A feltámadás irodalma elválaszthatatlan a tavasz költői megünneplésétől. Isten Fiának passióútját, váltsághalálát, feltámadása titkát és a Teremtő Istent, aki fénylő eget, rügyező ágakat, langyos szellőt ad, egyaránt dicsőítve éneklik meg. „Már kék selyembe pompázik az égbolt, tócsákba fürdenek alant a fák" – ír Kosztolányi Dezső Húsvét című versében, majd így zárja: „kelet felől egy sírnak mélyiből, elrúgva a követ, fényes sebekkel száll, száll magasba, föl az isten-ember.”

Adytól Pilinszkyn, Reményik Sándortól Dsida Jenőn át Sík Sándorig, Vas Istvántól Benedek Elekig, Zelk Zoltánig csodálatos verseket olvashatunk, de a prózairodalom is bőséges, és meglepetésekkel teli.

A címben idézett sor Kaffka Margité, 1918-ban írta Az Arimáthiai című novelláját. A Jézusnak sírhelyet adó Arimáthiai József hitét és töprengéseit fogalmazza meg: „Arra az éjszakára gondoljak, amikor titkon szólt velem, és kezemet fogta! () Erre gondolok és: hiszek. De mit kell tennem akkor? Kimenni az utakra és nyíltan kiállni; odaállni a sokaság elé és tanúskodni érette?”

Selma Lagerlöf Szent Veronika kendője című novellája alapmű. „Valóban ez olyan reggel volt, amelyen a legkétségbeesettebb ember is örömmel telhetett meg. Lassanként előtűnt az egész arc, úgy ahogy rányomódott a kendőre. Látta a vércsöppeket a homlokán, a töviskoronát a fején, a haját, mely véres volt, a száját, melynek ajkait a fájdalom összeszorította Még jobban előrehajolt és úgy nézte a képet. Mind világosabban és világosabban tűnt elő az arc. Az árnyalatszerű vonalakból egyszerre előtűnt a két szem, mely mögött élet lobogott. Mintha csak beszéltek volna hozzá arról a mérhetlen fájdalomról, mintha megmutatták volna neki azt a tisztaságot és nagyságot, amilyent ő még soha sem látott.” (Krisztus legendák)

Tolsztoj A gyertya című novellája egy különleges húsvét története: „Megünnepelték a parasztok húsvét első napját, a vasárnapot. Másnap menni kell zab alá szántani. Az talán nem lesz bűn, ha Krisztus feltámadásának szent ünnepén kimegyünk munkára? A templomban reggeli misére harangoznak, mindenfelé ünnepel a nép, ők meg, szegények, szántanak.” Keserű, gyilkos indulatok ébrednek szívükben. De egyikük Krisztus feltámadásával és énekkel köszönti az intéző emberét. Mert „Isten ereje nem a bűnben van, hanem a jótettben”- tanít a nagy író.

Alexandr Szolzsenyicin Húsvéti körmenete is különös: a peregyelkinói templom előtti téren játszódik, fél évszázaddal a forradalom után, az orosz valóságban, ahol hit és félelem találkozik.

Szabó Magda: Ókút című művében gyermeki gondolatait sorolja bűnről és Krisztus kereszthaláláról: „olyasmiért, ami az én bűnlajstromomon is szerepelhetett volna, elszomorító volt és aránytalan.” Gyermeki hitélete intenzívebb volt az ünnepvárás heteiben: „érkezését illatok, ízek, izgatott készülődések és villogó kirakatok jelezték.” A húsvét színe „csudakék ég előtt jegesen villogó fehér, mint a kirakatba tett tojáskák jégvirágos ablakokhoz hasonlító cukorfala, melyek hátlapján báránykép lapult”. Az írónő kedvenc ünnepe édesapjával közös titokként a virágvasárnap volt, amit gyermekként is Palmarumnak nevezett. „olyankor már többnyire jön a tavasz, () illatozni kezd a föld, más lesz a napok színe, jönnek a böjti szelek, hozzák a langyos esőket. () A virágvasárnapban egyszerűen a nagy tablót szerette, az óriási, százszor elképzelt látomást.” Édesapja húsvéti énekét hallva látta: „ott álltak azok a jeruzsálemiek az út mentén, erősen süt a nap, kiáltani szeretnék Jézusnak (), nagyot sikoltani, menekülj, kedves Jézus, áldott, aki jött az Úrnak nevében () és kiáltok is belül és önmagamban, de Jézus, sajnos, nem hallja meg, csak kocog a szamarán. () De hogy merre lehet az a Jeruzsálem? Jóval messzebb, mint a Nagyerdő, túl lehet az Pallagpusztán is.”

