Idegen voltam, amikor a borsodi gettófalvakat jártam, ahol csak a polgármester, a rendőr, a védőnő vagy az orvos volt fehér ember. Nem tudtam, hogyan kell viselkedni, hogy ne keltsek feltűnést. Nem voltam elég hangos, tiszta voltam és jól öltözött, először engem is orvosnak néztek. Aztán a kislányok befonták a hajamat, és megengedtem nekik, az anyjuk a család egyetlen kávéscsészéjéből kávéval kínált, és vakaróval. Adtak, a semmiből is, és ezt el kellett fogadnom. Idegen voltam, és befogadtak.

Idegennek éreztem magam, amikor hazaértem innen. Túl hangos és szabad szájú voltam, és sírva fakadtam a bőséggel megterített asztal láttán.

Idegen voltam, amikor azzal szembesültem egy törökországi buszon, hogy az utasok közül három magyar társamat leszámítva mindenki más arab. Ki többé, ki kevésbé hívő muszlim. Ezek az árnyalatok persze csak később derültek ki. Egy európai–arab konferenciára mentünk, ahol – mint ezen a buszon kiderült, más európai országból rajtunk kívül nem érkeztek meg a csoportok – mi, ez a kicsi magyar csapat képviseltük Európát és a kereszténységet is. Volt velünk egy afgán menekült fiú is, aki akkor már magyar érettségivel tökéletesen beszélt magyarul – és még négy vagy öt nyelven. Együtt éltünk tíz napig albán, egyiptomi, tunéziai – köztük Szíriából származott – fiatalokkal. Akkor a Tahrír téri zavargásokat figyelte árgus szemmel a világ és jó volt ott egyiptomi fiatalokkal együtt izgulni. Mindeközben kicsit mindannyian rácsodálkoztunk, hogy minden távolság ellenére mennyire hasonlóak a problémáink: a pár- és hivatásválasztás dilemmái, a családalapítás kérdései vagy a megélhetési gondok kibeszélése mellett eszünkbe se jutott egészen az utolsó napig arról beszélni, hogy mi az, ami elválaszt. És amikor végül szóba került, a kezdeti előítéleteink tűntek meglehetősen idegennek.

És idegen voltam akkor is, amikor... a folytatást a KötőSzó blogon olvashatják el.