöljárók több esetben is szembesültek e feladat lehetetlenségével. A főpásztori felelősség igen sokrétű, az egyház demokratikus berendezkedése és a világi közegből kiemelt apostoli küldetés által kijelölt feladatkör. Nem megengedhető, hogy az ebből fakadó tekintélyt bárki, mégoly furmányos ügyvédi megfontolások alapján is megkérdőjelezze, amint ez a közelmúltban történt. Szükség van tehát az ilyen jelenségek tudatos megfékezésére.

Ugyanakkor nem volna szabad eddig eljutni. Éppen ezért óriási szükség lenne az egyházi középszint, az esperesi kar megerősítésére – az egyházmegyék számának egyidejű csökkentése mellett. A felügyelői körben az utóbbi hónapokban megfogalmazott igények világossá tették annak szükségességét, hogy a lelkészi karnak és a gyülekezeteknek az eddiginél eredményesebb lelki és adminisztratív „kísérése” a megfelelő szervezeti átalakításokkal lehetővé váljék. Érdemes tehát erről az előttünk álló két éves időszakban széles körben konzultálni, hogy a hat éves választási ciklus vége előtt még időben megszülethessenek a törvénymódosító javaslatok.

Végezetül: nagy tisztelettel és hálával gondolok mindazokra, akik lelkiismeretesen képviselik az evangélium és az egyház ügyét – bármely pontján is egyházunknak. A közelmúltban lezajlott országos felügyelői konferencián is megfogalmaztuk: fel kell szabadítanunk lelkészeinket, püspökeinket a teológiai munkára, az evangélium hirdetésére. Az egyetemes papság gondolatának maximális elfogadása mellett is tény: leginkább ők rendelkeznek – jó esetben – azzal a tudással, képzettséggel, ami az igehirdetés szolgálatára alkalmassá teszi őket. Ennek ideális feltételeit kell megteremtenünk, miközben újra és újra meg kell kérdeznünk magunktól és környezetünktől, klerikusoktól és világiaktól: vajon komolyan vesszük-e a missziói parancs által ránk rótt felelősséget. Köszönöm vezetőtársaim, munkatársaim elmúlt évben tanúsított együttműködését, türelmét. Remélem, hogy ha olykor erőtlenségünk nyilvánvalóvá is vált, az igyekezetet Isten tetszése és a szolgatársak megértése kísérte.

Kérem jelentésem elfogadását. Erős vár a mi Istenünk!

Abaffy Zoltán nemlelkészi zsinati elnök beszámolóját irodalmi idézettel kezdte.

A kő üzen...

Gondolod, kerül életed útjába egyetlen gátoló kő is hiába?

Lehet otromba, lehet kicsike, hidd el, ahol van, ott kell lennie.

De nem azért, hogy visszatartson téged, se, hogy lohassza kedved, merészséged.

Jóságos kéz utadba azért tette, hogy te megállj mellette,

nézd meg a követ, aztán kezdj el beszélni róla Isteneddel.

Őt kérdezd meg, milyen üzenetet küld azzal az akadállyal neked.

S ha lelked Istennel találkozott, utadban minden kő áldást hozott.

„...a sarokkő pedig maga Krisztus Jézus, akiben az egész épület

egybeilleszkedik”

Ef. 2:20-21

Ezután Abaffy Zoltán felsorolta jelentésében a konkrét 2014-es évi munkákat, a tárgyalt témákat. Ezeket nem felsorolva, a jelentés az alábbiakban olvasható:

Mint az az itt ülők előtt is ismert, megválasztásunk után 2013-ban, eltérően az előző évektől „csak” három zsinati ülésszakot terveztünk. Ezt terveztük 2014-re is – és ezt is hajtjuk végre - mármint három ülésszakot.

A 2013. évi X/4. novemberi – őszi – ülésszakunk nagy eredménye volt az évek óta húzódó Szolidaritási Törvény elfogadása. Lehetnek még benne hibák, javítani valók, de úgy gondolom, ez egyfajta mérföldkő volt és az mai is egyházunk szolgálatában.

