Nem történik meg gyakran, hogy egy akadémiai székfoglaló beszédet megért egy átlagember. Az még ritkább, hogy egy egész tudományos beszéd arra fusson ki: „Isten lényege a szeretet”. Nem voltam egyedül, aki egyfajta eufóriába kerültem, amikor Csermely Péter akadémiai székfoglaló beszédét hallgattam.

Csermely Péter Széchenyi díjas magyar biokémikus, hálózatkutató, a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja. Tegnapi székfoglaló beszédét így kezdte: „Mély megrendültséggel állok itt Önök előtt! A tudás, a tehetség, a jóakarat és a szeretet kivételesen nagy mennyisége van itt ma, ebben a teremben. Nagyon sokan üléseket és utazásokat átrendezve, fontos dolgaikat félretéve jöttek el, hogy itt lehessenek ma velünk. Hadd hangsúlyozzam, hogy igen mélyen úgy érzem, hogy mindez messze nem miattam történik. Én ebben a mai történetben csak egy mellékszereplő vagyok. Nagyobb van itt ma velünk Jónásnál, nagyobb van itt ma velünk Salamonnál, és nagyobb van itt ma velünk egy akadémiai székfoglalónál. Hogy ezt mire (pontosabban: kire) értem, az (sokaknak) az előadásom legvégén fog majd csak kiderülni. Újra egyetemi hallgató lettem: másodéves teológus-lelkész hallgató vagyok az Evangélikus Hittudományi Egyetemen… Nagyon szép út vezetett engem ide. A Centrál Kávéházban egykori kutató diák barátom, Cserép Csongor hívta fel a figyelmemet Avilai Szent Teréznek A Belső Várkastély című könyvére.

Ez a könyv egy gyönyörűséges képet ír le arról, hogy az ember lelke hét, hagymahéj-szerűen egymásba ágyazott szobára osztható, amelyekből a legbenső Jézus, Isten maga. Rádöbbentem arra, hogy addigi életemben már igen sokszor jártam a harmadik szobában, sőt, voltam én már a negyedik szoba küszöbén is, de mindig visszazuhantam az elsőbe. Keresni kezdtem az utat befelé. A szentignáci lelkigyakorlatok nagyon sok benső tapasztalást és bizonyosságot adtak nekem. Rengeteget kaptam. Egy idő után muszáj volt visszaadnom. Ez vezetett vissza abba az angyalföldi evangélikus gyülekezetbe, ahol kereszteltek és ahol konfirmáltam egykoron. Nagy szeretet fogadott ott. Mindez éppen akkor érett össze (micsoda véletlen...), amikor sok évtized után evangélikus egyházam arra a bölcs döntésre jutott, hogy újra megnyitja a kaput a késői elhívású, esti tagozatos lelkész hallgatók felvétele előtt.”

Csermely Péter spirituális útkereséséről a leghitelesebb tanút, saját fiát idézte, aki úgy látta, hogy pozitív változásokat hozott édesapja számára az utolsó három év. „Fiatalabb koromban soha nem gondoltam volna, hogy az öregség pozitív változásokat is tud hozni az ember életében. Nagyon szép dolog megtapasztalni azt, hogy soha nem késő!”

Újra és újra meghat mai korunk valósága, hogy azok az emberek, akik nem az egyházat, mint intézményt, hanem az egyházat, mint a lelkiség bölcsőjét keresik, összekötik a különböző hagyományokat. Hogyan? Avilai Szent Teréz vezetett vissza valakit az evangélikus egyházba? A jezsuitáknál erősödött meg eredeti gyökerében? Igen, éppen a hiteles keresők azok, akik összekötik a lelkiség különböző útjait úgy, hogy saját, igazi gyökerükre találnak.

És lássunk csodát, éppen erről szólt a hálózatkutatásról szóló tudományos okfejtés is: a periféria válasza akkor válik innovatívvá, ha a nódusai kezdenek „összekötögetődni”. A hálózat szempontjából nem jelent innovációt az, ha a központokat még jobban összekötjük.

A cikk itt folytatódik.