A 2007 óta itt szolgáló lelkész házaspár, Sághy Balázs és Sághy Kata a gyülekezeti terem kapujában fogad. Bentről vidám csevegés szűrődik ki: a kedvünkért összegyűlt mintegy tízfős csapat – három generáció – mindegyik tagja egy-egy területért felel a gyülekezetben. Energia, derű, kiapadhatatlan kreativitás – az első benyomás egy vonzó, együtt építkező testvéri közösségről. A terem falain régi, fekete-fehér fotográfiákon hagyományos népviseletben konfirmandusok.

„Úgy hiteles a kép, ha maguk a gyülekezeti szolgálattevők, akik képviselik a kontinuitást, mutatják be a közösség karakterét – kezdi Sághy Balázs lelkész. – A tót templomos kegyesség a gyülekezetet, a templomát, lelkészét szerető, tisztelő kegyesség. Ezt megtapasztaltuk, ez él itt ma is. Idekerülésünkkor hallottuk: ez egy nyugdíjas gyülekezet, a lelkészek innen mennek nyugdíjba évtizedek után. Baranyai Tamástól, lelkészelődömtől szépen gondozott közösséget örököltem, erre épül a szolgálatunk. A tornácon, a »miniirodámban« ma pont ezen gondolkoztam a reggeli csendességemben: a járda melletti füvesítés a gyülekezeti életünket jelképezi. Van egy erős, zöld rész, amit az elődömtől örököltem, és van egy friss hajtásokból álló. A magvetés az, amit mi végzünk, öntözgetjük, és türelmesen várunk, itt-ott már szépen nő” – teszi hozzá.

Kis hajtások csapatmunkában

Az apróságok közötti szolgálatot Sághy Kata lelkész – aki egyébként Aszódon, az evangélikus gimnáziumban tanít hittant, és a gödöllői Tessedik Sámuel-intézménykomplexum egyik lelkésze – mutatja be. „Úgy nyolcvan évre visszamenő hagyománya van Domonyban a kistemplomnak hívott vasárnapi iskolának. A totyogótól a még nem konfirmált korosztályig tanulunk a gyerekekkel, kreatív feladatokkal. Az aktuális projektünknek a Színezd ki a templomkerítést! címet adtuk. A történetet lerajzoljuk, majd áttesszük fatáblákra, kifestjük – s itt jön az igazi csapatmunka! Beosztjuk, hogy az ábra melyik részét ki festi ki, milyen színnel. A másfél éves is feláll a székre, és fogja az ecsetet. »Az enyém lett a Zákeus« – sorolják büszkén a kapott feladatot. A fatáblákat lelakkozva kitesszük a nevükkel együtt a templomkerítésre. Egy kis kiállítás ez. Oviból hazafelé menet arra kanyarodnak, forgatják magukban a történetet is” – avat be a lelkésznő a bibliai barkácsolás szó szerint színes részleteibe.

A fiatalok ily módon belenőnek a közösségbe. Balogh Renáta, egyik legfiatalabb presbiterük lelkesen meséli: „Amikor kiöregedtünk az ifiből, gondoltuk, hogy kitalálunk valami mást. Elindítottunk egy gyülekezeti dicsőítő kórust. A karantén átmenetileg visszavetette a próbáinkat, de folytatjuk!” Sághy Balázs bólogat: „Ez az újszerű kezdeményezés jelentős mértékben Jansik Tamás szolgálatának eredménye, aki két éve jár gitárt tanítani, ebből indulhatott el ez a zenei újítás.” 

De hogyan lett a fiatal leány presbiter? „Családi hagyományként indult; személyes hitem és meggyőződésem a másik pillére, hogy mindig is aktív voltam. Rugalmasak az idősebbek, támogatnak minket. A dicsőítő zenekarunkat is nagy örömmel fogadták. A hagyományos énekeskönyv énekeit áthangszereljük, és felvesszük a repertoárba, hogy az idősebb korosztálynak is ismerősen csengjenek. Megtaláljuk a szerepkörünket. A régi és új ifisekkel pedig karácsony előtt rendszeresen Kistarcsára, a kórházba járunk a betegek között betlehemezni. Ez mindig megerősít mindannyiunkat.”

Ének, forralt bor, mézeskalács

Remenár Tamás szintén a fiatal generáció tagja. Nagyapja ötven éven át volt itt kántor. Amikor nyugdíjba ment, a Fóton végzett Tamás vette át helyét. Egy évtizede jár egyházunk kántorképző intézetébe, ma már tanít.