Legyünk rá büszkék és éljük meg, használjuk az abban rögzítetteket. Ez persze nem csak a Szolidaritási Törvényre igaz. Milyen jó lenne, ha egyházunk közvéleménye, de minimum a lelkészeink és a felügyelőink tisztában lennének az érvényes törvényeinkkel. És nem csak tisztában lennének, hanem az alapján dolgoznának, hoznák meg döntéseiket.

Tisztelt Zsinat!

Elnöktársammal nem véletlenül két alapvető ügyet tűztünk a zászlónkra. Ez az egyébként szorosan összefüggő két téma:

• -  „Láthatóan Evangélikus!” a Magyarországi Evangélikus Egyház stratégiája,

• -  a missziói munkaág megújítása, átszervezése.

• Be kell látni, a legutóbbi népszámlálási adatok is visszaigazolták: valamit nem csinálunk jól, valamin változtatni kell! Ezért is fontos, hogy az előbbi két témát tényleg alaposan beszéljük át, gondoljuk végig és tartalmas cselekvési programokkal tegyük „működő képessé” és elsősorban eredményessé.

  Az elmúlt évben elfogadásra került a MEE stratégiája. De hol vannak a cselekvési programok? Nehogy abba a hibába essünk, hogy van egy a ”polcunkon” jól mutató - jó anyag, de annak megvalósításából nem lesz semmi. (Nem tudjuk „apró pénzre váltani...)

  Még egyszer a misszióról... A Zsinat eddig két alkalommal – általános vitában - tárgyalta a missziói munkaág megújításának kérdését. Valljuk be őszintén nem kaptunk ez ideig olyan tartalmas anyagot, mely alkalmas lenne a „stratégiai cél” eléréséhez.

  Most azzal, hogy az Országos Irodában létrejött a Gyülekezeti- és Missziói Osztály, talán „begyorsul” valami, és két éves „várakozás” után érdemi lépések, „döntései helyzetek” alakulhatnak ki.

• Lássuk be, nem vagyunk egy nagy egyház, ezért különösen is fontos, hogy hatékony intézkedéseket hozzunk.

• A stratégia, a missziói és a média (információs központ) felülvizsgálata, átdolgozása, átszervezése, újra gondolása most párhuzamosan folyik (folyt). Kell, hogy találkozzanak az alapelvek és a lényeges elemek „összefésülése” megtörténjen. Tudunk-e tartalmas, hatékony cselekvési programokat beindítani, és ami ennél is fontosabb, folyamatosan működtetni, azt kontrolálni, ha szükséges módosítani és állandóan értékelni.

Tisztelt Zsinat! Kedves Testvérek!

Szeretnék, kell még egy-két egyházunkban nyilvánvalóan jelen lévő kérdésről említést tennem.

A nyáron volt alkalmam többek között nem egy alkalommal találkozni nyugdíjba vonult lelkész testvérekkel. Őszintén mondom, hogy meglepett, amikor többen elkeseredettségüknek adtak hangot, mintha „légüres térbe kerültek” volna.

Ahogy fontos téma, szolgáló lelkészeink pásztorolása, lelki gondozása, azt gondolom, kívánatos lenne a nyugdíjba vonuló lelkésztestvéreinkkel való foglalkozás – gondozás is. Nem csupán egy évben egyszer – nyugdíjas lelkészek találkozója -, hanem egy átfogó „program”, ha kell egyházmegyei vezetéssel, hogy ne hagyjuk „kialudni” a bennük lévő kincset. Használjuk Őket!

Más...

Lehet, hogy csak én tulajdonítok nagy jelentőséget annak, hogy egyházunkban „felerősödőben” van különböző kegyességi irányzatok „szembenállása”. Lehet erről nem beszélni, a fejünket a „homokba dugni”, de a tényét nem vitathatja senki.
Hogyan tovább?
Létrejön („jöhet”?) egy „vizionált egyházszakadás”, vagy tudunk értelmes, eredményre is vezető párbeszédet folytatni. Itt, a még valójában érdemi munkát nem végző Teológiai Bizottságunkra óriási felelősség hárul!

