Egy hosszabb terjedelmű általános bevezetés után Luther így kezd a textus magyarázatához:

Most nézzük magát a történetet, ami két részből áll. Először testi vigasztalásban részesít, és arra tanít, hogy Isten nem akar éhen veszejteni bennünket. Ezután lelki vigaszt nyújt, mert arra tanít, hogy Isten nem akarja, hogy bűneinkben elkárhozzunk, hanem kegyelmébe fogad minket. Mindkét tanításra nagy szükségünk van, és hasznos, ha nemcsak megjegyezzük, de meg is fogadjuk.

A testi vigasztalást abból meríthetjük, hogy Péter, amikor Krisztus szavára veti ki a hálót, a halak nagy tömegét fogja ki. Mert Krisztus családfőként gondoskodik arról, aki munkáját neki végzi, és az ő házáért fáradozik. Mindennel bőséggel ellátja, és nem engedi nélkülözni. Ám az evangélista azt is értésünkre adja, hogy a mi drága Krisztus Urunk nem mindenkivel teszi ezt meg, hanem csak azokkal, akiknek, miután egész éjjel hiába fáradoztak, szükségük volt Isten igéjére. Vagyis azokat a kegyeseket és szegényeket akarja megsegíteni kegyelmével, akik előzőleg szükséget szenvedtek. Mert a keresztyéneknek ezen a földön sok szenvedést és megpróbáltatást kell kiállniuk. Ha azonban a megpróbáltatásban is hűek maradnak az igéhez, és tovább végzik munkájukat, akkor Krisztus velük lesz, és megsegíti őket. Ez az egyik vigasztalás, amely nekünk is szól, hogy higgyünk, és ha néha szűkölködünk is, és nincs meg mindenünk, akkor se essünk kétségbe, és ne is türelmetlenkedjünk, hanem reménykedjünk, hogy az áldás mégis meg fog érkezni. Így történt ez Péterrel és társaival is, akik egész éjjel dolgoztak, és mégsem tudtak egy halat sem fogni. De aztán jött Krisztus, a mi drága Urunk, és először igéjét adta nekik, amivel keresztyénné tette őket, aztán szólt nekik, hogy hajózzanak ki a tengerre, és próbálkozzanak újra. Péter engedelmeskedett, és sikerrel járt. (…) Mert a keresztyének – még ha szükséget is kell szenvedniük – nem csüggedhetnek el, Krisztust sem tagadhatják meg, és nem türelmetlenkedhetnek. Reménykedniük kell, hogy az Úr idővel megadja mindazt, amire szükségük van. Eközben a munkát is szakadatlanul, megállás nélkül folytatniuk kell. Mert Krisztus Pétert sem úgy látja el a sok hallal, hogy azok maguktól beugrálnának a hajójába. Hanem ki kell eveznie a mély vízre, be kell vetnie a hálóját, és ha most már keresztyénné is lett, úgy kell tennie a dolgát, mint minden más halásznak, és Krisztusra kell hagynia, hogy a fogásról gondoskodjék.  

Így kell ennek történnie velünk is abban a hivatásban vagy státuszban, amelybe Isten állított bennünket. Legyél bár szolga, szolgáló, háziúr vagy háziasszony, fejedelem vagy polgármester, meg kell tenned, amit a szolgálatod követel. Mert ez nem akadályozhat a hitedben. Jól szolgálhatod Istent a hivatásodban vagy státuszodban maradva. Akkor bátran Istenre hagyhatod, hogy gondoskodjék a kenyeredről, és betöltse minden szükségedet. Akkor sem kell megijedned, ha egy ideig szükséget szenvedsz, és nélkülöznöd kell. Mert nem tudhatod, mikor jön el az ideje, hogy rád találjon a szerencse és az áldás, miként itt Péterrel is történt. Csak maradj hűséges és fáradhatatlan, és ne türelmetlenkedj. Mert aki ezt nem akarja megfogadni, és rögtön szögre akasztja a hálót, és türelmetlenül feladja a hivatását vagy a mesterségét, és másik után néz, az egész életében kontár marad, és semmire se viszi.

Először is azt kell tehát megtanulnunk, hogy nem szabad elcsüggednünk, ha szűkölködünk, és Isten nem olyan gyorsan adja az áldást, mint ahogy igényelnénk és szeretnénk. Mert méltánytalan lenne azt gondolnunk, hogy Istent dróton rángathatjuk. Dolgozz csak egy darabig kínlódva, miként Péter tette, és közben gondolkodj így: „Ha egész éjjel talpon is kell maradnom, és eredménytelenül kell is dolgoznom, az én mennyei Atyám idővel mindent jóra fordít.” (…) Ezenfelül Péter példáját is követnünk kell, aki a hajóját kölcsönadta Jézusnak, hogy leüljön benne, és prédikáljon. Majd buzgón kell hallgatnunk az igéjét, és jól emlékezetünkbe kell vésnünk.

