A legbosszantóbb a testvérem volt, akivel amúgy is állandó harcban álltunk. Ő volt a kicsi, és ezt ügyesen ki is használta. Nyafogósnak, önállótlannak, kis csimbóknak éltem meg, aki rám csimpaszkodik, és nekem folyton vele kell foglalkoznom. Amikor a mandulámról volt szó, akkor is azt mondta: jó lesz, ha elmegyek. Az összes játékommal egyedül játszhat majd, és kiszedheti minden kincsemet a fiókomból anélkül, hogy ezért elgyepálnám.

Meg voltam győződve, hogy mi ketten nagyon nem jövünk ki egymással. Másoktól hallottam már arról, hogy a testvérünket szeretni kell, de nekem túl nehéz eset jutott, úgy éreztem. Ő se szeret engem, minek is erőlködnék?!

Végül a szüleim beleegyeztek a műtétbe. Édesanyám kísért el. Vele mindig bátornak éreztem magam. Olyan volt, mintha ő mindig tudná, mikor hol kell lenni, és mit kell mondani vagy tenni. Jó volt mellette lenni. A kórház hatalmas épülete, a gyógyszer- és fertőtlenítőszag ugyan borzasztott, de a doktor bácsi, akit a műtétre felkértek, azzal vigasztalt, hogy cseppet sem fog fájni a beavatkozás, utána pedig rengeteg fagyit ehetek majd. Így hát inkább az újdonságra kíváncsian, mint félelemmel indultam neki a megpróbáltatásnak.

A műtétet helyi érzéstelenítéssel végezték, tehát ébren voltam, és kicsit iszonyodva néztem, miket szednek ki a számból. Igaz, akkor tényleg nem fájt, de később, amikor már a hatalmas, ágyakkal telezsúfolt kórteremben voltam, elég kellemetlenül éreztem magam. Nem tudtam nyelni, gyenge voltam és magányos. A többi kis betegnek is megvolt a maga baja, senki nem vigasztalgatott. Az a kevés nővér, aki be volt osztva hozzánk, mindig a sürgős dolgok elrendezésével volt elfoglalva. Senki nem ért rá, hogy az ágyunk szélére üljön, fogja a kezünket, és elterelje a figyelmünket a fájdalomról.

Kicsit még pityeregtem is. Hiányzott a családom. Az anyukám, az apukám, még a testvérem is. Bárcsak itt lenne! De aztán eszembe jutott, miket mondott, mielőtt eljöttem, és gyorsan el is ment a kedvem tőle. Inkább dühös lettem rá. Most biztosan otthon pöffeszkedik, kiszedegeti a játékaimat, örül, hogy nem vagyok ott. Nem, őrá gondolni sem akarok. Hiszen az egy csapás, ha az embernek ilyen testvére van. Úgy elkeseredtem, hogy már a tehetetlenségtől sírtam. Miért van nekem ilyen rossz sorsom? Kivették a mandulámat, fáj még nyelni is, egyedül vagyok, és még ráadásul ilyen testvérem is van. Addig búsultam, hogy álomba sírtam magam.

Akkoriban a kórházakba csak egy-egy órára jöhettek be látogatók, vagy délelőtt, vagy délután. Mi egy másik városban laktunk, ahonnan majdnem egy óra utazással lehetett csak eljutni a kórházhoz, édesanyám mégis mindennap felkerekedett, és bejött hozzám. Első nap azonban ezt csak a nővérke elbeszéléséből tudtam meg, mert akkor éppen aludtam. Ettől még sokkal rosszabb kedvem lett. Nagyon sajnáltam magam.

Másnap már nagyon igyekeztem ébren maradni, és találkoztam is anyukámmal. Nagyon fáradtnak és gondterheltnek látszott. Szegény a munkahelyén ledolgozta a maga nyolc óráját, a hozzám utazgatással elment a maradék ideje, és otthon már alig állt a lábán, mégis meg kellett csinálnia a házimunkát. Bár apukám sokat segített, volt olyan, amihez nem értett ezen a terü- leten, úgyhogy nem is mertem panaszkodni anyukámnak, hogy ne terheljem még én is. Csak mosolyogtam és bólogattam, mert beszélni nem voltam képes. Ő meg csakugyan hozott egy adag fagyit, ami jólesően hűsítette a sebemet.