Végül, de nem utolsó sorban újra a misszióról...

Nincs fontosabb, mint ez a kérdés! Nem levettük a zsinat napirendjéről ezt a kérdést, hanem a 2015. évi májusi ülésszakra szeretnénk egy ténylegesen is használható anyagot hozni országos egyházunk Evangélizációs és Missziói Bizottsága, valamint az Országos Iroda Gyülekezeti és Missziói Osztálya együttes munkája eredményeként, mely anyag rövid, közép és hosszú távon is meghatározza egyházunk missziói munkáját. Isten adjon erőt, bölcsességet ehhez a közreműködőknek!

Áldott adventi várakozást kívánva, kérem éves elnöki beszámolóm elfogadását. Erős vár a mi Istenünk!

Ítélet vasárnapja van mögöttünk. Ez a tény arra is figyelmeztetett, hogy mindenről – a zsinati munkánkról is – számot kell adnunk. Nem csak egyházunk népe és itt, a legfelsőbb döntéshozó testülete előtt. Akire sokat bíztak, attól sokat várnak el a végelszámolásnál, hisz mindannyiunknak meg kell jelennünk majd az ítélő szék előtt. Hála Istennek az értünk meghalt és feltámadt Krisztus ítélőszéke előtt. Advent küszöbén pedig nem feledhetjük, hogy Krisztusvárásunk nem tétlen, „majd lesz valahogy” várakozást jelent, hanem az útkészítést a közeli és távlatos jövőbe, az Ő fogadására, de az addig vezető út őszinte elkötelezettségében.

Köszönöm elnök-társamnak, hogy összefoglalta azokat a legfontosabb eseményeket, folyamatokat, amelyek a zsinaton, a zsinattal, vagy a zsinattal összefüggő módon egyházunkban zajlottak. Ezért ezekre nem térek ki.

Rögtön itt azonban szeretném kifejezni afeletti örömömet, hogy kiválóan tudunk együtt dolgozni elnöktársammal. Miközben tudjuk, hogy nem mindenütt működik felhőtlenül a paritáson alapuló kettős vezetés, a zsinatban – úgy érzem, s ezért Istennek adok hálát – egymást kiegészítve, egymást segítve, egy irányba húzva, mindenben együttműködve tudunk dolgozni. Ez különleges ajándék, s talán azért adta az Úristen, hogy egy kicsit modell is lehessen olyan helyek számára, ahol feszültségek vannak.

Örömömre szolgált, hogy beindult a teológiai bizottság munkája. Sajnáljuk, hogy miután elindult ez a tevékenység is, a bizottság elnöke – a Hittudományi Egyetemen végzett – munkája miatt visszalépett mind a bizottsági elnöki tisztségéből, mind a zsinati tagságából. Kezdettől fogva nagy hangsúly helyeztem arra, hogy nem lehet evangélikus zsinat teológiai bizottság nélkül, ezért most is arra kérem zsinatunkat, hogy fordítson kiemelt figyelmet erre a munkára. Csak biztos alapokon állva, csak a hitünk ismereteihez mérve, csak Jézus Krisztuson tájékozódva – ez lenne a teológia lényege – lehet és szabad a Magyarországi Evangélikus Egyházban döntéseket hozni. Nekünk nem a paragrafusok, de még csak nem is a számviteli törvény a primer irodalmunk, hanem a Szentírás, Isten Krisztusban adott kinyilatkoztatása. Minden – imént említett segédeszköz – csak innen értelmezhető, hiszen mi a kettőskormányzás lutheri tanítása szerinti egyházi kormányzás miniszterei, azaz szolgái vagyunk („Verbum Dei minister”). Ebben pedig nem a világi minták a meghatározóak, ha még oly tetszetősek, vagy próbát kiálltak itt. Ez egy más világ – az egyház világa, ahol hangzik az evangélium és egyben az elkötelező mondat: Isten országa köztetek van.

