A Biblia foglalata mindannak, ami az irodalomnak is anyaga és tárgya, témája és eszköze. A Biblia – ha eltekintünk attól, amitől nem lehet egy pillanatra sem eltekinteni: a könyvek könyvének üdvtörténeti szerepétől – maga a teljes szókincs, ugyanakkor és ennek megfelelően a Biblia minden fontos emberi helyzet, kihívás, érzelem és történet gyűjteménye. Egyszerre Isten igéje és az embernek a szava – közös nyelv tehát, amelyen Isten üzen, s amelyet az embernek érdekében áll megérteni, tisztelni és elfogadni; de a Bibliában az ember is megszólítja Istent, akinek az összes kérdésre érvényes válasza mindössze ennyi: „Vagyok, aki vagyok.” 

A Biblia egyszerre a kinyilatkoztatások könyve és a talányoké, kristályosan tiszta és mégis rejtélyes, és – egyebek mellett – azért tudja lelki utazásokra hívni az olvasóját, mert a kérdésekre néha távoli szöveghelyeken rejti el a választ.

A teljes Szentírást elsőként magyar szavakba foglaló Károlyi Gáspárról írja Németh László, hogy „ő a szándék, aki magyarul akarta hallani és hallatni Istent, s mert nagyon akarta, hallatta is”. És – folytatja – „nemcsak Isten magyarba ültetett igéje, de egy változatos és kimeríthetetlen költői antológia indult útnak az eldugott Vizsolyból”. Tehát mindennemű később irodalmi alkotás forrása, ihletője, témakínálata és zsinórmértéke.

A magyar nyelvű Biblia létezése olyan ajándéka a reformáció századá- nak, amely nélkül nincs magyar beszéd, azaz tudatosult magyar sors. A nemzeti élet fundamentuma is tehát. „Nincs egyetlen magyar könyv sem, amely a Bibliához hasonlítható erővel tudná olvasóját bekapcsolni a magyar történelem és sors egységes, eleven láncolatába, mert egyik sem teremthet olyan közösséget olvasóinak sok száz éves tábora között, mint ez” – írja a könyvek könyve magyarul megszólalásának háromszázötvenedik évfordulóján Makkai Sándor református püspök, és ihletett egyházi férfiúhoz méltó képpel összegezi az Úr és a mindenkori hívő ember bibliás kapcsolatát: „Mint egy aranyvetélő, sző egybe az Isten magyar beszéde [mindannyiunkat] századok hitvallóival, nagy építőivel, tanítóival, gondviselőivel, szenvedőivel…”

Ez a magyar könyv természetesen attól érvényes a letűnt és az eljövendő nemzeti századokban, hogy az egyetemesség foglalata: nyelven túli beszéd is, amely öszszeköti a bábeli világ embereit. 

Senki nem becsüli le a gönci prédikátor nagy munkáját megelőlegező bibliafordí- tókat, a kódexszövegek magyarítóit, aztán Komjátit, Pestit, Sylvestert, Méliust, a legkevésbé Heltait, és talán még a katolikus testvérek is belátják, hogy az ő „Káldijuk” sem vetekedhet hatásosságá- ban a Károlyi-Bibliával. (Az elkötelezett katolikus Babits Mihály is ezt vette alapul a Jónás könyvéhez.) Károlyi magyarítását okkal tesszük macskakörmök közé: „a Károlyi”, hiszen – tudvalevően – már a második kiadásával, a Szenczi Molnár félével megkezdi a maga máig tartó, lassú és megfontolt, ám folyamatos szövegmódosításait, úgy, hogy nem „erodálódik”, hanem valamiként mégis „Károlyi” marad: irodalmi nyelvünknek összegezője és első állapotrögzítője, amelynek ha a hajlékonyság nem is a legfőbb jellemzője, de az erő annál inkább.