Péter itt egy olyan nagy erényt is megcsillant, ami szíve kegyességét bizonyítja. Mert meghajol az Úr szava előtt, és következetesen teljesíti. Mert ebben az esetben is úgy van, ahogy általában lenni szokott: amit a mi Urunk parancsol és tesz, az az értelmünk megítélése szerint nagyon bolondos ötlet, és sehová sem vezet. A halászatról ugyanis azt tartották, hogy délidőben nem sok értelme van, éjszaka viszont sokkal jobbak az esélyek. De a halászok ilyenkor sem szoktak a tó vagy a tenger közepére, a mélyre evezni, hanem a part közelében maradnak, mert ott találnak sok halat. A halászatnak ezt a fortélyát Péter is jól ismeri. Az Úr azonban ennek teljesen ellentmondó parancsot ad: navigáljanak a tó közepére, és bár egész éjjel semmit sem fogtak, azt mondja nekik, hogy most fényes nappal vessék ki a hálót. Péter ugyan teljesíti ezt, de tudja, hogy nem a halászat fortélya szerint jár el. Ezért udvariasan meg is jegyzi: „Uram, egész éjjel fáradoztunk, de semmit sem fogtunk. Ezért a mesterségünk szabálya szerint alig van rá remény, hogy most bármit is fogjunk. De a te szavadra mégis megkockáztatom. Úgysincs semmi vesztenivalónk.”

Tapintatos és udvarias beszéd ez, hiszen akár így is kitörhetett volna: „Barátom! Ne oktass engem! Nálad sokkal jobban tudom, hogyan kell halat fogni. Honnan veszed a bátorságot, hogy engem akarj rá megtanítani? A prédikálás és a halfogás két különböző dolog! Te ahhoz értesz, én meg ehhez. Én sem tanítlak téged, hogyan prédikálj. Te se akarj engem a halászatra oktatni! Hiszen magad még nem is próbáltad!” Mi talán valóban így feleltünk volna az Úrnak. Mert jellemünkből és természetünkből fakad, hogy mindig okosabbak akarunk lenni a mi Urunknál. Péter azonban kegyesebb, ezért eszébe sem jut, hogy okoskodjék, hanem inkább ezt gondolja: „Bármennyire értek is a halászathoz, azért az igét még nem fogom megvetni, hanem követem, és egész szívemmel rajta csüngök. Az értelmemet és a tapasztalataimat pedig szélnek eresztem.”

Nagyszerű példája ez a hitnek. Bárcsak utánoznánk a mi szeretett Péterünket, és mindennel szemben egyedül az igéhez ragaszkodnánk! Mert látjuk, hogy mindenki azt szeretné, ha mások hinnének neki, és követnék a tanácsát, és akkor se haragudnának, ha az rossznak bizonyul. Viszont bosszantónak találjuk, ha a ház ura valamit megparancsol, de a szolga, ahelyett hogy teljesítené, ezt mondja: „Jaj, uram, ezt nem kívánhatja! Hiszen az előbb már megpróbáltam, és nem tehetek róla, hogy nem sikerült.” Az ilyen szolgát senki sem tűrné meg a házában. Pedig valójában mi vagyunk azok a szolgák, akik Istennel szemben, aki a mennyben van, mindig így érvelünk. Hagyjuk, hogy az értelmünk tévútra vigyen, mert nem az igét követjük, ahogy kellene, mint ahogy ezt a szentségtörőknél is láthatjuk. Krisztus ugyanis ezt mondja: „Vegyétek és egyétek, ez az én testem. Igyátok, ez az én vérem.” „Nem, nem!” – mondják erre. „Ez semmiképpen sem lehet a teste és vére, hanem csak a jele a testének és vérének, hiszen Krisztus az Isten jobbján ül.” Az igét is a maguk eszével akarják megítélni. (…) Ezért Istent akkor dicsőítjük igazán, ha úgy engedelmeskedünk neki és az igéjének, mint ahogy ebben a történetben Péter tette. Ha az értelmünk más irányba akar is vezetni, mi mégis az igéhez ragaszkodunk, és ezt mondjuk: „Értelem ide, értelem oda, itt ez áll az Isten igéjében, ezt parancsolja, és én ettől nem tágítok.” Mert Isten és a mennyei seregek örömüket lelik abban, aki az igéhez ragaszkodik. (…)