Közismert, hogy a zsinat lelkészi alelnöke, Smidéliusz Zoltán nyugállományba készülődik. Ebben a jelentésben is szeretném rögzíteni a köszönet szavát az elmúlt két év alelnöki munkájáért és azért a több évtizedes munkáért, amit a zsinatban, a legkülönbözőbb időszakokban és tisztségekben végzett.

Isten áldása legyen mindazon, amit köztünk elvégzett, kérjük, azzal a bizonyossággal fejezze be zsinati munkáját, hogy bár az egyházi közéleti munka sohasem volt (és lesz) könnyű, s ebben nem csak kihívások, de nehéz időszakok, néha még buktatók is vannak, de „munkánk nem hiába való az Úrban”. S ha Pál apostol ezt a feltámadás himnusza végén, az örök élet reménységében fogalmazza meg, akkor mi is így visszhangozhatjuk mondatát, tudva, hogy a zsinati aprómunka és a nagy döntések sora is nem az adott pillanatok, vagy könnyen átlátható időszakok fényében értékelhetők, hanem az örök élet távlatába helyezhetők. Sub specie aeternitatis...

Félidőben vagyunk a választások között, így hát érdemes egy pár általános értékelő, kérdést felvető témát előhozni.

A zsinat munkája békés és kiegyensúlyozott. Ez nem azt jelenti, hogy nincsenek indulatok, nincsenek esetleg feszültebb pillanatok. Ez azt jelenti, hogy a zsinat egésze, s annak részei, munkaközösségei az ügyhöz méltóan kezelik egyházunk dolgait, kérdéseit. Ezért külön köszönet mindenkinek.

A testületi iroda – sok helyben topogás és nehézség és számos problematikus hónap után – összerázódik. Az ügyek nyilvántartásának, kezelésének, intézésének munkáját a korábbinál jóval magasabb színvonalon végzik, s reméljük, hogy az új munkatársak valóban mindenben segítik dr. Benkő Ingrid zsinattal kapcsolatos munkáját, amiért szintén köszönet jár. Azt hiszem, hogy az új egyház- igazgatási helyzetben van valós esély arra, hogy olyan szintre fejlődjék ez a munka, amilyenről évek óta álmodunk.

Örülünk annak, is, hogy egyházunk országos irodájának új vezetésével is jól működő kapcsolatban vagyunk. Ez az egymásra figyelés, közös problémamegoldás a jövőépítés technikájának nyitja, s azt gondolom, hogy ebben a stílusban és légkörben mindenki szívesebben dolgozik. S tudjuk a zsoltárostól, de tapasztaljuk is, hogy csak oda küld áldást az Úr... ahol az atyafiak egyetértésben vannak.

Nagy szükség is van erre az együttműködésre, hiszen igen nagy feladatok állnak előttünk. Egyrészt érdemben tovább kell lépnünk – ahogy elnöktársam ezt kiemelten hangsúlyozta – az egész egyház gyülekezetekig leérő missziói attitűdjének, lendületének újraélesztésében, hogy minden gyülekezet missziói gyülekezetté váljon: nyitottan, befogadóan, másokért élően, hitvallóan és ökumenikusan.

Szükség van az egyre intenzívebb munkára a választási törvényünk újragondolásában, hiszen annak sok sebből vérző szabályozásától igen sokat szenvedett egyházunk az előző általános választásokon, de visszaköszönő hibáit folyamatosan megtapasztaljuk. Ezzel együtt kell egyszerűsíteni egyházunk struktúráját (a kettő ugyanis elválaszthatatlan egymástól). Mindannyian tudjuk, hogy mekkora egyház vagyunk. Próbáljuk ebből levonni a megfelelő következtetést. A népegyházi szervezet nemcsak hogy elviselhetetlenül költséges, de nagyon bürokratikus is, s eltereli a figyelmet a küldetésünk lényegétől. A mustármagnak nem kell hajóbőrönd méretű tok... Ha nem akarunk kapkodni a zsinati ciklus vége felé, akkor erről mihamarabb el kell kezdenünk együtt, széles körben gondolkodni.