A 16. század legvégének a magyar nyelvét a Biblia rögzítette a későbbi korok nyelve, grammatikája és szóhaszná- lata számára, de folyamatos nyelvi kíná- latot jelent századokon át a szólásokban és hasonlatokban oly szívesen megnyilvánuló magyar észjárásnak is. És ott tornyosul atyafiságos eréllyel és szeretettel – a Teremtő kérlelhetetlen szigora az egyik, a Megváltó bűnbocsátó szelídsége a másik póluson – az irodalom későbbi művelői előtt, legyenek katolikusok vagy protestánsok vagy akár bibliás magyar zsidók. És ott van az ünnepekben, és ott van a köznapokban is.

A Biblia – a konkrét szöveget nézve természetesen a Károlyi-Biblia – több mint négyszáz éve olvasmánya a magyarságnak, de történeteivel, imaformuláival, példázataival, szóhasználatával részese a szóbeliségnek, a kisebb-nagyobb közösségeket összekapcsoló kommunikációnak is.

Ha a folyó beszédben valami futó emelkedettséget, netán halvány archaizmust észlelünk, okkal gyanakodhatunk a bibliai örökségre. Legnagyobb irodalomtörténészünk, a partiumi Horváth János pontosan fogalmaz: ez a példátlan sikerű munka „máig befolyásolta és régies ízben konzerválta az egész református magyarság vallásirodalmi nyelvét, részben élőbeszédét is […], beletartoznak abba […] idegenszerűségei is, melyek a bibliai »szent nyelvek« örökségeként származtak át reá, s melyeket olvasói ma már csaknem valami ősi, gyökeres magyarság maradványaként hajlandók becsülni”.

De a szállóigévé vált szavak, szókapcsolatok, sőt közmondások használatakor többnyire eszünkbe sem jut a bibliai örökség tudatosítása és az sem, hogy ezek esetében nyomozni kezdjünk: vajon a magyar Biblia szólal meg itt, vagy a sokszázados magyarföldi latinitás emléke. „Két úrnak szolgálni”, „oldalborda”, „egy tál lencse”, „őrzi, mint a szeme fényét”, „megbélyegzettség”, „ég és föld között”, „nincs új a nap alatt”, „aki másnak vermet ás”, „aki szelet vet”, „meglátja a szálkát a másik szemében”, „konkolyt hinteni”, „kő kövön nem marad”, „a szem a lélek tükre”, „bogarat tesz a fülébe”, „a baj sosem jár egyedül”, „a vér szava”, „ár ellen úszni”, „nem éri fel ép ésszel”, „vak vezet világtalant” – és így a végtelenségig az élőbeszéd formuláiból, amelyeket gyanútlanul használunk. (Csizmadia Ká- roly bibliai gyűjtése mintegy hatszáz idé- zetet tartalmaz.) Ám ha azt mondjuk-halljuk, hogy „manna”, „Ponciustól Pilátusig”, „damaszkuszi út”, „a harag napja”, „áldozati bárány”, „elválasztani az ocsút a bú- zától”, „egyiptomi sötétség”, „az vesse rá az első követ”, „hamis próféta”, „farizeus”, „hegyi beszéd”, „tamáskodik”, „plántál”, „vámszedő”, „atyámfia”, „gyöngyöt a disznók elé”, „ha Isten velünk, kicsoda is ellenünk” – akkor bizony már megakadhat a beszéd, vajh’ honnan is jönnek ezek a szavak, szólások? Az istentiszteletről? Egy versből, regényből? Viszont ha ezt halljuk vagy mondjuk imádkozva, hogy „lészen eljövendő”, „egy futamatnyi”, „sem azé, aki akarja”, „perelj, Uram, perlőimmel”, „isszátok e pohárt”, „bizony elrejt engem az ő hajlékába a veszedelem napján”, „evangyéliom”, „a szeretet hoszszútűrő” – akkor biztosak vagyunk abban, hogy ugyanaz a forrás buzog előttünk, bennünk, mint századok magyarjaiban.

