Az augusztus 20-i ünnep egyik meghatározó eseménye új kenyerünk megáldása, ami a legtöbb helyen ökumenikus keretek között történik. Szépen szimbolizálva, hogy ez a legősibb ünnepünk ezeréves közös gyökereinkhez vezet vissza minket. Míg a két másik, jóval fiatalabb nemzeti ünnepünket, március 15-ét és október 23-át, olykor különböző aktuálpolitikai kérdések árnyékolják be, addig államalapító Szent István királyunk ünnepén mindenki szájában jó íze lehet a közösen megtört új kenyér egy-egy kis darabjának.

Számomra ez a falat kenyér még az év tortájának kikiáltott cukrászkölteménynél is mindig finomabb. Hogy mitől és miért finomabb? Talán éppen az áldásnak köszönhetően, amiért nemzeti imánkban is könyörgünk: „Isten, áldd meg a magyart…”

Izgalmas kérdés, hogy vajon ki, mire gondol, mit ért áldás alatt, amikor a Himnuszt halljuk, vagy jobb esetben, énekeljük? Varga Gyöngyi immár klasszikussá vált áldáskönyvének bevezető soraiban ezt olvassuk: „Az áldás teremtő Szó és kézmozdulat. A legősibb szentség. Régesrég létező bizonyosság arról, hogy Isten ereje átjár, betölt és megújít…”

Amikor áldást mondunk a kenyér felett, megszülethet szívünkben a hála, ami összekapcsol az Élet forrásával, teremtő Atyánkkal. Jézus tanít arra, hogy Tőle kérhetjük és kapjuk mindennapi kenyerünket. Azt, amiért ebben az esztendőben is olyan sokan, olyan sokat fáradoztak. Aki nem falun él, az is tudja, hogy a kenyér nem egyszerűen a kenyérgyári futószalag tömegterméke, hanem sokak áldozatos munkájából fakadó áldás. Kezdve a szántástól a magvetésig, az aratástól az őrlésig, a dagasztástól a sütésig.

De a hívő ember számára a kenyér még többet jelent: Jézus Krisztus keresztáldozatára is emlékeztet minket, aki küldetését a földbe vetett búzamaghoz hasonlította. Erre utal az a prédikáló mozdulat is, amikor a friss kenyérre, megszegése előtt, a kereszt jelét rajzoljuk…

Urunk, többek között, így mutatkozott be: „Én vagyok az élet kenyere, aki énhozzám jön, nem éhezik meg…” Ő nem egyszerűen kenyeret és cirkuszt kínál a népnek, mint korának cinikus római császárai, hanem ígérete szerint: „aki eszi az én testemet, és issza az én véremet, annak örök élete van, és én feltámasztom őt az utolsó napon.”

Így lesz a Miatyánkban kért mindennapi kenyérből a holnap, a jövő kenyere is. Ahogy Rowan Williams, volt Canterbury (anglikán) érseke fogalmaz: „nem csupán táplálékra van szükségünk, nemcsak élelemre vágyakozunk, hanem Isten jövőjére is. Új teremtésre van szükségünk, arra a kenyérre, ami a mennyből száll alá, és életet ad a világnak.” Eszünkbe juthat: Sillye Jenő népszerű énekének hitvallása: „A világnak Krisztus kell. A világnak Krisztus kell. A világnak Krisztus kell. A világnak kellesz te is, mivel te Krisztushoz tartozol…”

Istentől kapott prófétai lélekkel, immár egy jó évezrede, ezt a jövőt ismerte fel államalapító királyunk, Szent István a kereszténységben, ami a 21. században is választható és járható út egy élhetőbb, szebb holnap felé.

Ugyanakkor az áldás mozdulata, mindennapi közös kenyerünk nemcsak Istennel kapcsol össze, hanem egybeölel a teremtménytársakkal is. Dietrich Bonhoeffer erről így vall: „Az áldás továbbadásra vár, emberekre, akik egymásnak adják. Aki áldott maga is áldás. Nincs nagyszerűbb, mint az, ha egy ember áldássá lesz mások számára. Nemcsak segítő, társ, barát, hanem áldás.”

Az ökumenikus kenyéráldásban nem egyszerűen a kenyér, hanem mi magunk is áldást kaphatunk. Így, megáldott emberekké, áldássá lehetünk mások számára. Az ünnepi pillanatokban nemcsak a kenyeret, de az áldást is megoszthatjuk egymással. S ez az áldott ünnepi képességünk és készségünk továbbkísérhet minket a hétköznapok világába is.

Jó étvágyat a friss, ropogós, új kenyérhez derék kenyeres pajtások, testvérek közösségében! Örömteli, áldott ünnepet és hétköznapokat!