Nem tudok hallgatni arról, ami a miskolci üggyel történt. Nem akarok az ügy részleteibe menni, hiszen a Fegyelmi Tanács munkáját felülíró bírósági döntés kimondta az ítéletet. Így hát nem tehetek mást, mint a folyamat kapcsán néhány általános kérdést vetek fel. Lehetetlennek érzem azt, hogy a pásztori szolgálatban, az egyházvezetői munkában az egyház és az elöljárók tekintélye ki legyen téve furfangos ügyvédi eljárásoknak, egyháztól igen csak idegen stílusnak. Vonatkozó törvényünk címében is ott van, hogy az egyház békességét kell szolgálnia minden ilyen eljárásnak. Ha pedig az egyházvezetéssel szemben hangzik el felbujtó, vagy tekintélyromboló kifejezések sora, ha a döntések ellehetetlenítik az egyház kormányozhatóságát, ha a végeredmény nem számol az egyház egészének összefüggéseivel, akkor el kell gondolkodnunk azon, hogy jó-e a szabályzásunk.

Számtalan esetben elhangzik – a mostani ítélet indoklásban is kitérnek erre –, hogy az egyházban más szabályozás van, mint a világban, s az egyházi jogszolgáltatás alapjaiban eltér a világitól. Valóban, s éppen ezért kérdezem, vajon beszélhetünk-e arról, hogy a Magyarországi Evangélikus Egyház bírósága független, mindenkitől, még az egyháztól is független, vagy ebben a sajátos egyházjogi helyzetben mégiscsak az egyház bírósága? Azt hiszem, a zsinatnak kötelessége ezt az alapkérdést végiggondolni, és a kialakult helyzetet/helyzeteket kezelni. Ahogy az egyház pénzügyi kérdéseiben – szigorúan betartva a ránk is vonatkozó világi törvényeket – a szabályozásban nem csak a pénzügyi és számviteli szempontok, hanem egyházi szempontok is szerepet játszanak, úgy az egyházi belső jogrend ügyében a ránk vonatkozó világi törvények mellett, az egyház belső szabályozása az egyházi szempontokkal együtt kell, hogy érvényesüljön.

Elkerülhetetlen, hogy törvényeink mielőbbi módosításával összehangolásával, eljárási rendünk kiskapu mentes egyértelműsítésével, egy egyházi s azon belül lelkészi etikai kódex elkészítésével segítsük az egyház jó rendjének fenntartását, evangéliumhoz méltó életét, a szolgálat tekintélyének megerősítését. Minden ügyünkben a partikuláris érdekek mellett az egész egyház érdekét és összefüggéseit kell figyelembe venni.

Itt kell röviden szólnom arról, amit hosszú-hosszú évek óta érzek és tapasztalok: szét kellene választanunk egyházunk törvényeit két csoportra: az egyik az alaptörvények csoportja (egyfajta egyházalkotmány), ez lenne a zsinat kiemelt feladata. Ezeket úgy kellene véglegesítenünk, hogy ne kelljen hozzányúlni több választási cikluson át sem. A másik csoport a minket meghatározó kontextus miatt állandóan változó szabályozásoké, törvényeké. Ezeket kell folyamatosan karbantartani, ill. a változó helyzetekben újraalkotni. Jelentős részük – megítélésem szerint – át tehetők a szabályrendeletek kategóriájába, élvezve annak jelentősen nagyobb rugalmasságát.

Ismételten felhívom a figyelmet arra, hogy törvényeink – sajnos elmaradt – teljes átnézése és kodifikációs felülvizsgálata az egyház életét, küldetését, működését ismerő, de a szakmában járatos kodifikátor(ok) feladata lenne. Ez a jogon belül is egy külön szakterület. Amikor az egyház egyszerűsítendő szervezetét és az ehhez passzoló választási törvényt készítjük, áldozzunk arra időt és költséget, hogy a megszövegezést törvénykészítésben jártas szakjogászok végezzék.

