A helyszín több szempontból jelentős – hangsúlyozta Gáncs Péter püspök –, hiszen a határátlépés lelki értelemben is fontos. Szimbolikus, hogy a reformáció ötszázadik évfordulója évében a katolikus Szeged-Csanádi Egyházmegye adott otthont a konferenciának.

Kiss-Rigó László megyéspüspök a püspöki palotában tartott nyitó alkalmon szólt a térség közel ezeréves keresztény múltjáról, majd igehirdetésében az Istenre figyelésre buzdított.

A konferencia mottójára – „Öltsétek magatokra az Úr Jézus Krisztust” (Róm 13,14) – egy interaktív bevezetővel hangolódtunk.

Dr. Máté-Tóth András tanszékvezető egyetemi tanár – kelet-közép-európai kitekintéssel – arról tartott előadást, hogy a kapott és okozott sebek mennyire meghatározzák identitásunkat, s emlékeztetett Krisztus sebeire.

Martin Modeus püspök, a svéd delegáció vezetője a reformáció kori viták és a mai kihívások összefüggésében az úrvacsoráról beszélt, Keveházi Klára, fejlesztési és humanitárius igazgató pedig a Magyar Ökumenikus Segélyszervezet migrációval kapcsolatos tapasztalatairól adott tájékoztatást.

Szombaton a határátlépés kihívása után a csoport a szabadkai evangélikusok vendégszeretetét élvezte. Itt is hangsúlyos volt az ökumenikus kapcsolódás. Dolinszky Gábor püspökhelyettes az evangélikus, dr. Pénzes János megyéspüspök és Stjepan Beretic plébános a római katolikus, valamint Ilija atya a pravoszláv egyházat mutatta be. A tanulmányi kirándulásba a helyi városnézés és a Palicsi-tó felkeresése is belefért.

A testvéri közösséget erősítették a közös áhítatok, beszélgetések. A stockholmi terrortámadás hírére azonnal imára kulcsolódott a kezünk. S virágvasárnap a szegedi gyülekezet istentiszteletén Marie Amnéus Hagman lelkésznő hirdette az igét, míg az úrvacsorában a két püspök együtt szolgált.

Közelebb - Dr. Varga Gyöngyi gondolatai

„Kamaszkorba” lépett, mivel idén már 15 éves múltra tekint vissza a svéd-magyar evangélikus lelkésztalálkozó, amelyet kétévente szervez meg a Déli Evangélikus Egyházkerület és a svédországi Linköpingi Evangélikus Egyházkerület. Ha nem is a kezdetektől, de már jó ideje én is bekapcsolódtam ebbe a közösségbe, amely az „oszlopos” tagokon kívül mindig új lelkészkollégákkal is bővül - mindkét oldalon.

Ahogyan telnek az évek, egyre sűrűbbre szövődik közöttünk a lelki, testvéri kapcsolat. Bátrabban merünk beszélni egymással a sebeinkről, a félelmeinkről, útkereséseinkről, s a kudarcélményeinkről. Ugyanakkor jobban átérezzük egymás örömeit is, mert van közünk egymáshoz, érdekel a másik lelkésztestvér élete, szolgálata. Egészen érdekes tapasztalat, ahogyan kétévnyi várakozás után újra fölvesszük egy akkor abbahagyott beszélgetés fonalát, megismerjük a történetek folytatását, és tanúi lehetünk a sokféle változásnak körülöttünk és bennünk…

Idei, magyarországi találkozásunknak Szeged adott helyet, ahol az evangélikus gyülekezet vendégszeretete mellett a katolikus egyházmegyének és püspökének nyitottságát is élvezhettük. A konferencia első napján a dómtemplom látogatóközpontjának konferenciatermében gyűltünk össze. Éppen egy előadást hallgattunk az Ökumenikus Segélyszervezet munkájáról és a menekültválság aktuális kérdéseiről, amikor a stockholmi terrortámadás híre elért minket. A döbbenet csöndje után a közös imádság teremtett hidat közöttünk: magyarok és svédek között; és ébresztett együttérzést az áldozatok, sérültek és családtagjaik iránt, akik így a távoliakból mégis nagyon közeliekké váltak. Mert az együttérzés valójában mindig ezt jelenti: a Másik fájdalma ott van az én szívemben is…

Ez a három nap számomra a határok átlépéséről szólt. És ezzel együtt az őszinteségről, a nyitottságról és a sebeinken túlmutató, gyógyító reményről. Ahogyan szombat délelőtt, majd este is a röszkei határátkelőnél araszoltunk a buszunkkal, sok száz autós sorstárs társaságában; ahogyan a Vajdaságban, kisebbségi létben élő evangélikus gyülekezetek életével és ökumenikus kapcsolataival ismerkedtünk, miközben ők minden földi jóval elláttak bennünket; ahogyan a szombat esti elcsendesedésünkben megosztottuk egymással benső kérdéseinket és bizonyosságainkat: mindig újabb és újabb határt léptünk át. Közelebb jutottunk egymáshoz.

Ahogyan lázasan kerestük néha a megfelelő angol szavakat, és lefordíthatatlan vicceken nevettünk; ahogyan olykor váratlanul összekacsintottunk: ezekben az egészen hétköznapi, egyszerű pillanatokban fölfedezhettük a Felülről érkező áldást. Ahogyan a vasárnapi istentiszteleti közösségben együtt éltük meg Isten jelenlétét, a nagy délutáni sétában az egymás mellé szegődés ajándékait, mindez azt jelentette számomra, hogy egyre tágulnak, nyílnak a mi határaink.

És bár vannak és lesznek ezután is határok, távolságok, sebek, félelmek - mindez azért történhet meg mégis, mert Isten határtalan hűséggel mellettünk áll. Ő mindig értünk cselekszik, és szeretete eredendő természete szerint közelebb és közelebb von minket magához, és így egymáshoz is.