A felszentelés ünnepén Salamon hosszú imádságot mond, amelynek visszavisszatérő kérése az, hogy Isten legyen irgalmas és megbocsátó népéhez akkor is, ha az hűtlen lenne hozzá, ha megbántja, ha vétkezik ellene. De ha felébred szívében a megbánás, ha megbocsátásért fordul Istenhez, akkor az Úr legyen könyörületes, és tekintsen a bűnbánó szívre.

Mert az ember szíve ilyen. Kísértésbe vihető, és a kísértésben el is bukik, de meg is tudja bánni bűneit. Salamon azért könyörög, hogy Isten ne a bűnt, hanem a bűnbánatot tekintse. Úgy ismeri Istent, mint akinek irgalma nagyobb a haragjánál, aki úgy mutatkozott be Mózesnek: „Az Úr, az Úr irgalmas és kegyelmes Isten, késedelmes a haragra, nagy irgalmasságú és igazságú.” (2Móz 34,6; Károli-ford.)

Annak a feltétele azonban, hogy Isten megbocsátó szava szóljon hozzánk, az, hogy bűnbánó szívvel forduljunk felé. Hogy kiszakadjon szívünkből a Kyrie könyörgése: „Uram, irgalmazz! Krisztus, kegyelmezz! Uram, irgalmazz!” Akkor, csakis akkor halljuk meg válaszul Jézus szavát: Meg vannak bocsátva bűneid. Mert Isten a bűnbánó és alázatos szívet nem veti meg. Minden bűnre van Istennél bocsánat, csak a meg nem bánt bűnre nincs.

Hányszor és hányféleképpen szóltak, írtak, énekeltek már a szívről! Jóindulatú és optimista módon, amely szerint az ember szívében csupa jóság, segítőkészség, szeretet lakik, ezért hát – mondjuk – „hallgass a szívedre”. Mások sokkal sötétebben látják, számukra minden szív mélyén önzés, gonoszság, kapzsiság rejtőzik, ezért hát ne bízz meg senkiben.

Salamon király a templomszentelési imádságában nem foglal állást, nem minősít, nem mond ítéletet senki ember szívéről. Ellenben rábízza ezt Istenre, arra az Úrra, aki egyedül ismeri az ember szívét. Isten pedig sem nem optimista, sem nem pesszimista. Ő a valóságot látja, az ember tetteit, de látja a mögöttük lévő motivációt, a mozgatórugókat is. Tudja, hogy a jó cselekedetek sem bizonyítják az emberi szív jóságát, de meglátja a jót ott is, ahol mi, emberek a másik ember cselekedeteit látva ítéletet mondunk.

Isten reálisan ismeri az emberi szívet, tudja, hogy valami elromlott ott a bűnesetben, ezért megbízhatatlanul működünk. Pál apostol a Római levél 7. fejezetében ezzel birkózik: jót akarunk tenni, végül mégis a rosszat tesszük (19. v.). Szívünk olyan, mint amikor a megbetegedett testi szívünk ritmuszavarral küszködik. Félrever, nincs ütem. Életveszélyes állapotba kerülünk. Ilyenkor nincs más megoldás, mint az, hogy az orvosok életmentő beavatkozásként sokkolják, elektromosan „kiütik” a rosszul működő szívet. A beteg szíve egy pillanatra leáll, azután újraélesztik. A halálon át vezet az út az életre.

Isten látja, ismeri vergődő szívünket. Ő megállapította már a diagnózist: az ember szíve ifjúkorától kezdve romlott. Jézus megerősíti ezt: az ember szívéből jönnek a gonosz gondolatok (Mt 15,19). A diagnózis legtöbbünk számára elfogadhatatlan. Tiltakozunk: a mi szívünk – erkölcsi gondolkodásunk és tetteink – nem beteg. Hárítunk, és bizonygatjuk, hogy milyen sok jó van a szívünkben. Isten azonban világosan, egyértelműen megállapítja, hogy halálosan beteg ez a szervünk. És sokkol, kiüt. Isten sokkja az ő törvénye, amely ránk zuhan, összetöri lelkiismeretünket, kétségbe ejt. Megöl, és az ítélet gyötrelme zuhan ránk. Akit utolért már a cselekedeteinek és Isten törvényének sokkja, az ismeri ezt az érzést, hogy meghaltam.

És akkor kézen fog Valaki. Egy átszögezett kéz. És megszólít a feltámadott, élő Jézus: Ne félj, nem kell meghalnod! Én haltam meg érted a kereszten, hogy neked ne kelljen meghalni a bűneidben. Legyőztem a bűnt, a halált és a poklot. Én élek, és te is élni fogsz.

Ezért mi így imádkozzunk énekeskönyvünk 385. énekének szavaival:

A cikk az Evangélikus Élet magazin 85. évfolyam, 21–22. számában jelent meg 2020. június 7-én.

Az Evangélikus Élet magazin kapható az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a Luther Kiadónál a kiado@lutheran.hu címen, vagy digitális formában megvásárolható és letölthető a kiadó oldalán.