Isten jó rendje szerint

Liturgia vagy letargia – sokszor kérdezem magamban, amikor az egyház valóságos és aktuális ügyeivel foglalkozom. Az egyházban rendnek kell lenni – szokta volt mondani elnöktársam, Abaffy Zoltán, s zsinati ciklusunkat végigkísérte ez a jelszó. Nem katonás, erőltetett, életidegen rendről volt és van szó, amikor ezt ismételgetjük, hanem arról a rendről, amely medret biztosít az egyház jó működésének, Isten népe életének s az evangélium hirdetésének. A külső, törvényekkel, szabályokkal, rendeletekkel leírt rendről éppúgy szó van, mint a szolgálat rendjéről, az egyház lelki életének rendjéről és persze a szívbe írt törvényről… Nem öncélú ez a rend. Azért van, hogy jó medre legyen Isten szeretete áradásának, s azért, hogy komolyan vegyük, Isten nem a rendetlenség Istene (lásd 1Kor 14,33).

S ha a világi elnök a rendet mérnöki precizitással őrzi és segíti, akkor a lelkészi elnök természetes módon teológusként elemez, és az egyházi élet szíve közepére pillant, az istentiszteletre és a liturgiára, amely nem a spontán, tetszőleges vagy véletlen dolgok gyűjtőhelye, hanem az Isten jó rendjének alkalma; ahol minden a helyére kerül. Nem véletlen hát, hogy az istentisztelet menetét és állandó alkotóelemeit az egyház ordináriumnak nevezi (a változó részeket propriumnak). S talán nem is gondolunk bele egy adott vasárnapon, mégis döntően meghatározza életünket és gondolkodásunkat ez az ordinárium, ez a rend.

Elnöktársam a statisztikákat, a számmal mérhető, a tényekben kifejezhető legfontosabb információkat el fogja mondani értékelésében, s mellékletként közre is fogja adni. Engedtessék meg a lelkészi elnöknek, hogy teológiai megközelítésben értékeljen. Az értékelés Ura helyett én nem ülhetek bírói székbe, ezért vagy szubjektív lesz a megítélésem, és akkor rossz helyen ülök, vagy teológiai, mert az Isten mércéjéhez kísérelem meg hozzámérni az elmúlt ciklust.

Az ordináriumnak öt pillére van: Kyrie, Gloria, Credo, Sanctus, Agnus Dei.

Kyrie eleison. Uram, irgalmazz… Ez az egyedüli kiindulási pont: Uram, irgalmazz! Ez a pozíciómeghatározás. Felnézünk őrá, s akkor józanul értékeljük magunkat. Közelsége alázatra és önkritikára int. Ő volt, aki áldott, eredményt adott, s azzal, hogy elhordozott, felszabadított minket a szolgálatra. Mindazért, amit nélküle, azaz önfejűen tettünk e hat év alatt, a mulasztásainkért, az esetleges hanyagságért, a zsinati tisztség félvállról vételéért, az ügyetlen párbeszédeinkért, amikor süketek voltunk egymás meghallására, a nem kellőképpen végiggondolt hozzászólásainkért, az olykor elmulasztott felkészüléseinkért, a nem eléggé komolyan vett részvételi kötelezettségeinkért: Kyrie eleison! Uram, irgalmazz!

Magam is ezt teszem Isten és zsinati társaim bocsánatát kérve, a fontos konzekvenciák levonása érdekében, az elvarratlan szálak, a rendezetlen ügyek tisztába tétele érdekében s a mégis megkapott áldás terjedése érdekében: Uram, irgalmazz! A mögöttünk levő ciklus kívánja a felkiáltást: Uram, irgalmazz! Ha ezt nem tudjuk kimondani, emberileg értelmetlen volt a hat év. Ha ki tudjuk mondani, akkor áldássá változhat – Isten kezében – minden: eredményeink és kudarcaink, örömeink és fájdalmaink. Kyrie eleison!

Gloria. Ez a második szó, amely a rend alkotóeleme… Dicsőség. Az irány egyértelmű! Dicsőség a magasságban Istennek. Isten hordozott a tenyerén, ő adott erőt, ő bocsátotta meg mulasztásainkat és elkövetett bűneinket. Mindennek ellenére, emberi gyengeségeink, hibáink, rövidlátásunk és nemegyszer hitetlenségünk dacára ő tartotta meg egyházunkat az elmúlt hat évben. Övé, egyedül övé a dicsőség! 

