A szentírók az úrvacsorára vonatkoztatható szakaszok rögzítése során a kortárs hagyományokat természetesen ötvözték bizonyos ószövetségi részekkel, talán más tradíciókkal is. A hagyományokkal bélelt szerkesztéssel vagy a végső igazságra utaltak, vagy az egymást kiegészítő, komplementer igazságokat akarták rögzíteni és továbbadni. Noha igyekezetük eredménye töredékes maradt, tanításuk nem kevesebbhez elegendő, mint magához az üdvösséghez. Az úrvacsora alapját adó szövegek is az órigenészi dogmata szótéria [a 3. századi Órigenész görög nyelven alkotó egyiptomi ókeresztény teológiai író üdvösségtételei – a szerk.] részei. Amint a Szentírás betűi, szavai nem önmagukban inspiráltak, hanem a „dogma”, más szóval az üdvösségre vonatkozó tanítás tartalmi hordozói, úgy az úrvacsorai kenyér és bor is a maguk anyagi minőségében lesznek „pharmakon athanasias”-szá, a halhatatlanság gyógyszerévé.

Az igehirdetésben és az úrvacsorában a véges a végtelent képviseli. A hallható ige az örök élet beszéde, a látható ige az örök életre erősítő orvosság. Nem véletlenül van az evangélikus istentiszteletnek két középpontja (a geometria nyelvén gyújtópontja), akár egy ellipszisnek: egyrészről az igehirdetés, a hallható evangélium, másrészről az úrvacsora, a látható evangélium. E két fókuszpont jeleníti meg az evangélikus istentisztelet közepét: Jézus Krisztust. Valójában megszegényedik az istentisztelet, ha a hallható ige túlsúlyba kerül, de sánta marad akkor is, ha csak a látható igére mutatunk. Igei istentisztelet alatt ma rendszerint az úrvacsorát nélkülöző alkalmakat értjük, fokozott figyelemmel az igehirdetésre, arra is mint emberi teljesítményre. Pedig az úrvacsora is Ige! Benne Isten szólal meg, és elmondja, hogy Jézus halála üdvösségünk forrása. Istentiszteleteinken Jézusra emlékezünk, és érte adunk hálát Istennek. Az úrvacsora neve is ez: eucharisztia, a hálaadás kelyhe.

Egyik-másik apostoli elődünk nem bonyolította túl a véges találkozását a végtelennel. Az isteni kijelentést kísérő gondolatkavarodás, a „kognitív disszonancia” – melyet itt többértelműségnek nevezhetünk – nem jelentett feldolgozhatatlan élményt az értelemnek és a hitnek sem. Az utolsó vacsora jelenetének hagyományos mintázatába Lukács az alábbi szálakat is beleszövi: „[Jézus] …asztalhoz telepedett az apostolokkal együtt, és ezt mondta nekik: Vágyva vágytam arra, hogy szenvedésem előtt megegyem veletek ezt a páskavacsorát. Mert mondom nektek, hogy többé nem eszem ebből a páskavacsorából, amíg csak be nem teljesedik az Isten országában. Azután vette a poharat, hálát adott, és ezt mondta: Vegyétek, és osszátok el magatok között! Mert mondom nektek, hogy nem iszom mostantól fogva a szőlőtő terméséből, amíg el nem jön az Isten országa.” (Lk 22,14–18)

Az árulás és a szenvedés gyomorszorító várakozása ellenére Jézus és a tanítványok bizonyosan jóllaktak az ünnepi estén. A beteljesedést azonban korántsem a kulináris élmény jelentette számukra. Az utolsó vacsora körülményeit meghatározta ugyan a hely és az idő, annak tartalma azonban nem táplálkozási tanácsadókon vagy a menü összeállítóin múlt. A megszokott mintát színező lukácsi szálak egy hagyományos történelmi eseményt hímeznek elénk, ám az utolsó vacsorára nem a történetisége, hanem a tartalma miatt emlékezünk. Morzsái sincsenek már a páskavacsorának, Péter és János elporladtak rég. Tartalmi értelemben azonban, in, cum és sub, Jézus velünk van az úrvacsorában. Nemcsak a halálát, de az életét is hirdeti a szentség. Az úrvacsora ünneplésének befejezésekor a lelkész e szavakkal bocsátja el a gyülekezetet: „Menjetek el, és hirdessétek az Úr halálát és feltámadását!” Amikor Jézus halálát visszaidézzük, valójában az evangéliumot elevenítjük fel, az életet ünnepeljük.

A cikk az Evangélikus Élet magazin 85. évfolyam, 17–18. számában jelent meg 2020. május 10-én.

Az Evangélikus Élet magazin kapható az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a Luther Kiadónál a kiado@lutheran.hu címen, vagy digitális formában megvásárolható és letölthető a kiadó oldalán.