„Anyáék mindig hoztak a templomba. A családunk sok felmenőig evangélikus – meséli az építészként dolgozó fiatal édesapa. – Nagyon összetartó közösség a miénk, ami hagyományokra épül.” Példát is hoz: „Szenteste és óéveste az istentisztelet után a parókia előtt szlovákul énekelünk a lelkészcsaládnak. Cserébe forralt bort, mézeskalácsot kapunk. A liturgiában van egy úgynevezett felállóének, ez is hagyomány. Mindenkinek megvan a helye a templomban: a férfiak, nők, idősek, fiatalok mind képviseltetik magukat. A társadalmi szerepvállalást is fontosnak tartjuk, gyülekezetünk tagjai közül többen polgárőrként is szolgálnak, és vigyázzák a falu rendjét.”

A fóti kántorképző hatása nagy, a domonyiak mindig szívesen mentek oda – tudjuk meg Braun Zoltánnétól, a gyülekezet felügyelőjétől. „Sokgenerációs evangélikus vagyok, nagyapám gondnok, édesanyám kántor volt. Együtt jöttünk templomba, én is kistemplomos voltam. Ebből nőtt ki a személyes hitem, ezért jó ide jönni. Szükségünk van arra, hogy itt legyünk, hogy hallgassuk az igét, énekeljünk, találkozzunk. Olyan útra való igehirdetéseket hallunk, amelyekből egész héten lehet építkezni.”

A gyülekezetet jellemezve azt mondja: látványos, hogy minden korosztály képviselteti magát. „A kisgyerekek is markáns munkát végeznek. Aztán itt vannak a fiatalok: négy éve passiójátékot csináltak, és ez óriási pluszt adott a gyülekezetnek – látni, ahogy a fiatalok átélik Jézus szenvedéstörténetét. Van utánpótlás!” 

Nem tölcsérrel toboroznak

Nem lenne ilyen összetartás, ha nem elhivatott pásztoruk lenne. Sághy Balázs azonban hangsúlyozza: ez nem róluk szól, ők csak katalizátorok. „Próbálunk a legjobb tudásunk szerint szolgálni és néha új dolgokat is szervezni, de a lényeg, hogy vannak emberek, akik évtizedek óta a vállukon viszik a gyülekezetet. Felüdítő, hogy egyes dolgok maguktól működnek. Ilyen volt a karantén alatt kitalált Élő kövek üzenete című internetes sorozatunk: hatvan napon keresztül énekeltek, imádkoztak, igét olvastak a testvérek az otthonukból egymásnak. Isten Szentlelke embereket indít arra itt Domonyban, hogy szolgáljanak. Nagy lelki potenciál van ebben a gyülekezetben.”

Kissné Valentínyi Krisztina karvezető, a domonyi és vácegresi összevont vegyes kar vezetője a közösség és a szolgálat öröméről mesél: „Tíz éve a lelkész kezdeményezésére tíz-tizenöt fiatallal kezdődött az ifjúsági énekkar a felnőtt mellett, majd Vácegresen is alakult. Tehát három működött egyszerre! Így, hogy egyesültünk, nagyobb a létszám. És szorosabb lett a kapcsolat a két gyülekezet között. Hat férfiember is tag. Örömmel jönnek munka után is, mert este 7-kor kezdődik a próba. Néha én is elég fáradt vagyok, de ilyenkor elfelejtem minden bajomat. Nagyon jó közöttük szolgálni.” „Domonyban nem csak a templomjárók jönnek az énekkarba, a fele egyáltalán nem templomos – teszi hozzá Remenár Tamás. – De van felvállaltan ateista is. Harminc éve jár, részt vesz az Istent dicsőítő karénekekben!”

„Ez is misszió – vélekedik a lelkész, hiszen a gyülekezet lélekszáma itt is csökken, részben demográfiai okokból, és érzik a szekularizáció hatását is. – Domony hétszáz, Vácegres százlelkes közösség. Hogy gyarapodjunk, minél több területen szeretnénk belépni az emberek életébe. De nem úgy, hogy tölcsért rakunk a templomajtóba, és mindenkit azon át passzírozunk be. Az ige hirdetésének olyan formáit kívánjuk nyújtani, amelyek az adott korosztályt megszólítják. Tematikus alkalmainkon sokan megjelennek, ez az átstrukturálás pedig a tapasztalat szerint többeket a templomba is behoz. Oda kell figyelni az emberek lelki szükségleteire. Hiszen a válasz, az evangélium itt van a kezünkben. Ki kell lépnünk a templom falain kívülre, témák mentén összeterelgetni a generációkat, hogy átadhassuk a jó hírt. Igyekszünk tenni a dolgunkat, de tudjuk: egyedül Istené a dicsőség. A gyülekezet Krisztus teste, és jó, hogy ebben a testben mi is tevékeny, működő tagokká válhatunk.”