A hit megvallása minden korban belső kötelezettség, s ha valamikor, akkor 2018-ban Magyarországon még inkább aktuális – amit Pál így fogalmaz: „…a teremtett világ sóvárogva várja az Isten fiainak [értsd: Istent megvallóknak] megjelenését.” (Róm 8,19)

A ciklus végén be kell hát állnunk az angyalok közé – ők kezdték ezt az éneket a betlehemi mezőn –, és hangosan, hitvallóan kell énekelnünk: dicsőség a magasságban Istennek. És a földön békesség – hisz árad az Isten jóakarata, amely nyugtalan szívünkben, aggódó közösségeinkben, békétlenségeink közepette békességet teremthet. A békesség létkérdés az egyház hitelessége számára. Tudom, hogy ez is egy mérőpontja a kereszténységünknek: a meghirdetett és fölülről áradó békesség megvalósul-e a mindennapi életünkben, például a zsinati munkánkban. Tudatos, már-már programszerű békességmunkálás. Mert hiszen a Hegyi beszédben Urunk a békességcsinálókat nevezi boldogoknak. Ez persze megint csak kettős konzekvenciát hoz 2012–18-as zsinatunkra nézve: Istennek-embernek megköszönni a békességet és megbánni az elmulasztott béketeremtési pillanatokat. Akkor adjuk meg a dicsőséget az Istennek, ha magunk az Isten minden értelmet felülmúló békességének eszközei vagyunk.

Credo. Örömmel adjuk kézbe – egy kicsit tükörként, egy kicsit összegzésként – a Magyarországi Evangélikus Egyház törvénykönyvének ma aktuális változatát. A hat évvel ezelőtti kötethez hasonlítva megfigyelhető a munkánk eredménye, következménye. Egyfajta lenyomata ez Isten-kapcsolatunknak. Credo ez arról, hogy mit vallunk akkor, amikor kimondjuk: hiszem az egy keresztény anyaszentegyházat… Az egyházképünk, az egyházformálásunk minden igyekezete benne van a törvénykönyv aktuális példányában. Magunk is véleményezhetjük, s az utánunk jövő testvérek, gyülekezetek és egyház is meg fogja ítélni. Bizonyára meg tudjuk indokolni, hogy miért nem egyszerűsítettünk az egyház lényegét segíteni hivatott struktúrán, miért nem karcsúsítottuk a szervezetünket, miért nem jutottunk a misszió ügyében ötről hatra, miért nem átütő a Láthatóan evangélikus program. Negatív credo lenne?

De közelítsünk pozitívan: megfontolt tempónkban vallottunk arról, milyen fontos és segítendő a hitoktatók és a lelkészek szolgálata; milyen jó, hogy központi fontosságúvá vált a hittudományi egyetemünk jövője; milyen jó, hogy kiegyensúlyozott költségvetéseket és beszámolókat tudtunk jóváhagyni. Ezek is a klasszikustól eltérő, de hitvallási iratok! S ejtsünk szót arról is, hogy a törvénykönyvünk elején ott a reformáció kezdetének jubileuma nyomán (után) megszületett hitvallás, amely az örök keresztény credónak a 21. századi magyar megfogalmazása. Remélhetőleg feledjük, hogy készülésének idején nem fordítottunk rá nagy gondot, s hogy a kapkodás nem segítette sem a mélyülést, sem az emelkedettséget. Ez azonban már a múlté, s reménység szerint tanulva belőle, valóban közös hitünk megvallását hordozza, és jó szívvel adjuk az utánunk következőknek.

A hit megvallása minden korban belső kötelezettség, s ha valamikor, akkor 2018-ban Magyarországon még inkább aktuális – amit Pál így fogalmaz: „…a teremtett világ sóvárogva várja az Isten fiainak [értsd: Istent megvallóknak] megjelenését.” (Róm 8,19)

