Címe: Költő. Itt és most csupán nyolc, nem sértő, de kedvesen fricskázó sorát idézem: „S eszembe jut egy régi ismerős, borzolt-hajú, ifjú, vidéki hős, ki, ha kimondta hangzatos nevét, még hozzátette németül: Poet. Az öntudattal csengő szó hatott, mosolyogtatott és mulattatott... A titulusa nem nekem való, Ember voltam, remegő, daloló.”

A költészet szó – csakúgy, mint a Poet – hangzásában a mesterkéltség mellett van egy jókora adag gőg is. Eszembe jut róla egy, a közelmúltban enyhe viszolygással hallgatott rádióriport, amelyben egy költőtárs azt nyilatkozta, hogy a család, a házas és a szülői állapot (nem ezeket a szavakat használta, az idézet tartalmi, de annak, sajnos, pontos) csak javára-hasznára lehet a teremtés gigászi feladatából részt vállaló- kérő költőnek, mert megakadályozza abban, hogy nagy-nagy küldetéstudatában életidegen, magától túlzottan „elszállt” legyen.

Értem én, hogyne érteném e gondolatmenet logikáját. Csakhogy nekem ennek a fejtegetésnek már a legelső stációja is teljesen idegen. Ha van valami, amit soha nem éreztem és nem is fogok érezni, immáron lassan hatvanöt évet kitevő életemben, jó ötven végigverselt esztendővel a hátam mögött, az a hübrisz, a „több vagyok, mint ti, mert verset írok” tudata. Nem vagyok ezzel együtt sem jobb az orrukat magasan hordó múzsafik és múzsalányok népes seregénél, csak éppen tudom, hogy a költészet messze túlnő a versek világán. Költészet lehet egy szépen, hozzáértéssel virágzásig hajtatott jácint, egy tökéletes almás pite, egy szépen gyógyult seb, egy jókor kapott mosoly vagy éppen jó szó. Egyszóval, még aki valóban költő, az sem „költészettulajdonos”.

Egy-egy vers megszületése kegyelmi állapot. Nem azért, mert mások fölé emel, hanem egyedül azért, mert mindennél jobban, hatékonyabban segíti a túlélést, a torzulás nélküli gyógyulást a köznapokban oly gyakori bántásokból. A versből valahol ott lesz, lehet költészet, amikor íróján kívül másokat is képes megnyugtatni, meggyógyítani.

Ha arról kellene ezek után számot adnom, mikor voltam a legközelebb a „költészet” világához, egyértelműen azt kell mondanom: másfél esztendős koromban. Nem „a költő örök gyermek” közhelyének olcsó megfordításáról van itt szó, hanem egy olyan friss és üde látásmódról, amelyhez gyermeknek vagy – pótmegoldásként – legalábbis gyermekszívű felnőttnek kell lenni.

A költészet ott kezdődik, ahol nincs fölösleges szó, nincs lotyogás. Figyeljük csak meg, a később – szerencséjükre – még véletlenül sem verselő gyermekek beszéde is milyen közel áll a költészethez. Mi a titka? Végtelenül egyszerű a válasz. Ők nem akarnak mindenáron költők lenni. Mert ha valami, hát a túlzott akarás, a szavakban stréberkedés valóban megöli a költészetet.

A mi protestáns felfogásunk szerint a kegyelemért nem lehet tempózni, hajtani, a kegyelmet ingyen kapjuk, s egyedül Istentől függ, mikor, kinek és mennyit juttat belőle. Ugyanez a helyzet a költészettel is: akarni azt sem lehet, sőt körülötte szorgoskodni sem. Mint mondtam már: ez bizony kegyelmi állapot, akármilyen keserves is ezt olykor elfogadni, különösen manapság, egy teljesítményorientált, kényszeres patkányderbikkel teli korban.

Ne rángassuk magunkhoz a költészetet; ha arra teremtettünk, hívás, kínlódás, vér, veríték és könnyek nélkül is megérkezik.

Engedjétek hozzám jönni a szavakat – mondja Sütő András gyönyörű unokakönyvének címe. „Engedjük hozzánk jönni a szavakat” – türelmetlenség, sürgetés, mohóság, hiúság nélkül. És akkor, de csakis akkor, eljuthatunk abba a tartományba is, amelyet – üsse kő, jobb szó híján – nevezhetünk akár költészetnek is. Bár nekem „a szavak birodalma” szebb és tágasabb teret kínáló kifejezésnek tűnik. És erősebb menedékvárnak.  

A cikk az Evangélikus Élet magazin 81. évfolyam, 13. számában jelent meg, 2016. április 3-án. 

Az Evangélikus Élet magazin kapható az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a Luther Kiadónál, a kiado@lutheran.hu címen, vagy digitális formában megvásárolható és letölthető a Digitalstand oldaláról.