A legfontosabb bibliai kapcsolópont az első pünkösdi csoda lángnyelveinek üzenete. Emlékszem, hogy gyermekként különösen is megmozgatta a fantáziámat a pünkösdi történetet ábrázoló képeken megjelenő, „lángoló hajú” apostolok olykor kissé bizarr képe… Hitoktatónk igyekezett megmagyarázni a csoda lényegét: nem a tanítványok haja lobbant lángra, hanem az értelmük világosodott meg, a szívük forrósodott át. Pontosan úgy, ahogy a Mester megígérte az övéinek: „A Pártfogó pedig, a Szentlélek, akit az én nevemben küld az Atya, ő megtanít majd titeket mindenre, és eszetekbe juttat mindent, amit én mondtam nektek.” (Jn 14,26)

Valójában ez a csoda ismétlődik meg azóta is nemzedékről nemzedékre ott és akkor, ahol és amikor őszintén keressük a sötétben felragyogó fényt, Jézust Krisztust, a világ világosságát, és az ő biztatására segítségül hívjuk a Szentlelket, akinek görög neve, a Paraklétosz igen gazdag tartalmat sűrít magába: ő lehet ma is a mi Vigasztalónk, Bátorítónk, Szószólónk.

Luther így vall erről a Kis kátéban: „Hiszem, hogy a saját eszemmel és erőmmel nem tudnék Jézus Krisztusban, az én Uramban hinni, sem őhozzá eljutni, hanem a Szentlélek hívott el engem az evangélium által, ő világosított meg ajándékaival…”

Ugyanakkor fontos, hogy a felülről beragyogó világosságban azt is tisztán lássuk, hogy amint az első pünkösd Krisztus-ünnep volt – hiszen róla tettek bizonyságot az apostolok a Lélek erejével –, úgy a reformáció is Jézus Krisztust hirdető ünnep. Örömmel hallottam a révfülöpi Luther-konferencia nyitó előadásában, hogy ez az év több mint Luther-év, több mint a reformáció jubileumi éve: 2017 – Krisztus-év!

Ha nem csupán üres lózung a „solus Christus”, hanem valóban ő a centrum, ő a forrás, ha őt hirdetjük és követjük, akkor van esélyünk arra, hogy hálát adjunk közös Urunk egyházújító munkájáért, akár más felekezetekkel együtt, beleértve katolikus testvéreinket is.

Mindez nem rajongás, hiszen bárki kézbe veheti a katolikus–evangélikus kiengesztelődési folyamat friss gyümölcseként Walter Kasper bíborosnak, a Keresztény Egység Pápai Tanácsa egykori vezetőjének magyarra is lefordított könyvét, amelynek címe Luther Márton – Az ökumené jegyében (Vigilia Kiadó, 2016).

Reméljük, hogy a könyv záró mondataiban megszólaló prófétai hang valósággá lesz a közeljövőben: „2017-ben már az egység útján járunk, és nem a szétválásén, mint 1517-ben. Ha van bátorságunk és türelmünk, végül nem csalatkozunk. Csak dörzsöljük majd a szemünket, és hálásan csodálkozunk, mit indított el Isten Lelke, talán egészen másképp, mint ahogy magunkban elképzeltük. Ebben az ökumenikus perspektívában 2017 esélyt jelenthetne mind a protestáns, mind a katolikus keresztények számára. Éljünk vele. Mindkét egyháznak jót tenne, sok embernek, akik várnak rá, s a világnak is, amelynek különösen is szüksége van közös tanúságtételünkre.”

A közös tanúságtétel zarándokútján újabb fontos lépést tehetünk majd meg együtt a déli kerület tavaszi missziói napján, amelynek hívogató programtervezetét már olvashatjuk a magazin hátsó borítóján. A bonyhádi sportcsarnokban szeretnénk folytatni azt a párbeszédet, amelynek novemberben a pannonhalmi apátság adott otthon, ahol Asztrik főapát felkérésére együtt zártuk be a Szent Márton-évet, és nyitottuk meg a reformáció évét, ha úgy tetszik: a „másik Márton” évét.

Reménység szerint 2017 valóban Krisztus-év lesz, amelyben az ő fénylő világosságában újra meglátjuk egymásban a testvért és a szolgatársat közös küldetésünk hűséges betöltésére. Erről prédikál az olajmécses igéje, amely az új bencés fordításban így bátorít: „A világosság ragyog a sötétségben, és a sötétség nem tartóztatta fel.”