Bár az evangélisták tudósításai szerint a mennyei Atyához visszatérő, az övéitől búcsúzó Úr tanítványaira bízta az evangélium hirdetését egészen a föld végső határáig, de nyoma sincs annak, hogy az apostolok, azaz a küldöttek, azonnal útra is keltek volna, engedelmeskedve a missziói parancsnak.

Előbb ugyanis meg kellett tanulniuk türelmesen kivárni, kitartó reménységgel kiimádkozni az elindulás megfelelő pillanatát. Maga Jézus figyelmeztette őket, ahogyan az Apostolok cselekedetiről szóló könyv elején olvassuk: „Ne távozzatok el Jeruzsálemből, hanem várjátok meg az Atya ígéretét… erőt kaptok, amikor eljön hozzátok a Szentlélek és tanúim lesztek…” 

Mintha ismerős lenne ez az intés: ne menjetek sehova, maradjatok nyugton, maradjatok otthon… Ezek szerint már a Mester is tétlenségre, egyfajta különleges karanténba vonulásra kényszerítette volna a tanítványait?

Tény, hogy a bibliai tudósítás szerint Jézus követői valóban hazatértek jeruzsálemi szállásukra, elvonultak a felső szobába és türelmesen várakoztak. De ez nem passzív semmittevés volt, hanem arról olvashatunk, hogy egy szívvel, egy lélekkel állhatatosan imádkoztak a Szentlélek kiáradásáért.

Ez nem a húsvétkor megtapasztalt karantén, ahová az emberektől való félelmük miatt zárkóztak be a tanítványok. Ez nem a fojtogató szorongás, a bénító bizalmatlanság fogháza, hanem a türelmes bizakodás, az élő reménység közössége. 

Ha úgy tetszik: ez is karantén, de felfelé nyitott, a szó átvitt értelmében is égig érő karantén. Az Isten országa, Isten hatalma, Isten meglepetései, ajándékai felé kitárt szívű tanítványok imádkozó közössége.  

Apropó: Isten meglepetése. Erről a kifejezésről, főleg így, pünkösdre készülve, beugrik teológus éveim egyik meghatározó könyvélménye, Leo Jozef Suenens belga bíboros „Új pünkösd?” című kötete, amely magyar nyelven is megjelent. Hadd idézzem most néhány olyan sorát, aminek aktualitása vitán felüli. Újságírók faggatták, hogy miért nevezi magát a reménység emberének? Mire a katolikus egyházvezető így válaszolt:

„Mert hiszem: Isten új arcot ölt minden reggel, és most teremti a világot, nem valahol az elfelejtett múlt ködében. Ez késztet minden percben készen állni a nagy találkozásra. 

Mert a váratlan a Gondviselés szabálya. Ez a kiszámíthatatlan Isten ment meg minket és szabadít meg minden determinizmustól kijátszva a szociológusok borúlátó jóslatait.

Ez a kiszámíthatatlan Isten szereti gyermekeit, az embereket. Ez reményem forrása.

A remény embere vagyok: nem emberi érvek, nem természetes optimizmus táplálja bennem a reményt, hanem egyszerűen hiszem, hogy a Szentlélek működik az Egyházban és a világban, akár tudunk róla, akár nem…

Hiszek a Szentlélek meglepetéseiben… Miért merülne ki éppen most Isten képzelőereje és szeretete?”

Ez a több, mint négy évtizede megfogalmazott bizonyságtétel friss reménységet önthet belénk most is. 2020-ban, amely lehet, hogy sok tekintetben korszakváltó esztendőként kerül majd bele a történelemkönyvekbe. 

A közel ómúltban egy nagyon várt személyes találkozásunk kényszerű lemondása miatt egy igen kedves barátunk így vígasztalt: „majd pünkösdkor újra kezdjük”. 

Pontosabban fogalmazva: Isten kezdhet újat velünk, bennünk és általunk! Ha felfedezzük és kitárjuk szívünk ég felé nyitható ablakát, és kitartóan könyörgünk az erő, a szeretet és a józanság újjáteremtő lelkéért hozzá, Aki életünkből kiűzheti a félelmet.

A jegyzet elhangzott 2020. május 11-én, a Kossuth Rádióban, az evangélikus félóra kéthetenként jelentkező műsorában.