Nem lennék következetes önmagam feladatköreiben, ha beszámolóm végén nem említeném meg azt az egyre szélesedő munkát, amely a reformáció 500 éves jubileumát készíti elő. Büszkén mondom el mindenütt, hogy egyházunk élen jár ebben a munkában, az evangélikus reformációi emlékbizottság tevékenységével. Nem a múltba menekülés szándékával, éppen ellenkezőleg, a jövőépítés külső és belső lehetőségével kell készülnünk a jeles évfordulóra. Nem Luthert, nem a XVI. századot, nem az egyházat akarjuk ünnepelni, hanem ezt a különleges alkalmat is arra szeretnénk felhasználni, hogy újragondolva küldetésünket, megerősödjünk evangélikus (evangéliumi) identitásunkban, és a Jézus iránti elkötelezett bizalomban élve legyünk egyház másokért, a ránk bízottakért. Ez pedig nem az országos ünnepségeken, nem fővárosi nagy rendezvényeken történik – ott is szükség van rá – hanem a gyülekezetek szintjén, a helyi közösségekben. 

A KEOP pályázati támogatás azonban nem terjed ki a felsorolt korszerűsítési munkákkal egyidejűleg szükségszerűen és gazdaságosan (az épület a KEOP megvalósítás miatt kiürítésre került, a vállalkozó hamarosan felvonul, az épület körbe lesz állványozva) elvégzendő beruházási munkák finanszírozására, ezért többletforrás biztosítása szükséges:

-  a statikai megerősítési munkákra: a Szentkirályi utcai épület függőfolyosóit tartó korrodált acélgerendák megerősítése/cseréje; a Szentkirályi utcai nagyteres lefedések acélgerendáinak megerősítése a templom, a levéltár és könyvtár helyiségeiben, az alapozás és a függőleges tartószerkezetek megerősítése a raktározási funkciókkal érintett területeken; az Üllői úti épület közbenső csapos gerendás fafödém szakaszainak cseréje tűzvédelmi, valamint teherbírási igény miatt; faanyagvédelmi szakvélemény szerint szükséges fedélszék beavatkozások a Szentkirályi utcai épületen

-  az elavult, állandó meghibásodás miatt a gyűjteményi állományt is veszélyeztető gépészeti vezetékek, berendezések cseréje a vizes blokkokban

-  az érintésvédelmi szempontból elfogadhatatlan állapotú elektromos hálózat teljes cseréje

-  a vezetékek cseréje miatt szükséges festési, burkolási munkák

-  az utólag beépített, rossz pozícióban lévő, már szinte működésképtelen felvonó cseréje

-  a kopott padlóburkolatok (a födémcserék miatt nagy területen automatikusan szükséges) cseréje

Az Építési és Ingatlanügyi Bizottság tárgyalta a felújítási terveket, és a támogatta azok megvalósítását. 

A felújítás eredményeképpen méltó és biztonságos környezetbe kerülnek a levéltári és könyvtári dokumentumok, korszerű, fejlesztést is lehetővé tevő elhelyezést kapnak a gyűjteményi raktárak. Az épületek üresen álló, jelenleg műszaki állapotuk miatt kihasználatlan helyiségei hasznos funkciót kapnak. A Józsefvárosi gyülekezet esztétikus, fenntartható tereket kap hitéleti célra. Az ifjúsági munka számára vonzó klubhelyiség kerül kialakításra. Az intézmények dolgozóinak munkakörülményei javulnak, csökken a zajterhelés, egészségesebb lesz az irodákban a levegőminőség, a világítás.

Az építészeti, statikai, gépészeti és elektromos szakági munkákat az épület átgondolt, a működést optimálisan szolgáló funkcionális elrendezésre vonatkozó alaprajzi kialakítás szerint, az Országos Presbitérium által jóváhagyott koncepció alapján valósul meg.