Sanctus. Gyönyörű liturgikus tétel. Semmi haszna nincs – ahogy az istentisztelet sohasem hasznosság szerint mérhető. (Közgazdászok nem is jegyzik…) S mégis a legfelemelőbb – ősi – szokás szerint (jobb helyeken) a Sanctusra feláll a gyülekezet. Együtt megénekelni Isten szent voltát. Egy meghatározó gondolkodású gyakorlati teológus, a német Manfred Josuttis szerint az egyház szolgálatának lényege: rácsodálkozni a Szentre, s ha mi már visszataláltunk hozzá, a másik embert odavezetni. Szent – egy életen át ízlelgetjük Istennek ezt a nevét, s hozzá próbáljuk megérteni, hogy mit jelent Péter apostolnak az Ószövetségből idézett felszólítása: „Szentek legyetek…” (1Pt 1,16)

Zsinatunk a Magyarországi Evangélikus Egyház legfelsőbb döntéshozó testülete, ahogy régen mondtuk, az anyaszentegyházé. Megérződött-e valami a zsinaton abból, hogy nem egy szervezetet, hanem a szent egyházat formáltuk, vezettük, védtük? Megéreztük-e, hogy a Szent közelében járunk, amikor egyházunk ügyeit intézzük? S ahelyett, hogy megszenteltekként viselkedtünk volna, bürokratákká, netán paragrafusrágókká váltunk?

Meg kell vallanunk, hogy amikor makacsul ragaszkodtunk a világtól átvett önkormányzatisághoz, amikor nem engedtünk egy grammnyit sem a szerzett jogainkból, amikor nem tágítottunk a csoport- (netán egyéni) érdekeinktől, amikor nem engedtünk taktikai megfontolásainkból, akkor nemegyszer messze kerültünk a Szenttől. Mózes is meg kellett, hogy tanulja: „Oldd le sarudat a lábadról, mert szent föld az a hely, ahol állsz!” (2Móz 3,5)

Magyarországi Evangélikus Egyház, kedves zsinat, szent ez a hely, a szolgálat, a küldetés ma is, s a következő zsinaton is, az egyház mindennapjaiban is. Szent, szent, szent a seregek Ura, dicsősége betölti a mennyet és a földet – és a mind a két valósághoz tartozó egyházat. Látszik-e rajtunk ez a dicsőség?

Agnus Dei. Ez az istentisztelet s az egyházi közélet istentiszteletének, azaz a zsinatnak másik, mindent bezáró, mindent megkoronázó tétele, a csúcspont. Örülök, s fontos, hogy úrvacsorával kezdtünk hat éve, és úrvacsorával zárunk ma. Mert itt láthatóvá válik: „Íme, az Isten Báránya, aki hordozza/elveszi a világ bűnét!” (Jn 1,29) Igen, itt válik minden más lényegtelenné. Krisztus van a központban, solus Christus. Az áldozatot hozó s a győztes Bárány. Akinek nem volt szép alakja, aki a mi betegségeinket viselte, aki némán tűrte, hogy nyírják (lásd Ézs 53,7), akit vágóhídra vittek miattunk is, de aki győztes húsvéti bárányként már trónon ül, s mi meghívottak vagyunk „a Bárány menyegzőjére” (lásd Jel 19,7).

Miből éltünk, munkálkodtunk, mi hordozott, mi segít lezárni, majd újat kezdeni? Mitől volt és marad vagy mitől áll helyre a rend (az ordinárium): „Agnus Dei, qui tollis peccata mundi, miserere nobis! Isten Báránya, aki elveszed a világ bűneit, irgalmazz nekünk! Isten Báránya, aki hordozod a világ bűneit, add nekünk békédet!”

Ennél fontosabb zárszót nem mondhatok. 

Feladatokat és erőt is kaptunk

„…az sem számít, aki ültet, az sem, aki öntöz, hanem csak az Isten, aki a növekedést adja.” (1Kor 3,7)

Tisztelt zsinat! Kedves testvérek! Közel tizennyolc évvel ezelőtt, 2000. október 14-én, miután a Hajdú-Szabolcsi Egyházmegye gyülekezetei második alkalommal is megválasztottak egyházmegyei felügyelői tisztségre, a nyíregyházi Nagytemplomban az idézett igével kezdtem újabb hatéves szolgálatomat. Rendhagyó módon még címet is adtam akkori egyházmegyei felügyelői székfoglalómnak: Legyen jó rend egyházunkban! Mindenfajta nagyképűség nélkül mondhatom, hogy az elmúlt hat évben is – mint az elmúlt több évtizedben – ezen cím mentén igyekeztem, szerettem volna végezni szolgálatomat, és itt, közöttetek, a X. zsinatban is.

