A konfirmálásunk, a keresztyén hitben való felnőtté válásunk is eszünkbe jut, amikor a konfirmáció áldásában részesülve járultunk az Úr szent vacsorájához. Kimondhatatlan érzések, leírhatatlan öröm és megdönthetetlennek tűnő lelki erő volt ez mindenki számára. Valódi jézusvárás, valódi Krisztus-élmény, majd pedig ígéretes Krisztus-követés.

Ma mindez csupán emlék, amire jól esik visszagondolni, és emlékeinkben megfürödni. Ma az egyre inkább világméreteket öltő járványveszély miatt szombatonként már nem hangosak gyermekzajtól a parókiák, ma, bár szinte két éve készültünk rá, nincs konfirmálás; ma a templomainkba nem indulnak el hosszú sorba ifjak és vének, ma üresek a templomok, nincs úrvacsorai közösség, nincsenek családi ebédek, nincs igazi ünnepünk.

Ahogy telnek a napok egyre nő a belső és külső feszültség. Lassan, mint egy lopakodó tolvaj, befészkeli magát a szívekbe a félelem, és mindent el akar venni, amit eddig értékesnek és fontosnak tartottunk az életben. Félünk kimenni az utcára. Félünk egymástól. Nincs már baráti kézfogás, kedves ölelés, és lassan elmarad a felebaráti szeretet is. Félünk, hogy áldozattá válunk. Minden napunk harc a holnapért. Csendes harc. Csend van a szívünkben, csend van az otthonainkban, az utcákon, a parkokban, a játszótereken. Különös csend uralja a várost, mintha megállt volna az idő.

Megfeledkeztünk az igéről, mely a nehéz időben is bátorít: „Ne félj, csak higgy!” – mert a te hited megtart téged. Erre a válaszunk nem lehet más, mint amit a 2020. év igéje üzen: „Hiszek, segíts hitetlenségemen.