Egyik regényében egy rítust mutat be: „Abban az évben korán volt húsvét, április legelején, ott értük az utolsó napon a nagypénteket. Az megmaradt emléknek, hogy elmentünk a templomba, ott feküdt felravatalozva a halott Krisztus, a templom ajtajában aranyozott kosár várt, tele fosztott rózsaszirommal, aki belépett, megszórta szirommal Isten fia testét, míg el nem lepte a rózsaszemfedél. Később meghúztak valami külön lábon rengő kis harangot, a falu vénei álltak a haranglábnál, és mikor megláttak bennünket a templomküszöbön, ahogy mi is rávetettünk a szent testre egy maréknyi szirmot, értejöttek a férjemért, s mutatták gesztussal, ő is sirassa el a Megváltót. Ez is megmaradt emléknek, a férjem, ahogy harangot kongat...” (Az ajtó)

A nagy mesélő, Krúdy Gyula szerint „a húsvét hangulata úgy közeleg e napokban, mint egy szép fehér madár árnyéka, szállongva halad a folyó tükrében. Napról napra újabb kalendáriumi érzések révedeznek föl az emberi lelkekben, mert a naptár legnagyobb hangulatcsináló. () A város belső részeiben a tavaszi nyugtalanság leginkább abban nyilvánul, hogy vajon honnan lopjanak pénzt a férfiak a húsvéti utazáshoz. Mintha az egész város talpra állott volna, hogy húsvétkor elhagyja Pestet.” (Pesti Szalon) És: „Emlékszik, kedves olvasó, hogy valamikor Pesten az volt a divat, hogy húsvétra mindenki új ruhát öltött magára? Bár ez a város nem volt nagyon hajlamos a babonaságra, ősei szokásai közül is leginkább csak azokat tartotta meg magának, amely szokások kellemesek, mulatságosak, szívderítőek és elég olcsók voltak: így például a húsvéti sonkát, öntözködéseket és kirándulásokat – az új ruha dolgában nem engedett. Aki rendes, hitelképes, valamire való embernek akart látszani a városban: annak új ruhája volt húsvét napjára.” (Az utolsó harangszó)

Mikszáth Kálmán egy Fehér húsvétról ír 1882-ben a Pesti Hírlapban: „De a pesti ember a legszívósabb a világon. A szokás szent. Ilyenkor mindenki kirándul valahova, akinek valami közeli faluja van, oda, a többi aztán a Zugligetbe, a Városerdőbe. Régen nem volt már ilyen cudar húsvét. S ha az égieknek van valami beleszólása az időbe, igazán csodálatos, hogy éppen egy ilyen, az egeknek szentelt ünnepnapon hagynak hideget és daraesőt. () A resurrexit fölhangzott az idén is. A vallásos hívek átérezték a kétezer esztendős regét, a feltámadott isten-embert ájtatos zsolozsmák üdvözölték – de a természet hideg maradt s gyászolni fogja a föltámadás napját aléltan haldokolva.”