Az elvégzett munkáról szólva, az elmúlt hat évben, 2012 és 2018 között a Magyarországi Evangélikus Egyház X. zsinata 42 törvényt, illetve törvénymódosítást alkotott, és 235 zsinati határozatot hozott. Azt gondolom, nem kis munkát sikerült közösen elvégeznünk, összességében egy sikeres zsinati cikluson vagyunk túl. Szeretnék egy-két meghozott törvényt és zsinati határozatot külön is kiemelni.

Az első ilyen a 2013. évi III. törvény a Zelenka Pál Evangélikus Szolidaritási Alapról. Tudjuk, hogy hány év „vajúdása” után született meg ez a törvény. Hiánypótló volt, és nagyon-nagyon sokan várták a megalkotását. Szerencsére a bevezetése óta eltelt időszakot vizsgálva megállapítható, hogy az életbelépése óta rendezetten működik, de igényli a folyamatos kontrollt, és az is előfordulhat, hogy finomszabályozásra lesz szükség. Meg kell azért azt is jegyezni, hogy vannak olyan gyülekezetek és egyházi személyek, amelyek és akik a fizetési kötelezettségüknek nem vagy csak részben tesznek eleget. A jó rend itt is azt kívánja, hogy a felettes egyházkormányzati szintek vezetésével együttesen el kell járni a mulasztókkal szemben. Már csak a tisztességesen közreműködők, tisztességesen fizetők okán is!

Elfogult vagyok az egyház háztartásáról szóló 2016. évi VI. törvénnyel kapcsolatban. Nemcsak annak okán, hogy én lehettem az előterjesztője itt, a zsinaton, hanem hogy a 2000. évi I. törvény volt az első, amely az egyház háztartásáról szólt, és akkor, 2000-ben mint a zsinat gazdasági bizottságának elnöke szintén én voltam az előterjesztő. Idecseng a már idézett egyházmegyei felügyelői székfoglalóm címe: Legyen jó rend egyházunkban!

Talán az sem véletlen, hogy a gazdasági törvényünk és az arra alapuló szabályrendeletekkel működtetett gazdálkodásunk közelmúltbeli ellenőrzésekor az Állami Számvevőszék nem talált hiányosságot egyházunk gazdálkodásában.

A 2018. évi V. törvény az egyházi szolgálat külön területéről szóló 2005. évi V. törvény módosításáról – „művésznevén” a hitoktatói életpályamodell szabályozása – egyik nagyon fontos törvényalkotásunk volt, hogy a foglalkoztatott hitoktatóink érezzék azt a bizalmat, amelyre egy hosszabb távú „foglalkoztatást” is fel lehet építeni. Ugyanakkor tudjuk, hogy ezzel a szabályozással még nem oldottunk meg mindent. Folyamatosan figyelemmel kell kísérni a hitoktatási területet, és szükség esetén az igényelt korrekciókat végre kell hajtani.

Nem utolsósorban ki kell emelnem még a 2018. évi VII. törvényünket, amely a lelkészi életpályamodellel összefüggő törvénymódosításokról szól. Ez a törvény is régóta várt a „megszületésére”. Mondhatnánk, hiánypótló szabályozásra szánta rá magát egyházunk. A törvény megalkotása mellett nagyon fontos a kapcsolódó szabályrendelet rendezett előkészítése, az országos presbitérium általi elfogadása és bevezetése után a következetes számonkérése. A rendszer nemcsak adni akar, hanem „számon is kér”. Már eljutottak hozzám olyan hangok is, amelyek azt feszegetik: jó-jó, de mi van a mennyiségi és a minőségi különbségek kezelésével? Igen, a kapcsolódó, a működést, működtetést szabályozó rendeletben ezeket a kérdéseket is érinteni kell. Elsőre biztosan nem sikerül majd olyan szabályozást kialakítani, amely mindenkinek megfelel. El kell indulni, és menet közben is lehet a rendszeren finomítani.

Nincs külön zsinat és külön országos presbitérium; egy Magyarországi Evangélikus Egyház van, és abban kell éljünk testvéri szeretetben. Ezt kéri, ezt várja tőlünk Urunk! Tudjuk egymást elfogadni, mert sokszor már azt érzi az ember, hogy nem is egy, hanem több közös test tagjai vagyunk.

