– Mi volt az azonnal érezhető következménye egyházunkban annak, hogy létrejött a trianoni Magyarország?

– Nem a trianoni döntés, hanem már az első világháború vége elindított önállósodási folyamatokat. A Tanácsköztársaság létrejötte néhány régióban siettette ezeket. A mai Szlovákiában már 1918 novemberében, amikor Budapesten Károlyi Mihály kormányoz nem túl sok sikerrel, megalakul az önálló evangélikus egyház. A legtöbb terület tudomásul veszi – van, amelyik nagy emócióval, van, amelyik szinte örömmel –, hogy már nem a magyar központi kormányzat és értelemszerűen nem a magyarországi evangélikus egyház-kormányzat alatt áll.

– A többnemzetiségű jelleg egyházunknak mindig is sajátossága volt.

– Ha nagyon durván közelítünk, az első világháború előtt a magyarországi evangélikusság egyharmada német, egyharmada szlovák, egyharmada magyar anyanyelvű volt, és van egy pici, tört százaléknyi lakosság a Mura-háromszögben, amelyet hol vendnek hívtak, hol szlovénnek.

– Máig ható, hatalmas veszteséget idézett elő a trianoni döntés egyházunk lélekszámát tekintve is. Hatvannégy százalék: ez a szám szerepelt azon a plakáton, amelyet az idén januári, e témával foglalkozó előadásához készített; az új határok között ennyi híve maradt az evangélikus egyháznak a korábbi lélekszámához viszonyítva.

– Ez izgalmas kérdés: az új határokon belül majdnem kilencven százalékra nőtt a magyar lakosság aránya a háború előtti negyvennyolc–ötven százalékról, és az előbb említett nemzetiségi összefüggések miatt a mi jelenlétünk több mint az egyharmadával csökkent. Mondhatjuk azt, hogy az első világháború előtt a magyarországi lakosság tíz százaléka volt evangélikus, ideértve az erdélyi szászokat is, a reformátusság tizenöt százalék, Horvátország adatai nélkül. Ezek a számok Trianon után az 1:1,5-ről 1:3-ra változtak, a második világháború utáni német kitelepítéssel és szlovák–magyar „lakosságcserével” pedig tovább nőtt a különbség. Összefoglalva elmondhatjuk: egyházunk szórvánnyá válása a trianoni döntéssel indult el.

– Trianon átrajzolta egyházkerületeink, egyházmegyéink térképét, átalakult az egyházszervezet is, amint kiderül az ön Evangélikus egyházi struktúrák változásai az egykori Osztrák–Magyar Monarchia és utódállamai területén 1734–1945 között című disszertációjából.

– Az Osztrák–Magyar Monarchia területén négy evangélikus egyház működött: a legnagyobb lélekszámú a miénk volt – akkori nevén Magyarországi Ágostai Hitvallású Evangélikus Egyházegyetem –, a második az ausztriai, Trieszttől Galíciáig, Szászország határáig és a Boden-tóig, a harmadik az erdélyi szászok közössége, a negyedik pedig egy alig ismert „miniegyház” Bosznia területén, amelyet telepesek alkottak. Egyházunknak mind a négy kerületét érintette az új határrendszer. A dunáninneni kerület legnagyobb része Szlovákiához került. Csak három egyházmegye – az sem teljesen – maradt itt: a mosoninak a fele, a fejérkomáromi egy gyülekezet kivételével és a nógrádi nagy részben. A tiszai egyházkerületnek két megyéje maradt, a többi Szlovákiába vagy Romániába került. A bányai egyházkerületnek voltak minimálisabb veszteségei Szlovákia és a Délvidék irányában. A dunántúli kerület az, amelyik a burgenlandi területet, a Jugoszláviához csatolt Muravidéket, Légrádot és egyetlen baranyai gyülekezetet érintve a legkevésbé alakult át. Trianonig elmondhattuk, hogy a négy kerületből háromnak megközelítőleg azonos, kétszázezres a lélekszáma, a bányainak duplaakkora, utána azonban hirtelenjében lett két nagy kerület, a bányai és a dunántúli, illetve két mini: a dunáninneni és a tiszai. Némely, akkor még nagy létszámú egyházmegyénk – például Tolna-Baranya-Somogy – lélekszáma, a lelkészi állások száma meghaladta a kisebb kerületekét.

