Alku

Alku

Share this content.

Forrás: Evangélikus Élet, szöveg: Szemerei János
Néhány éve a szentföldi utunkhoz kapcsolva rövid jordániai kitérőt tettünk, hogy láthassuk az emberi kultúrtörténet egyik ókori csodáját, a nabateusok gyönyörű, sziklába faragott városát, Petrát. Kora tavasz volt, viszonylag korán sötétedett. Már szürkült, amikor Akabában átvettük a bérelt kocsinkat, amelynek tankjában csak egy kevés benzin volt, az út nagy részére ugyan elegendő, de annyi nem, hogy el is érjünk vele a célvárosban lefoglalt szállásunkig. A kocsi átvételekor azt az információt kaptuk, hogy az úton sok töltőállomás van.

Sietve el is indultunk, hogy a teljes sötétség beállta előtt minél messzebb jussunk. Figyeltük a térképeinken és a valóságban is a benzinkutakat, de olyat, ahol tankolhattunk volna, egyet sem találtunk. Volt, amit a térkép jelölt, de csak a nyomait láttuk, mert időközben lebonthatták, egy másik zárva volt. Kezdett egyre kínosabbá válni a helyzet, mert a kocsi visszajelzője már a piros sávban villogott, mi pedig vaksötétben egy idegen arab országban haladunk üresedő benzintankkal, ahol nem ismerjük a nyelvet és a helyi viszonyokat… Az út mellett több helyen is láttunk embereket, akik marmonkannákból valamilyen furcsa színű folyadékot árultak. Gondoltuk, hogy tőlük kérünk információt. Kiderült, hogy a legjobb helyen álltunk meg, ugyanis ezek az emberek tulajdonképpen „alkalmi töltőállomások benzinkutasai” voltak. A marmonkannákban különböző típusú üzemanyagok kínálata sorakozott…

A „benzinkútra” találás öröme mellett azért nem kis szorongás is bujkált bennünk: a vadonatúj bérelt autóba bele merjük-e önteni az út mellett vásárolható, ismeretlen eredetű és minőségű üzemanyagot? Nem erősítette a bizalmunkat, hogy az eladóknak még egy normális tölcsérük sem volt, ezt a feladatot egy félbevágott kólásüveg töltötte be. A kényszer azonban nagy úr. Mivel tovább akartunk menni, és üzemanyag nélkül ez nem volt lehetséges, a vásárlás mellett döntöttünk. A zavarba ejtően primitív külső ellenére a benzinről utóbb kiderült, hogy kifogástalan volt. Visszafelé jövet már az is összeállt, hogy Jordániában a nagy forgalmú utak mellett, ahol hiányoznak a nálunk megszokott kiépített töltőállomások, ezt az űrt az alkalmi benzinárusok töltik ki.

Az ügyletnek azonban volt még egy érdekes aspektusa, amelyre most szeretném ráirányítani a figyelmet. Ez pedig az alku: az emberek közötti megállapodásnak ez az ősi formája, amely a nyugati civilizációban ugyan már a legtöbb helyről kikopott, de azon a vidéken és általában a keleti világban a mindennapi élet szinte minden területét átszövi. Az út mellett természetesen a benzin áráról is alkuban kellett megállapodni. Ez az alku azonban legalább olyan furcsa és szokatlan volt, mint a „benzinkút” maga.

Mivel sem a magyar, sem az angol nyelv nem tartozik az arabbal közös nyelvcsaládba, a kezek, a lábak, a toll és a papír is beszálltak a kommunikációba. Mivel mi is arab számokat használunk, tökéletesen meg tudtuk érteni egymást. A legérdekesebb azonban az volt, hogy az eladók az általuk mondott árat saját maguk alkudták le. Ez pedig úgy történt, hogy indulásként bemondtak egy összeget, és feltételezhetően arra számítottak, hogy mi az ottani szokások szerint fejünket fogva, teátrálisan szenvedve ennek a felét fogjuk ajánlani. De nekünk az első ajánlat is elfogadhatónak tűnt, ugyanis eladóink az itthoni benzinár felét kérték.

Eszembe jutott az a kedves ismerősöm is, aki az egész világot körbeutazta már, és azt mesélte, hogy amikor szegény országokban jár, és valamilyen emléktárgyat vásárol, soha nem megy bele az alkuba, mert annak a másik embernek is élnie kell valamiből. Lehet, hogy az alkuval kicsit spórolhatna, de neki ez belefér, és az is örömöt okoz, ha a kialakult ár a másik embernek jó. Ott az út mellett, amikor ki akartuk fizetni az eladóink által ajánlott árat, ők maguk alkudták le helyettünk arra a szintre, amely szerintük náluk, Jordániában méltányos, és végül a kiinduló ár kétharmadáért kaptuk meg a benzinünket…

Az alkudozás az én habitusomhoz ugyan nem áll közel, de ebben a történetben egy olyan tiszteletre méltó emberi megnyilvánulást fedeztem fel, amely felüdítette a lelkemet. Ismeretlenül is a szívembe zártam ezeket az arab srácokat, akik felismerték, hogy nem vagyunk képben az ottani viszonyok között. Ezzel nem visszaéltek, hanem ösztönösen segítőkészekké váltak, és az általuk indított alkuban helyettünk is védték a mi érdekeinket. Bárcsak szeretett hazánkban is hasonló tapasztalatokat szereznének a hozzánk érkező külföldiek! 

A cikk az Evangélikus Élet magazin 84. évfolyam, 5–6. számában jelent meg 2019. február 10-én.

Az Evangélikus Élet magazin kapható az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a Luther Kiadónál a kiado@lutheran.hu címen, vagy digitális formában megvásárolható és letölthető a kiadó oldalán.

Az evangelikus.hu cikkeihez a Magyarországi Evangélikus Egyház Facebook profiljában szólhat hozzá, itt mondhatja el véleményét, oszthatja meg másokkal gondolatait: www.facebook.com/evangelikus
A hozzászólásokat moderáljuk, ha gyűlöletkeltő, törvényt, illetve személyiségi jogokat sért. Kérjük, mielőtt elküldi véleményét, a fentieket vegye figyelembe!