A meghozott 235 zsinati határozatból most hármat szeretnék kiemelni, nem mintha a többi nem lenne eléggé fajsúlyos. Talán az egyik, ha nem a legfontosabb zsinati határozatunk volt a 16/2016. (XI. 28.) számú, amikor is a zsinat rendelkezett új egyházközségek elindításáról, határozott az úgynevezett „gyülekezetplántálás” kérdésében. Mindenki előtt ismert: a zsinaton is több alkalommal előkerült lélekszámunk nagymértékű csökkenése. Ha a missziói tevékenységünket nem sikerül kellő mértékben megerősíteni, akkor arra kell berendezkednünk, hogy a kiüresedő templomaink mellett egyre több gyülekezetünk szűnik majd meg. Nagyon fontos, hogy sikerült beindítanunk ezt a gyülekezetplántálási, -megerősítési folyamatot, de ez a következő zsinatnak is a szívügye kell, hogy legyen: folyamatosan figyelemmel kell kísérni és a szükséges pontokon beavatkozni. Nagy-nagy örömünk, hogy amely területeken az egyházkerületek beindították ezt a tevékenységet, már rövid távon is pozitív változások tapasztalhatók.

Fontos határozatunk volt a 91/2014. (XI. 28.) számú, amelyben a zsinat az Üllői úti székházunk felújításának kérdésében döntött. Az épület több mint negyven éve nem esett át jelentősebb felújításon, ezért a komplex átalakítása elkerülhetetlen volt. Astatikai problémák, a mindennapos használatot akadályozó beázások, az életveszélyes elektromos hálózatok, a gazdaságtalan fűtési rendszerek akadályozták a működését, arról nem is beszélve, hogy minden ideérkező vendéget szinte szégyenkezve, az egyházunkhoz méltatlan körülmények között kellett fogadni. Tiszta lelkiismerettel állhattunk neki a felújításnak, mert az azt megelőző évtizedekben nem az „egyházi központra”, hanem gyülekezeteinkre és intézményeinkre helyeződött a hangsúly. Azt gondolom, hogy országos egyházunk központja ma már megfelelő színvonalú épületegyüttesben foglal helyet. Szándékosan írom ezt, és nem azt, hogy országos iroda, mert itt sokkal több intézmény – püspöki hivatal, gyülekezeti központ, levéltár, könyvtár, könyvkiadó, könyvesbolt – működik.

Emlékeztetni szeretnélek benneteket a legutóbbi, május 25-i X/18. zsinati ülésszakunkra, amelyen dr. Szabó Lajos rektor beszámolóját hallgathattuk meg az Evangélikus Hittudományi Egyetem (EHE) munkájáról, az ott végrehajtott fejlesztésekről. Akkor a rektor úr kijelentette, hogy ha 2015-ben a zsinat nem határozott volna a költségvetési törvényben a fejlesztések tárgyában 250 millió forint többlettámogatás megítéléséről, akkor most nincs EHE! A 92/2014. (XI. 28.) számú zsinati határozatunk, amelyben a 2015. évi költségvetés tárgyában döntöttünk, határozott lépés volt lelkészképzésünk megerősítése, az EHE minőségi színvonalának emelése tárgyában. Egybekapcsolva az elfogadott lelkészi életpályamodell kérdéskörével, azt hiszem, a zsinat mindent megtett annak érdekében, hogy a jövőben emelkedjen a lelkészképzés talán nemcsak mennyiségi, de minőségi színvonala is. Nem kell hangsúlyoznom ennek a kérdésnek a fontosságát. Egyáltalán nem mindegy, hogy a jövő lelkészgenerációja milyen megalapozottsággal szolgálja egyházunk ügyét.

Tisztelt zsinat! Kedves testvérek! 2012 novemberében azért vállaltam a jelöltséget a zsinat nem lelkészi elnöki tisztségére, hogy megpróbáljak változtatni azon a gyakorlaton, kapcsolaton, hangulaton, együttes „munkán”, amely korábban működött az országos egyház vezetése, az országos presbitérium és a zsinat között. Nincs külön zsinat és külön országos presbitérium; egy Magyarországi Evangélikus Egyház van, és abban kell éljünk testvéri szeretetben. Ezt kéri, ezt várja tőlünk Urunk! Tudjuk egymást elfogadni, mert sokszor már azt érzi az ember, hogy nem is egy, hanem több közös test tagjai vagyunk. Ez ne legyen sohasem igaz!