Ezért nagyon jól tennénk, ha követnénk Péter nagyszerű példáját, aki nem csupán figyelt az igére, hanem minden más gondolatát szélnek eresztve követte is. Mert akár nekem, akár neked csupán kétséget támasztó gondolatok juthatnak az eszünkbe. A Péteréhez hasonló engedelmességet azonban az ilyen gondolatok nem ejtik zavarba, és nem is hátráltatják. Mert minden más gondolattal szemben megáll az Isten igéje, és tőlünk éppúgy megköveteli, mint Szent Pétertől, hogy amit parancsol, azt teljesítsük. (…) Ezért senki ne kedvetlenedjék el, és ne is méltatlankodjék, ha Péterhez hasonlóan néha éjszakákon át kell eredménytelenül vesződnie. Ha pedig Péter éjszaka halászott volna ilyen sikerrel, azt gondolhatta volna, hogy a nagy fogás a hozzáértésének és a munkájának a jutalma. Senki másnak nem tulajdonított volna benne szerepet. De mivel egész éjjel halászott, és nem fogott semmit, és az Úr ezt követően adta neki az igéjét, és mondta, hogy még egyszer próbálja meg, Péternek muszáj volt megértenie, hogy nem egyedül halászott, hanem az Isten igéje és áldása végezte el azt, amit a maga munkájával nem tudott elérni. Legyen elég ennyi arról a vigasztalásról, amelyet a testi táplálékra vonatkozó tanításból meríthetünk. (…)

Ezután következik a lelki vigasztalás és tanítás. Mert mint hallottátok, szeretteim, Pétert a halfogás miatt nagy félelem fogja el, mivel felismeri, hogy az Úr Jézus nemcsak ember, hanem jóval több annál. Mivel pedig tudja, hogy ő csupán egy szegény bűnös, leborul Jézus lába elé, és ezt mondja: „Menj el tőlem, mert bűnös ember vagyok, Uram!” Ez egy lelki megnyilvánulás, amelyet kevesen tudnak helyesen értelmezni. Mert úgy néz ki, mintha Péter annyira áhítatos és alázatos volna, hogy az Úr Krisztus elől legszívesebben elmenekülne. De a viselkedésének egész más értelme van. Amit tesz, az a lelkiismeretéből fakad. Mert amikor Isten lehajol hozzánk kegyelmével, megbocsátja bűneinket, és tisztán csak Krisztusért és Krisztus által örök életet ígér, akkor úgy gondoljuk, hogy ez olyan nagy kegyelem, ami túl sok ahhoz, hogy elfogadhatnánk. (…) Péter is annak a kísértésnek van itt kitéve, hogy bár látja, milyen jót tett vele Krisztus, mégis azt gondolja, hogy méltatlan erre a jótéteményre. Ezért kétségbeesik, és ezt mondja: „Mi keresnivalóm van nekem melletted? Fordulj csak a kegyesekhez, mert én sajnos csak egy gonosz gazfickó vagyok.” Krisztus azonban megvigasztalja, és kiderül, hogy egészen másként viszonyul hozzá, mint Péter gondolta. Mert ezt mondja neki: „Ne félj, hanem nyugodj meg! Ez a halfogás kis dolog ahhoz képest, hogy emberhalásszá teszlek. Mert eddig a halászat volt a foglalkozásod, de én most más hivatást adok neked. Más vizekre kell evezned, ahol embereket kell hálóba kerítened és a mennyország javára kihalásznod, hogy úgy teljen meg velük az országom, ahogy most ezek a halak töltik meg a hajódat. Ehhez a halászathoz másféle hálót fogok adni neked, ami nem egyéb, mint az evangélium. Ezzel kell befognod a kiválasztottakat, hogy megkeresztelkedjenek, higgyenek, és örök életük legyen. És nem csupán egy helyen, hanem az egész világon mindenütt kell ezt a halászatot folytatnod. Itt egy várost, amott egy egész országot kell bekerítened és megtérítened.”

Ez az a lelki vigasztalás, amelyet az Úr a tanítványainak nyújt. Mert nem csupán éhen veszni nem hagyja őket, hanem rájuk bízza a lelki kormányzást, és kiküldi őket a világba, a királyokhoz és a fejedelmekhez, hogy azok tomboljanak és karddal vagdalkozzanak az evangélium miatt. Mert ha az ördög dühöngeni is fog, és minden hatalmát felvonultatja ellenük, nem árthat nekik. Mert az ige mégis minden akadályon áttör, és sokakat tesz keresztyénné. Isten megadja ezt, függetlenül attól, hogy az ördögnek tetszik-e vagy sem. (…) Ezért Krisztus bennünket is így vigasztal: „Ne féljetek! Ne azt nézzétek, hogy méltók vagytok-e vagy méltatlanok. Az én Atyám nem hagy benneteket a pokolra jutni, ha neki szolgáltok. Ezért csak rám hallgassatok. Maradjatok meg a keresztségben nyert kegyelemben, járuljatok a szent szakramentumhoz. Engedjétek, hogy az evangélium irányítsa életeteket, és más gondotok ne legyen!”

A Híd magazin megrendelhető: evmis@lutheran.hu