Aki befogad egyet is…

Aki befogad egyet is…

Share this content.

Forrás: Evangélikus Élet, szöveg: Füller Tímea, rajz: Lente István
Én ezt az igét soha nem értettem. Kit kell befogadni és hova? Szívünkbe? Házunkba? Gyülekezetünk közösségébe? Vagy talán anyaként a méhünkbe? Különben azóta se tudom, mi a tökéletes megfejtés, a mi életünk befogadottjai mégis sokat neveltek rajtunk.

Az első, különös, égből kapott szerettünk – nevezzük most Jojónak – pici lányunkon keresztül került hozzánk közel. Kicsi Noncsi egy missziós napon volt velünk, amelyen az alkohol-, a drog- és a szerencsejáték-függőség csapdájáról szóltak az előadások. Ezekből ő még nem sokat értett, abban az életkorban maximum a mértéktelen sütőtökfogyasztás fenyegette, azt meg nem említette senki. Viszont volt egy labdája. Kicsi, pöttyös labda, amelyet nevetve dobált hol az egyik, hol a másik komoly bácsinak és néninek. Próbáltam vele én játszani, de éppen felfedező korszakát élte, szóval, csak talpaltam tovább a nyomában derekasan, amikor végre emberére talált.

Egy magas, vékony fiú kapta el a labdát. Az arca csupa nevetőránc. Hopp, feldobta, tapsolt kettőt, aztán elkapta, és visszagurította elragadtatott kislányunknak. Noncsi arcán felragyogott az öröm. Kacagott, tapsikolt, aztán bukdácsolva közelebb ment a fiúhoz a labdával. „Még egyszer!” – mondta.

Az egyszert egész nyugodtan el is hagyhatta volna. Ismertem annyira, hogy tudjam, ez a fiú nem egykönnyen szabadul már meg tőlünk. A mégegyszerek késő délutánig tartottak. A fiatalember fáradhatatlanul és önfeledten játszott a kislányunkkal, úgy látszott, nincs is kedve ellen a dolog. Közben beszédbe elegyedtünk, és kiderült, hogy ő is a rehabos otthon gondozottja. Igaz, akkor már mindegy volt, mert Noncsi úgy ölelte, mint egy hatalmas plüssmackót, mi meg teljesen a szívünkbe zártuk, amiért ennyire jó fej.

Hazafelé menet arról beszélgettünk, hogy a mi gyülekezetünk egy kisebb közösség. Emellett a munka mellett biztos, hogy van missziós feladatunk, és az egyik terület, amellyel aktívan foglalkozni fogunk, az iszákosmentés.

Jojó sorsát közel húsz éven át követtük, bár személyesen csak kétszer láttuk ezen az első alkalmon kívül. Az évek során volt börtönben, rehabon, iskolába járt, munkát keresett, családot alapított. Eleinte leveleztünk vele, csomagot küldtünk neki; ebbe a kislányaink mindig becsempésztek valami jó kis olvadós csokit. Aztán már inkább csak mi írtunk, ő néha küldött egy képet, rajzolt egy-egy mosolykát. Végül maradtak az imák. „Ki is az a Jojó?” – kérdezte egyszer valamelyik lány. Nem tudtam volna megfogalmazni pontosan. Valaki, akit „találtunk”, a szívünk melegében hordoztunk, míg megerősödött, és aztán kirepült, hogy most már másoknak segítsen egész lényével.

Jojó, ha olvasod ezt, üzenem: sose felejtünk el, és mindent köszönünk!

Később két hittanos lakott nálunk. Nehéz sorsú gyerekek voltak, felfoghatatlan körülmények közül emeltük ki őket. Eleinte egy-két napot töltöttek nálunk a hétből, aztán hármat, négyet, végül már csak egyszer mentek haza. Megküzdöttünk egymással időnként. Nem volt sok alapozás a nevelésükben, és gyakran azt sem tudtuk, ér-e valamit az az energia, amelyet beléjük fektetünk. Amikor középiskolába kerültek, messze sodorta őket az élet. Olyan messze, hogy hamarosan már ők is csak az imáinkban szerepeltek. Az egyik hirtelen férjhez is ment, ami nagyon elkeserített. Nem tudtam elképzelni, hogy fog tudni felnőttként helytállni.

Telt-múlt az idő, aztán egy pár év múlva megjelent nálunk az egyik. Aztán a másik is. Évente egyszer eljönnek meglátogatni bennünket. A közbeeső időben képeket küldenek, telefonálnak, mesélnek a családjukról, gyerekeikről. Olyan, mintha már nagyszülők lennénk.

De volt már nálunk elszállásolva színtársulat, egy fél ifjúsági kórus, cseh táborozó fiatalok, német fúvószenészek, egy fotós házaspár. Sokakat őrzünk szeretettel az emlékezetünkben. Ők valahogy betévedtek hozzánk, aztán a találkozásból kapcsolat lett, amely összekötött bennünket, és aztán együtt jártuk életünk egy-egy szakaszát.

Csak azt nem tudom, hogyan lett ezekből a kiadásnak, feladatnak tűnő valamikből végül mindig ajándék, amely gazdagított bennünket. Ezt a levest csak Isten főzhette.

A cikk az Evangélikus Élet magazin 84. évfolyam, 19–20. számában jelent meg 2019. május 19-én.

Az Evangélikus Élet magazin kapható az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a Luther Kiadónál a kiado@lutheran.hu címen, vagy digitális formában megvásárolható és letölthető a kiadó oldalán.

Az evangelikus.hu cikkeihez a Magyarországi Evangélikus Egyház Facebook profiljában szólhat hozzá, itt mondhatja el véleményét, oszthatja meg másokkal gondolatait: www.facebook.com/evangelikus
A hozzászólásokat moderáljuk, ha gyűlöletkeltő, törvényt, illetve személyiségi jogokat sért. Kérjük, mielőtt elküldi véleményét, a fentieket vegye figyelembe!