Visszatérve Krúdy húsvéti sonkájához, így méltatja az asztal főételét 1933 áprilisában: „Nincsen élelmiszer, amely a megunhatatlan, szinte örök életű sódarral versenyezhetne. Olyan, mint a költők közül Shakespeare, aki minden időben mindent tud, és mindig élvezhető (…), amikor a havak, hidegek, dermesztő idők elmúlnak, és beköszönt a húsvét, a sonkának ünnepélye, amely aztán szinte beláthatatlan terjedelmű.” (A húsvéti sódar titkai)

Márai Sándor sorai is ide kívánkoznak.: „Gyerekkoromban a húsvéti ünnepet megelőző napok tragikusan hatottak reám. Egyszerre megváltozott a levegő színe és íze: sápadtsággal, nemes és gyászos virágszaggal, gyertyafénnyel telt meg a levegő. A dominikánusok terén körmenetek vonultak el, zászlókkal, melyre a Gyermeket és a Bárányt hímezték, s a tót asszonyok fájdalmas hangon énekeltek, mintha valamilyen jóvátehetetlen gyász szakadt volna a világra. E napokban féltem és nem mertem az utcára menni. A misztériumok nemcsak a szertartásokban élnek. “Keresztények sírjatok” – énekelték a templomban, s ilyenkor mindig sírnom kellett. Mintha személyes közöm lenne a húsvéthoz, mintha a harangzúgásból, az énekből hozzám is szólana valami végzetes és magánügyszerű. Az emberben van valamilyen isteni anyag, ami nem pusztulhat el, s van benne emberi anyag, mely irtózatosan tud szenvedni. Ezt éreztem. Ezért féltem.” (Húsvét)

A Kassai Naplóban 1923. április 1-jén megjelent Húsvét című versét egészében idézem: „Minden kezüket az asztalra tették, Volt közte bütykös, sárga, lágy, öreg S az életüket rég elfelejtették. János a bárányt nézte és mosolygott Tunyán s hízelkedve, mint egy öleb: Irígyen nézték, mert azt hitték, boldog. De ők már nem voltak halász, se pásztor Nem volt kedvesük, se ambícióik, Csak a nevét súgták egymásnak párszor. S keveset ettek és ritkán aludtak Pénzük se volt, sem halászó hajóik, Műveletlenek voltak s mit se tudtak. Nagy lámpák voltak ők csak, mikben égett Az ő neve. S csak éltek, mint a tárgyak. Így ültek ott és valamire vártak. Mikor Judás belépett.”

Tolsztoj Feltámadás című regénye nem a passiót dolgozza fel. De szenvedéstörténet ez is. Látlelet bűnről, erkölcsről, igazságtételről, bírósági ítéletről, vezeklésről. Érdekessége, hogy a századvégi orosz élet leplezetlen bemutatása „nagymértékben hozzájárult az író kiközösítéséhez az ortodox görögkeleti egyházból.” A mű letehetetlen; az irodalom egyik legszebb, mesterien részletes tavaszábrázolásait itt találjuk.

Kortársunk, Fazekas István református teológiai egyetemi docens egyfelvonásos drámája, a Pilátus éjszakája Niszán hó 14. napjának késő délutánjától másnap reggelig játszódik Jeruzsálemben. Pilátus és Claudia „a kegyelem törvényét hirdető Jeshua” ügyéről beszélget. A történet végét Máté evangéliumából tudjuk: „Mikor pedig a bírói székben ült, felesége ezt üzente neki: Ne avatkozz ennek az igaz embernek a dolgába, mert sokat szenvedtem ma álmomban miatta.”

Rónay György Amikor még sötét volt című verse egy költői filmforgatókönyv. Olvasva őt jelen leszünk nagypéntektől a feltámadás virradatáig. Sorai zárják irodalmi sétánkat: „Jakab egyszerre fölfigyelt: mintha lépteket hallott volna odakint S most mindannyian hallották a lépteket. Ahogy elindulnak és valahonnét a léten túlról lassan közelednek.”