A következő nap azt mondták, már haza is mehetek, de valami komplikáció lépett fel, amelytől belázasodtam, így benn tartottak a kórházban megfigyelésre. Akkor már gyenge kis hangon suttogva, de tudtam beszélni anyukámmal. A testvérem után érdeklődtem, hogy mit csinál, mivel játszik. Nagy meglepetésemre anyukám szemét elfutották a könnyek. Azt mondta, csak nehezen tudja megnyugtatni szegényt, nagyon hiányzom neki. 

Alig hittem a fülemnek, sőt őszintén szólva nem is hittem egészen. Azt gondoltam, anyukám egy olyan testvérpárról beszél, akikről álmodozik. Mi nem ilyenek vagyunk, de ő most olyan fáradt, hogy a saját érzéseit látja mindenkiben. Ráhagytam a dolgot, kicsit fogtam a kezét, és megígértem, hogy igyekszem hamar meggyógyulni. Még egy napot kellett a kórházban maradnom, aztán hazamehettem. Gyenge voltam, mint a harmat, beszélni és nyelni még mindig nem volt könnyű, anyukámmal mégis mosolyogva igyekeztünk hazafelé. Otthon gyorsan ágyba dugtak még a szüleim, de amikor jött a négy óra, apukám cinkosan mosolyogva felébresztett: „Bújj el, lepjük meg az öcsédet!”

Ez már tetszett. Gyorsan belebújtam a köntöskémbe, papucsomba, és a kabátos szekrény aljába kucorodtam. Az volt a kedvenc helyem. Nincs teljesen sötét, te mindent hallasz, de téged senki sem lát. Jól lehet innen hallgatózni.

Éppen csak hogy elcihelődtem, már nyílt is a bejárati ajtó. A szekrényből különösen vékonykának tűnt a testvérem máskor oly hetyke hangja:

– Hol van a tesóm? Hazaengedték?

– Sajnos még benn kellett maradnia… – tódította apukám.

Ekkor egy kis cincogást hallottam, aztán egyre nehezebben visszafojtott pityergést.

– Jaj, szegény! Hát ennyire rosszul van? De ugye nem fog meghalni? Miért is engedtük el? Én annyira félek. Úgy hiányzik!

Dermedten hallgattam a testvérem siránkozását. Hát csakugyan ennyire fontos vagyok neki? Sose gondoltam, hogy szeret engem. Sőt azt hiszem, én magam sem voltam egészen rendben. Ott a szekrényben rejtőzve beleláthattam a szívébe, és nagyon megrázott az a ragaszkodás, aggódás és szeretet, ami ott lakott.

Kicsaptam a szekrény ajtaját, és átöleltem az öcsémet. Ő kikerekedett szemekkel nézett rám, aztán oldalba lökött, ahogy mi szoktuk, de a szipogást még mosolygás közben is csak nehezen tudta abbahagyni.

Ettől kezdve mondhatott, amit akart, tehetett, amit akart. Ismertem, tudtam, hogy fontos vagyok neki. Ez a titkos bepillantás egészen megváltoztatta a kapcsolatunkat. Ma már mindketten felnőttek vagyunk, saját családunkban élünk, és lassan a gyerekeink is felnőnek, de a szeretetünk biztos és erős maradt.

Valahogy így láttam meg először Isten szívének titkát is. Rajtakaptam, hogy figyel rám, hogy nem hagy el, hogy megóv. És azóta még sok más alkalommal pillanthattam bele mélységes elfogadásába, hűségébe, szeretetébe. Mindig megrendít, mindig felemel, mindig felráz egy-egy ilyen kilesett alkalom. Figyeljetek, mert rátok is ez vár! 

A cikk az Evangélikus Élet magazin 83. évfolyam, 17–18. számában jelent meg 2018. május 6-án.

Az Evangélikus Élet magazin kapható az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a Luther Kiadónál a kiado@lutheran.hu címen, vagy digitális formában megvásárolható és letölthető a Digitalstand oldaláról.