– Március 13-tól az egyetem munkarendje is megváltozott, júniustól pedig, ha korlátozott időben is, újra látogatható az intézmény. Miként élték meg ezt az időszakot?

– Sosem fogom elfelejteni azt a napot. Iskolából hoztam haza a fiaimat, és már a tanácsteremben várt a harmadikos évfolyam; időközben tudomásukra jutott az, amit pár napja mi, az egyetem vezetősége is sejtettünk, vagyis hogy ki fogják hirdetni: az egyetemek bezárnak, és a kollégiumot ki kell üríteni. Aznap este összehívtam a teológusotthon minden lakóját, és elmondtam nekik, mi a teendő, felvilágosítottam őket, milyen jellegű a terjedő betegség, és hogy egy kollégium a lehető legveszélyesebb hely – hiszen itt gyakorlatilag mindenki használja a közös helyiségeket, folyosókat –, és egy ember pillanatok alatt száz másikat is meg tud fertőzni. Mindenki azonnal megértette a helyzet komolyságát, és pár napon belül kiürült az épület. Már több mint két hónap telt el azóta, és nagy kérdés, mi lesz szeptembertől. A hallgatókkal azóta online tartom a kapcsolatot – nem is tudom, mi lett volna, ha ez a járvány egy olyan, korábbi időszakban zúdul ránk, amikor még nem volt internet.

– A digitális oktatásra való átállás – különösen a gyakorlati tárgyakra gondolva – hirtelen jött kihívást jelenthetett. Minden területen sikerült alkalmazkodni a lehetőségekhez? Sérült vagy netán javult az oktatás színvonala?

– Az átállás a hallgatóktól fokozott odafigyelést kívánt, hiszen a naptárjukban pontosan kellett vezetniük a terminusokat, nem volt a közelükben senki, aki szólhatott volna, ha nem jelentkeztek be például egy Moodle-feladatmegoldásra. [Moodle: interneten zajló oktatást, tanulást lehetővé tevő felület. – A szerk.] Az összegzés még nem készült el az elmúlt időszak tapasztalatait tekintve, de biztos, hogy egészen más hozzáállást kívánt ez meg oktatóktól és hallgatóktól egyaránt, és nem lehet a korábbi időszak elvárásai alapján megítélni.

– Az egyetem nemcsak egyházunk felsőoktatási központja, hanem szellemi közösség is az ott tanuló hallgatók számára. Miként tudták tartani egymással a kapcsolatot?

– A hallgatók lelki életét segítendő több oktató is igen aktívan bevonta a hallgatókat például napi elcsendesedések összeállításába, írásába. Magam pedig blogot kezdtem el írni, amelyben a járvány adta kihívásra próbáltam és próbálok teológiai válaszokat megfogalmazni. Ez egyébként a Panidemica.blogspot.com címen olvasható. Emellett a telefonálásra és az üzenetváltásokra szorítkozott a kapcsolattartás, de így megtapaszthatta mindenki, hogy a hiány a legnagyobb jelenlét. Vagyis ha hiányzunk egymásnak, az azt jelenti, hogy fontosak vagyunk a másiknak.

– A karantén a böjti szuplikációkat is érintette. Részt tudtak venni a hallgatókkal a gyülekezetek életében? Milyen megoldásokat találtak?

– A szuplikációs időszak első két hetében még mentünk gyülekezetekbe, a hallgatók is, én is. Március 18-a után azonban a megbeszélt alkalmak elmaradtak. Nem volt arra sem lehetőségünk, hogy a minden évben megszervezett passiókörúttal szolgáljunk a gyülekezetekben, pedig a harmadik évfolyammal erre már hónapokkal korábban elkezdtünk készülni, a Győr-Mosoni Evangélikus Egyházmegye fogadott volna minket. Ezt nagyon nehéz volt elengedni.

– Egyetemi lelkészként milyen tanulságait emeli ki ennek az időszaknak?

– Megtanulhattuk, hogy milyen az, amikor a közösség megélése csak virtuálisan lehetséges. A virtuális közösségről korábban is úgy gondolkodtak a szakértők, hogy nem helyettesíti a valós találkozást, de előkészítheti, új dimenziókkal gazdagíthatja. A korábban zsongó, élettel teli teológusotthon most kihalt és szomorú hely. De talán hozzá fog segíteni ez az időszak ahhoz, hogy jobban megbecsüljük egymás társaságát, azokat a pillanatokat, amikor tényleg hús-vér valónkban is találkozunk majd.