Az elmúlt hat év együttes munkája alapján elfogultság nélkül elmondhatjuk, hogy sikerült jelentősen javítani a zsinat és az országos egyházvezetés, az országos presbitérium együttes munkáján. Visszatekintve az elmúlt hat év zsinati munkájára, talán többeknek is feltűnhetett, hogy a zsinat munkájába – elnöktársammal egyetértésben – sikerült úgynevezett „közgyűlési szerepkört” is szándékosan „becsempészni”. Mire gondolok? Például az EHE rektorának évenkénti beszámoltatására – következmény: a költségvetési törvényen keresztüli támogatás megítélése. Vagy a püspöki tanács által létrehozott hittanstratégiai munkacsoport beszámoltatására, a hitoktatással kapcsolatos kérdések zsinat előtti megtárgyalására – következmény: hitoktatói álláshelyek létrehozása a költségvetési törvényeken keresztül, a hitoktatói életpályamodell törvényi szabályozása. Egyházi közvéleményünk a zsinaton keresztül folyamatos tájékoztatást kapott a jelentősebb egyházi beruházásainkról, úgymint a győri és a budapesti Insula Lutherana vagy egyházunk Üllői úti központjának felújítása.

Bemutatkozó anyagomban beszéltem arról, hogy én csak csapatmunkában tudok gondolkodni. A jó Isten ezt megadta nekem. A teljesség igénye nélkül két személyt emelek ki. Először is Nagybocskai Tamás nem lelkészi jegyzőt, aki a ciklus alatt végig nagy-nagy szorgalommal készítette a hanganyagok alapján a zsinat jegyzőkönyveit. Köszönet érte. A zsinati bizottságok vezetői közül ki kell emelnem dr. Ittzés András testvérünket, aki a törvény-előkészítő bizottság elnökeként végzett kiemelkedő munkát. Köszönet érte. Ugyanakkor szeretném megköszönni az együtt dolgozást elnöktársammal és a zsinat alelnökeivel.  Elnöktársamnak köszönöm az együtt gondolkodást, az egymást segítő, irányító figyelemfelhívásait.

Tisztelt zsinat! Kedves testvérek! Mindig is az a féltő szeretet vezérelt, hogy szeretett evangélikus egyházunk ügyét szolgáljam. Nem könnyű időszakban vállaltam „hivatalt”, de mindig is a fülemben csengett szép énekünk: „Ne csüggedj el, kicsiny sereg…” (EÉ 260,1), amely feliratként a debreceni templomom karzatán is olvasható. Ma sem vár tőlünk mást egyházunk Ura, mint hogy hitvalló módon megéljük az ő parancsát: „…tegyetek tanítvánnyá minden népet…” (Mt 28,19) Készen állunk erre? Igen, vallom és hiszem!

„…itt van már az óra, amikor fel kell ébrednetek az álomból.” (Róm 13,11) Luther erről ezt írja: „Találó, hogy az apostol a levél olvasóit felserkenésre inti, jóllehet nem volnának keresztyének, ha már fel nem serkentek volna. Csakhogy Isten útján megálltak. Ez pedig annyi, mint visszafelé haladni. Előbbre jutni pedig annyi, mint folyvást újat kezdeni! ”

„Isten harsonája ébresztőt fúj, órája jelzi felkelésünk sürgető idejét. Új napja megújult kegyelméről beszél. Kezdjük hát napjainkat hálaadással, örömmel és bűnbánattal. A naponkénti bűnbánat a naponta szükséges megtérés. Ezek után vegyük számba dolgainkat, s örüljünk annak, hogy kaptunk feladatokat s erőt is azok elvégzéséhez.” (Zászkaliczky Pál: Vetés közben)

Isten óvja, védelmezze és nem utolsósorban növelje kicsiny evangélikus egyházunkat! Isten őrizzen és óvjon meg bennünket, hogy a jövőben is szolgálhassuk őt! Ámen!

Erős vár a mi Istenünk!

A cikk az Evangélikus Élet magazin 83. évfolyam, 39–40. számában jelent meg 2018. október 7-én.

Az Evangélikus Élet magazin kapható az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a Luther Kiadónál a kiado@lutheran.hu címen, vagy digitális formában megvásárolható és letölthető a Digitalstand oldaláról.