Idevágó adalékként emlékeztethetünk Tóth Béla klasszikus, Szájrul szájra címen kiadott szólásgyűjteményére, amely a Bibliából (zömmel a latin „eredetire” hivatkozva) mintegy kétszáz szállóigét szed össze: a „bábeli zűrzavar”-tól az „egyiptomi húsos fazekak”-ig, az „aranyborjú”-tól „Bálám szamará”-ig, és onnan, hogy „a nép szava Isten szava”, odáig, hogy „a gyertyát véka alá rejteni”… És jó tudni, hogy a néprajz mennyi példát volt képes begyűjteni a paraszti köznévvé vált bibliai szavakból… Csűry Bálint, a remek Szamosháti szótár megalkotója emleget olyan tájnyelvi közszavakat, amelyek a generációs bibliás mesemondásokból csapódtak ki: „gyehenna” (a városnak ama része, ahol a bordély volt), „lázár” (nyomorék és koldus), „manna” (a málna helyett), „pilátus” (vakoskodó, álmos ember). És ugyanő hoz példát arra is, hogy olykor egy-egy ugyancsak „károlyis” szólás lehet későbbi korrekció eredménye. Például „a Siralom völgye” – a zsoltárok „Vallis lachrymarum”-a – Szenczi Molnárnál csomósodik ilyen tökéletessé, az őskiadásban kissé terpeszkedően szerepel: „által menvén a víz nélkül való völgyeken”. (Káldinál a szintén szépen hangzó, de talán kevésbé zord „könnyhullatások völgye” áll.) Csűry, aki egy kis Szatmár megyei református falu szülöttje, azt is fölemlíti, hogy az itteni gyermekek a Bibliából és a zsoltárokból tanulták meg a folyékony olvasást.

Ám a magyar nép bibliai „tudásának” alighanem a leglátványosabb dokumentuma Lammel Annamária és Nagy Ilona gyűjtése és összeállítása, amelyet Parasztbiblia címmel, azaz szinte műfajalapító eréllyel jelentettek meg jó harminc évvel ezelőtt, s amelynek súlyát olyan tekintélyek is növelik, mint Erdélyi Zsuzsanna, az előszó írója és Somogyi Győző, az illusztrátor.

Mi is ez a könyv? „Megkonstruált” szövegszerkezet, hatalmas, soha nem létezett kegyes korpusz, amelynek minden szava valódi, és minden szava utánérzés, alanyi epika, „hamisítvány”. Áhítatos népköltés és a legszentebb szövegek profán felülírása. Minden mondatában hitbéli elkötelezettség és mesemondás. Hol együgyűen utánoz, hol önfeledten szabad, profán és frivol. A magyar népi apokrif, amelyről soha senki így, egyben nem tudott: amelynek darabjai hol innen, hol onnan bukkannak elő, nem számít, ki katolikus, ki protestáns, ki várvidéki, ki Erdély-széli magyar. Ezek a kis történetek szerveződtek össze egy pszeudo Szentírássá.

Ahogy a Biblia a kultúratörténet műfajilag legszínesebb „antológiája”, s erről maga „mit se tud”, úgy a Parasztbiblia kitalálói és továbbmondói a legkevésbé se törődnek azzal, hogy most éppen ima szól a szájukon, példázat, mítosz, spirituális vagy kacagtató anekdota. A kiadvány elő- és utószava figyelemre méltó alapossággal vázolja föl azt a nehezen meghatározható terrénumot, amely a bibliai kánon, valamint az apokrif iratok és a folklorizálódó szövegek között terül el, s amelyből a Parasztbiblia meríteni tudott. 

A cikk az Evangélikus Élet magazin 82. évfolyam, 41-42. számában jelent meg, 2017. október 22-én.

Az Evangélikus Élet magazin kapható az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a Luther Kiadónál, a kiado@lutheran.hu címen, vagy digitális formában megvásárolható és letölthető a Digitalstand oldaláról.