Az anyakönyvek az úgynevezett általános források közé tartoznak, vagyis az adott közösség valamennyi tagjára tartalmaznak adatot, ezért is van nagy jelentőségük a kutatók számára. Az anyakönyvezésre vonatkozó szabályozások Európában és hazánkban is a reformáció megindulása után jelentek meg.

Sokszínű dokumentumok

Három alapvető fajtája a matrikuláknak a keresztelési (születési), a házassági és a halotti (a használatos latin szavakkal baptisati, copulati, sepulti – megkereszteltek, házasultak, elhaltak anyakönyve). Ezeken kívül az evangélikus egyházban vezettek még konfirmációs anyakönyvet, létezik a kitérők (régi elnevezéssel hűtlenek), illetve a betérők anyakönyve, s vannak az oktatási intézményekben felvett iskolai anyakönyvek is. A korai időszakban gyakoriak voltak a vegyes tartalmú kötetek, amelyek mindhárom fő életeseményt egy könyvben rögzítették, de az idő előrehaladtával és a közösségek népesebbé válásával párhuzamosan az egyes bejegyzéstípusok már inkább külön köteteket alkottak.

Az anyakönyvezés korai szakaszában nem létezett egységes szerkezet, a felvett adatok sorrendje sem volt kötött. A legkorábbi anyakönyvek gyakran még rovatokat sem tartalmaztak, egymás alá írt sorokban vagy éppen egymás mellett két oszlopban, kis téglalap alakú, vonalakkal határolt „dobozokba” jegyezték fel a neveket, évszámokat és egyéb információkat. Sok múlt természetesen az anyakönyvet vezető lelkész gondosságán, aki többé vagy kevésbé áttekinthetően vette fel az adatokat. Hamarosan megjelentek a kézzel készített rovatokat tartalmazó anyakönyvek, még később az – egy- vagy többnyelvű rovatokat használó – előre nyomtatott ívek.

Az anyakönyvek alakja nagyon változatos. Különösen a korai időszakban gyakori a kis alakú, négyszögletes vagy éppen a hosszúkás, keskeny kötetecske. Ez feltehetőleg nem volt véletlen, mert így a gyakran menekülésre kényszerült közösségek könnyen magukkal tudták vinni a fontos dokumentumot. Más köteteknél jól látható, hogy különálló, nagy alakú ívekre írták a feljegyzéseket, amelyeket össze is hajtottak, s csak később kötötték be őket.

Az első oldalakon többnyire címszerű feliratokat találunk, amelyek tartalmazzák a gyülekezet nevét, a kötet tartalmára és évkörére vonatkozó adatokat. Előfordul, hogy e belső címlapként funkcionáló oldal díszítést is tartalmaz. Határainkon belül a legrégebbi anyakönyvek 17. századiak. A legkorábbi evangélikus anyakönyv az 1624-es kezdőévű, soproni keresztelési bejegyzéseket tartalmazó kötet. Régi kötetekkel bír Kajárpéc (1692-től), a győröregtemplomi egyházközség (1695-től), Celldömölk (1699-től), Nemescsó (1701től), hogy csak néhány példát említsünk a régebbi forrásokat őrző gyülekezetek sorából.

A kötetek rovatai és maga az adatfelvétel is változó nyelven készült, a koraiak között sok a latin és a német nyelvű, de találunk szlovák bejegyzéseket és magyar nyelven vezetett matrikulákat is.

Egy-egy anyakönyvező hely kötetei más települések (filiák, szórványok) adatait is tartalmazzák. Az is előfordul, hogy nem lévén a közelben evangélikus anyagyülekezet, az anyakönyvi bejegyzések a helybéli református anyakönyvbe kerültek. (Például az evangélikus Kossuth család esetében: Kossuth Lajos testvéreinek születését a sátoraljaújhelyi református anyakönyvekbe jegyezték be.)

Árulkodó nevek

A különböző típusú matrikulák a családés gyülekezettörténet megismerésén túl több egyéb téma kutatására is lehetőséget adnak. A születési anyakönyvek például egy-egy korszak névadási szokásairól árulkodnak. A névválasztást sok tényező befolyásolta: voltak a felekezetekre jellemző gyakori nevek, evangélikus családok esetében a német névadási szokások is tovább éltek (kettős keresztnevek gyakorisága), de a családon belül öröklődő, az elsőszülöttek által viselt vagy valamely családtag emlékére adott keresztnevek is jellemzőek voltak, s megfigyelhető volt a keresztszülő nevének követése is. Mindezek mellett minden korszaknak megvoltak a népszerű nevei, amelyek több forrásból eredtek. A műveltebb körökben bizonyos olvasmányok is befolyásolhatták a névadást, de történelmi személyek nevét is kaphatták az újszülöttek; például 1848 emlékét őrizve jó ideig kultusza volt a Lajos névnek.