Gyóni Lászlóné, Era néni egyetért mindezzel. A gyülekezet pénztárosa több mint negyven éve presbiter. Ki nem hagyná a bibliaórákat. Szülei, nagyszülei is evangélikusok voltak. „Nyolc éve alakítottunk egy önkéntes templomtakarító csapatot, hetente váltjuk egymást” – mondja. „Kiderült, hogy a takarítás is misszió” – veti közbe a lelkész: hat as - szony összefogott, és vállalta a templom, a gyülekezeti terem, a kert rendben tartását. Önkéntesen, fizetség nélkül csinálják, és pillanatok alatt maguk mellé állítottak még huszonöt másik asszony testvért. „Volt, hogy meglepve láttam: olyan ember mosott fel éppen a templomban, aki nem is evangélikus. Az istentiszteletre még nem jön el, de a felmosóját már betette” – nevet Sághy Balázs.

Miért vállal ennyi pluszmunkát Era néni csapata? „Mert mindenre van időnk, amire akarjuk! És mindenre van erőnk a Krisztusban! A pénztárosságot is szolgálatnak tekintem: heti egyszer fogadóórát tartok, havi, éves elszámolást végzek, könyvelek. Szeretem ezt a feladatot.”

Hadd jöjjenek a fiatalok!

Két éve, a tisztújításkor sok fiatal került be a presbitériumba. Kissné Valentínyi Krisztina meséli: „A nénik, amikor ikszelni kellett, azt suttogták: fiatalt írj, hadd jöjjenek most ők, generációváltás kell! De ehhez az kellett, hogy ők sok éven át aktív szerepet vállaljanak a gyülekezet életében, ezért mondtak rájuk igent.”

Apropó, pénztár: az anyagiakról is érdeklődünk. „Van adakozókedv, önmagát fenntartó közösség a domonyi. Az áldozatkészség is jellemez egy élő gyülekezetet. A karantén alatt számos olyan hívő volt, aki elvitte Era nénihez a kimaradt perselypénzt.”

Braun Zoltánné felügyelő asszony szerint fontos, hogy ezt látják a fiatalok. „Az érzékenyítés fontos, mert ha nem lesz a nagyszülő, akkor is fenn kell tartani a gyülekezetet. És érzik, hogy ide nem azért jövünk, mert kötelező, hanem mert itt jó.”

A tizenhárom kilométerre lévő vácegresi gyülekezet gondnoka, Medveczki János is megérkezett. „Kis gyülekezet vagyunk. De a százból negyven-ötven fő minden vasárnap eljön az istentiszteletre. Szeretjük a tisztelendő urat, fantasztikus ember! És nagyon jó a kapcsolatunk a domonyi anyaegyházzal. Egy katolikus házaspár eljött a templomunkba, mert náluk nem volt mise, és azóta is hozzánk járnak, úgy megtetszett nekik a miliő.”

Sághy Balázs Boldizsár és Balázs Zoltán az alagsori ifitermet mutatja be. Pingpongasztal, kanapé, vetítő, a falakon képek, konfirmanduszászlók. Mesélnek a nyári hittantáborokról is: „A hévízgyörki és a csomádi ifivel közös a tábor, százszáztíz fővel. Azért jó, mert egy hétig együtt vagyunk. Igetanulmányozás, sok játék, sport, strandolás a program. Nagyon szeretjük a sátrazást.”

Az első táborosok ma már junior segítők. Sághy Eszter is: „Tápiószentmártonban van a tábor. Egy időben kettő volt, de kértük, hogy vonják össze. Sokkal jobb, ha ott vagyunk a nálunk kisebb gyerekekkel, és az ő társaságukat is élvezhetjük. Így jön át az igazi hangulata az egésznek.”

Kürtőskalács mint missziói eszköz

Távozáskor még kapunk egy ajándék történetet. Pár éve Balatonszárszóra járnak a domonyiak családostáborba. Egy alkalommal a kürtőskalács-készítőtől nagyon belelkesültek. Két család megvett egy gépet, teljesen felújították. Karácsony előtt lett kész. A nyugdíjasok ünnep előtti köszöntésére sütöttek először kalácsot, és ennek hatalmas sikere volt. Eleinte a lelkész házaspár sem gondolta, hogy ilyen közösségépítő erővel fog bírni ez a készülék. „Volt sürgés-forgás sok fiatallal, a nénik odavoltak a boldogságtól, még otthonra is csomagoltunk nekik! A kertet belengte a finom illat” – idézik egymás szavába vágva az emlékeket.

Még készül egy csoportkép. A csepergő májusi esőn át megmutatja magát a nap. Szivárvány lesz, gondoljuk; színes, mint a domonyi evangélikusok közössége.

A cikk az Evangélikus Élet magazin 85. évfolyam, 23–24. számában jelent meg 2020. június 21-én.

Az Evangélikus Élet magazin kapható az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a Luther Kiadónál a kiado@lutheran.hu címen, vagy digitális formában megvásárolható és letölthető a kiadó oldalán.