Az 1848. évi XX. törvénycikk története 1781-ben a türelmi rendelettel kezdődött. Ettől fogva alapíthattak a protestánsok gyülekezeteket, építhettek templomokat és iskolákat, tarthattak lelkészeket, tanítókat, vállalhattak állami hivatalokat – akkori megfogalmazás szerint lehetett nyilvános vallásgyakorlatuk.

A türelmi rendelet és az azt kodifikáló 1791. évi XXVI. törvénycikk azonban egy szóval sem állította, hogy a vallásgyakorlat egyenlő lenne. A katolikus maradt az „uralkodó vallás”, az evangélikus és a református pedig „bevett felekezet”. Felekezetileg vegyes házasságot csak katolikus pap előtt lehetett kötni, az ebből származó gyermekek nagyobb része katolikus lett, protestáns templomba nem járhatott katolikus, és protestáns iskolába sem küldhette a gyermekét. Protestánsból katolikusnak áttérni minden további nélkül lehetett – ha ellenben katolikus akart protestáns lenni, akkor évekig tartó vegzálásnak tette ki magát. Egyes katolikus püspökök vagy állami kormányszervek túlkapásai ellen szorgalmasan, ám többnyire eredmény nélkül írták tiltakozásaikat a protestáns egyházkerületek.

A helyzet az 1840-es évekre változott meg. A reformkori országgyűlések sorra hoztak olyan törvényeket, amelyek egyre inkább közelítették a protestánsok és a katolikusok jogállását, az 1844. évi III. törvénycikk a legtöbb különbséget eltörölte. A felekezeti egyenlőség azonban 1848-ig nem került be a hazai törvények közé.

EGYENLŐSÉG ÉS VISZONOSSÁG

Azt 1848 politikusai és egyházvezetői is tudták, hogy a jogegyenlőség kodifikálása további kérdéseket fog felvetni. A protestáns egyházak kisebbségben voltak, de a valódi egyenlőséget igazából az akadályozta, hogy közjogi beágyazottságuk és vagyoni helyzetük nem volt összemérhető a katolikus egyházéval. E probléma megoldására két elvi lehetőség adódott, amit Kossuth egy 1871-ben írt visszaemlékezésében így foglalt össze: „Az egyenlőség és viszonosság elvének valósítására csak egyetlen egy alternatíva képzelhető. – Vagy az, hogy az állam semmi egyháznak, semmi vallásfelekezetnek nem ad semmit. Vagy az, hogy minden vallásfelekezet egyházi és iskolai szükségeit az állam fedezi.” Kossuth mint meggyőződéses szabadelvű elvi okokból inkább az előbbi megoldást támogatta volna, végül azonban a második valósult meg.

A protestáns egyházak vezetői is ezt a megoldást készítették elő jól átgondolt stratégiájukkal. Korabeli logisztikai csoda, hogy a Tiszántúli Református Egyházkerület már a forradalom után egy héttel, március 22-én össze tudott hívni egy rendkívül kerületi közgyűlést Debrecenbe, ahol megfogalmazta javaslatait egy új egyházügyi törvénnyel kapcsolatban. A tízpontos javaslatból három szinte szó szerint átkerült a törvénybe – a teljes egyenlőség és viszonosság, az egyház kiadásainak állami átvállalása és a protestáns tábori lelkészség felállítása. A fennmaradó hét pont olyan sérelmek megszüntetését kérte, amelyeket az egyenlőség önmagától megszüntetett.

ÁLLAMI ÉS EGYHÁZI CÉLOK

1848-ban az ország hivatalos fővárosa, az országgyűlés helyszíne Pozsony volt – azonban éppen március 15-én derült az ki, hogy a „politikacsinálás” székhelye már Pest. A leendő új kormány Pesten tartózkodó tagjai – Klauzál Gábor, Eötvös József és Pulszky Ferenc – itt találkoztak március 27-én a pesti protestáns lelkészek közül Török Pállal, Székács Józseffel és Bauhofer Györggyel.