Az anyakönyvek magyar nyelvűvé válásáig a keresztnevek latin vagy német alakját tüntették fel (például János helyett Joannes, Johann, György helyett Georgius, Georg). A keresztelési anyakönyvekben több helyütt megtalálhatjuk a bábák nevét is, akik bár nem egyházi tisztségviselők voltak, de fontos szerepet töltöttek be a közösségben, s ha szükség volt rá – beteg vagy gyenge gyermek születésekor –, keresztelhettek is. Nevüket később külön rovatban is megőrizték az anyakönyvek. És nem csupán kereszteltek, de – szükség esetén – temethettek is a bábák. Utóbbira a halotti anyakönyvek bejegyzései is utalnak, amelyekből kibontakozhat egyegy közösség „életkora”, megismerhetők a leggyakoribb halálokok, betegségek, járványok hatásai.

Halálokok és rendkívüli események

Mára már számos betegségnév régi elnevezése nincs a köztudatban, vagy más jelentésben használatos. Sok esetben a halál okaként csak egy-egy tünetet, tünetegyüttest nevez meg az anyakönyv, s ez nem mindig azonosítható ma ismert névvel, illetve tájegységenként is mást jelenthetett. A halotti anyakönyvek rovatait olvasva gyakori halálokként találkozunk a következőkkel: tüdőlob (tüdőgyulladás); vízkórság (ödéma, szív- és vesebetegségek kísérője); szárazkórság, száraz betegség (tüdőbaj); süly (skorbut); hagymáz (lázas, fertőző betegség).

Talán a legérdekesebbek azok a nem is anyakönyvi feljegyzések, amelyek azonban bármelyik anyakönyvtípusba bekerülhettek, hogy megőrződjenek az utókor számára. Ezek a lelkészek és/vagy a közösség számára fontos eseményeket rögzítették, például a rendkívüli időjárást, járványt, háborút, templomépítést, a gyülekezeten belüli egyenetlenséget vagy éppen a lelkész véleményét egy számára nagy horderejű kérdésről.

A lelkipásztor mint „hivatalnok”

A lelkipásztori feladatok mellé hivatalnoki, adminisztratív kötelezettségek is járultak. Az anyakönyvekből szükség esetén a lelkésznek kellett kiállítania a különböző tartalmú kivonatokat, amelyekért az „ügyfelek” illetéket fizettek.

Mivel az anyakönyvek nyilvántartásszerű dokumentumok voltak, fontosságukra az állam is felfigyelt. A 18. században Mária Terézia, majd II. József rendelkezései több szempontból is szabályozták az anyakönyvi tevékenységet. A nagy jelentőségű 1827. évi XXIII. törvénycikk pedig anyakönyvi másodpéldányok készítésére kötelezte a lelkészeket.

1868-tól kezdve újabb rendeletek egészítették ki a lelkészeknek mint az anyakönyvek vezetőinek az állami célokat szolgáló adatszolgáltatási kötelezettségeit. Az evangélikus egyház anyakönyveit – mivel az úgynevezett bevett felekezetek közé tartozott – az állami jogszabályok közhitelességgel ruházták fel. A lelkész feladatai is kibővültek, s a törvény az anyakönyvvezetői minőségükben mint állami hivatalnokoknak megállapította büntetőjogi felelősségüket is.

Az anyakönyvezés történetében jelentős változást hozott az állami anyakönyvezésről szóló 1894. évi XXXIII. törvénycikk. Ez mondta ki, hogy a születések, házasságkötések és halálesetek közhitelű nyilvántartására és tanúsítására kizárólag az állami anyakönyvek szolgálnak, illetve hogy a belügyminiszternek e célból anyakönyvi kerületeket kell kialakítania, és minden anyakönyvi kerületben anyakönyvvezető alkalmazandó. Ez utóbbi „a hatáskörébe tartozó teendőkre nézve közhivatalnoknak tekintetik” – írja a törvény.

Másodpéldány a vármegyének

A gyülekezetek levéltári anyagára, azon belül pedig az anyakönyvekre mindig nagy figyelmet fordítottak a püspökök – vagy megbízottaik – által végzett egyházlátogatások (canonica visitatio) során. Nemcsak a kötetek meglétére, de állapotukra is ügyelni kellett, s a sérülés vagy éppen az állagmegóvás tényét is feljegyezték a vizsgálatok során, ahogy erről a Veszprémi Egyházmegye 1844. évi, Lajoskomáromban felvett egyházlátogatási jegyzőkönyve is vall: „…az első [anyakönyv] megszakadozva lévén, ezzel bé köttetése meg rendeltetett.” A feljegyzések az anyakönyvekkel kapcsolatos hivatali kötelezettségekre is kitértek; az állam elvárta, hogy a másodpéldányokat a lelkészek leadják a vármegye levéltárába, ezzel is növelve fennmaradásuk esélyét.

Az illusztrációk a Magyarországi Evangélikus Egyház Őskereső anyakönyvi adatbázisának digitális másolataiból valók.

A szerző egyházunk gyűjteményi tanácsának elnöke, a Magyar Nemzeti Levéltár főlevéltárosa.

A cikk az Evangélikus Élet magazin 85. évfolyam, 27–28. számában jelent meg 2020. július 19-én.

Az Evangélikus Élet magazin kapható az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a Luther Kiadónál a kiado@lutheran.hu címen, vagy digitális formában megvásárolható és letölthető a kiadó oldalán.