Az Evangélikus Hittudományi Egyetem néhány hallgatóját is megkérdeztük az elmúlt időszakban szerzett tapasztalatairól. 

Szikra Benedek másodéves teológuslelkész szakos hallgató, a hallgatói önkormányzat szeniora

A távoktatás az elején lassan indult meg, főleg, mert sokáig úgy gondoltuk, ez csak egy rövid időszak lesz, és vizsgázni már újra az egyetemen fogunk. Isten mégis máshogy kívánta, úgyhogy a lassúnak induló átállás idővel normál ütemet kezdett fölvenni. Minden tanár megkeresett minket, egyeztették velünk a teljesítési lehetőségeket és a kívánalmakat. Rendszeresen érdeklődtek az egészségünkről és a biztonságunkról. Amiben csak tudtak, segítettek minket. Az évfolyamok többsége rendszeresen csoportos videóhívásokat rendezett, hogy segítsék egymást, és legalább virtuálisan találkozhassanak. Csak az online térben kommunikálni rettenetesen nehéz, emiatt több félreértés is kialakult a félév zárásánál, de a tanáraink nagyon együttműködőek és segítőkészek voltak, ezért minden félreértést időben tudtunk tisztázni. Így a rendkívüli helyzet ellenére is sikeres félévet tudhatunk magunk mögött, amit a hallgatói önkormányzat és a magam részéről az oktatóknak és a hallgatóknak egyaránt köszönök.

Mészáros Anna Zsóka harmadéves teológus-lelkész szakos hallgató, a hallgatói önkormányzat koordinátora

A kialakult helyzet hirtelen döntést és tetteket kívánt meg mindannyiunktól. Március 11-én reggel derült ki, hogy a kollégiumból ki kell költözniük a hallgatóknak. Aznap délelőtt 10 órára az egyetem és a kollégium vezetősége meghozta a döntést, hogyan tudjuk ezt a leggyorsabban lebonyolítani. Szerda este RézNagy Zoltán egyetemi lelkész összehívta a teológusotthon lakóit, és tájékoztatott minket a következő napok menetrendjéről. Péntek estére kiürült a kollégium, gördülékenyen és problémamentesen lezajlott a kiköltözés. Eredetileg egy hónapra szólt a távozás, így a személyes tárgyaink zöme benn maradt a kollégiumban. Amikor azonban kiderült, hogy ebben a tanévben nem lehet már visszatérni, az egyetem részéről fölajánlották a lehetőséget, hogy előre egyeztetett időpontban egyesével véglegesen ki tudunk költözni. Ez a folyamat még most is zajlik, igyekszünk mindenre odafigyelni és a higiéniai szabályokat betartani; mindehhez továbbra is Isten gondviselését kérjük.

Bányai Tamás harmadéves teológus-lelkész szakos hallgató

Minden nagyon hirtelen történt, ennek megfelelően megvoltak a maga nehézségei a képernyők mögé szoruló, számomra rideg és személytelen, a wifi jelerősségének kiszolgáltatott online oktatásra történő átállásnak. Ugyanakkor oktatóink rugalmasságának köszönhetően a kezdeti problémák igen hamar gördülékeny rendszerré alakultak át. Talán nem vagyok egyedül akkor, amikor megvallom: nagyon hiányzott az Evangélikus Hit­tudományi Egyetem hallgatói, oktatói és munkatársi közössége. A mindennapokban jelen lévő arcokat, történeteket és mosolyokat a videóhívások nehezen tudták, tudják pótolni. Túrmezei Erzsébet Hiába vár című versének szavai jutnak eszembe arról a bizonyos „kedves arcról”, amiről édesanyja elvesztésekor írt. Nekünk azért nem ekkora a veszteségünk és a fájdalmunk, de biztos vagyok benne, hogy minden teológusnak és szakkollégistának megvannak azok a „kedves arcai”, akikkel reggelente a kávéfőző mellett vagy órára futva az udvaron szinte mindig ugyanakkor találkozott, és akik most hiányoznak számára. Istennek egy különleges ajándéka az a hely, ahol tanulhatunk, élhetünk! Azt hiszem, ezentúl egészen máshogyan fogunk rá tekinteni…

A cikk az Evangélikus Élet magazin 85. évfolyam, 23–24. számában jelent meg 2020. június 21-én.

Az Evangélikus Élet magazin kapható az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a Luther Kiadónál a kiado@lutheran.hu címen, vagy digitális formában megvásárolható és letölthető a kiadó oldalán.