1848-ban e három lelkész még csak esperesi tisztséget sem viselt – 1860-tól lesz majd Török Pál református, Székács József pedig evangélikus püspök. Valójában azonban már ekkor többek voltak „egyszerű” lelkészeknél: Bauhofer György budai evangélikus lelkész Mária Dorottya özvegy nádorné bizalmasa volt, Székács és Török pedig 1842-től közösen szerkesztették a legnépszerűbb hazai protestáns újságot, a Protestáns Egyházi és Iskolai Lapot.

A megbeszélés tárgya állam és egyház leendő viszonya volt. Március 28- án már a politikusok nélkül találkoztak a pesti lelkészek, kiegészülve Michael Lang német, Ján Kollár szlovák lelkés - szel és Robert Smithsszel, a pesti skót misszió vezetőjével. A két tanácskozásról Bauhofer György naplóbejegyzéseiből értesülhetünk. A még be sem nyújtott törvényjavaslat lényegét már megismerhették a pesti lelkészek. A legnagyobb kétségei arról voltak a résztvevőknek, hogy ha az állam fizeti ezentúl az egyház kiadásait, akkor vajon mi lesz az egyház szabadságával, autonómiájával. A győztes forradalom optimizmusával ugyan úgy vélték, hogy az állam és az egyház céljai legnagyobbrészt egybeesnek, de ez megváltozhat, ezért nem szabad feladni az egyház autonómiáját.

Végül Kossuth is félretette elvi meggyőződését, és az egyházak állami támogatása mellé állt. Március 31-én ő maga terjesztette az alsótábla elé az egyházakról szóló törvény tervezetét. A jogkiterjesztés elvének megfelelően az első paragrafus az unitárius egyházat is bevett felekezetté tette (addig csak Erdélyben volt az). Kossuth 1871-es visszaemlékezése szerint ha az egyházi vagyon államosítása mellett döntenek, akkor „oly megkérlelhetlen harcot és háborút idéztünk volna elé, s oly hatalmas segédeket kergettünk volna hazánk szabadsága bécsi ellenségeinek karmai közé, hogy az egész átalakulási nagy munka veszélyeztetve lehetett volna. Nem mertük tenni.”

Kossuth és politikustársai a tiszántúliak javaslatából és a pesti lelkészekkel való tanácskozás után világosan látták, hogy még azok a protestánsok sem támogatták volna intézményrendszerük államosítását, akik anyagilag alig veszítettek volna a szekularizációval.

VALLÁSI JOGEGYENLŐSÉG

A törvényjavaslatot az alsótábla késlekedés nélkül elfogadta, illetve kiegészítette három paragrafussal, amely az ortodox egyház helyzetére vonatkozott. A felsőtáblán képviselt főpapok visszautasították a törvényjavaslatot – a maguk szempontjából teljesen érthető módon, hiszen a katolikus államvallást úgy kellett feladniuk, hogy közben megmarad az államtól való teljes függőségük. Erre a katolikus autonómia lehetett volna a megoldás, amelynek elfogadására sem 1848-ban, sem azután nem került sor. Az alsótábla végül változatlanul hagyta a javaslatot, amelyet az uralkodó április 11-én szentesített az „áprilisi törvények” részeként.

A vallási jogegyenlőség megvalósult, a sokszor nehézkesen és nem hatékonyan működő protestáns egyházkormányzat 1848-ban példásan gyorsan, hatékonyan, formális és informális eszközeit kiválóan felhasználva, érdekeit bölcsen képviselve segítette a törvény megszületését. Az egyházak teljes körű állami támogatása sohasem lépett életbe – noha az elmúlt százhetvenkét évben sokszor kerültünk igen közel hozzá. Úgy vélem, hogy ez nem is olyan nagy baj – anyagi felelősségvállalás nélkül a szabadság lehetősége is korlátozottá válik.

A szerző történész, az Evangélikus Országos Múzeum tudományos főmunkatársa.