– Milyen szervezeti keretek között működhettek aztán a határon túlra került egyházrészek?

– Több esperesség részekre szakadt, közülük a legdrámaibb sors a bánáti egyházmegye huszonöt gyülekezetének jutott. 1918-ig egy – nagyjából kiegyensúlyozott – közigazgatási egység volt. Tíz évvel később a jugoszláviai német egyháznak van egy bánáti német esperessége, a jugoszláviai szlovák egyháznak egy bánáti szlovák, Romániában a zsinatpresbiteri egyháznak egy arad-bánáti magyar, a szász egyháznak egy nagylaki szlovák és egy temesvári német egyházmegyéje. Ötfelé szakadtak! Ausztriában a sziléziai esperességet lehet hasonlóan említeni: itt két ország négy egyháza alkotott új formációkat. Anyagyülekezetek és évszázadok óta meglévő leányegyházközségek kerültek a határ két oldalára, iskolák veszítették el hagyományos „diákküldő” vidékeiket. Nem gondolunk rá, de így volt: a mindennapokban a gyülekezeti logisztika – az énekeskönyvek, Bibliák, hittankönyvek beszerzése – „importtevékenység” lett, a nemzetközi fizetés és vámolás valamennyi bürokratikus nehézségével.

– Értelemszerűen a Magyarországon élő felekezetek lélekszám szerinti sorrendjét is átírta a békeszerződés. Harmadik történelmi egyház mivoltunk onnan datálódik?

– Igen. Az ortodoxok nagyon nagy része – szerbek, románok – határon kívülre került. Kevés említést kap az a tény, hogy a Duna menti szerbek egy része hamarosan áttelepül, hasonlóan a pesti szlovákokhoz. A görögkatolikusok és az unitáriusok jelentős része is, hiszen a mai Szlovákiában élők vagy a kárpátaljaiak – akkor mindkettő Csehszlovákia része volt –, valamint a romániaiak is a határon kívülre kerültek. Mindhárom egyház esetében kilencven százalék feletti a csökkenés. Ekkor rukkoltunk tehát elő a harmadik helyre, még a szórványhelyzetünk ellenére is. Az ötödikről léptünk előre a harmadikra.

– Eddig számokról, százalékokról, arányokról beszélgettünk. De mindannak, ami történt, nagyon mélyre nyúló érzelmi következményei is lettek. Családok, közösségek szétszakadása, egyházmegyei, testvérgyülekezeti összejövetelek ellehetetlenülése. Hogyan lehetett ezzel megbirkózni, majd tovább élni…?

– Az új határok nem minden esetben követték a gyülekezethatárokat. A lépesfalvi [Loipersbach im Burgenland – a szerk.] közösségről még a harmincas években is azt írta az osztrák egyházi hivatal, hogy „még mindig nem szakította meg kapcsolatait Ágfalvával, az egykori anyagyülekezetével”. Jelzés ez, hogy gyülekezeti szinteken milyen komoly veszteségeket szenvedett el az egyház. Képzeljük el, hogy kántor-, tanító- vagy lelkészdinasztiák tagjai hirtelen két-három országban találják magukat, miközben esetleg huszonöt kilométerre vannak egymástól, évekig vagy évtizedekig elzárva a személyes találkozás lehetőségétől. Ám tény, hogy soha nem villámcsapásszerűen jönnek az események.

– Mire utal ezzel?

– A feszültségek nagy része a 19. században generálódik: szervezeti, nemzetiségi konfliktusokkal már meg van terhelve az evangélikus egyház, hasonlóan a társadalom egészéhez. Azt gondolom, a háború utáni helyzet csak a kairosz volt arra, hogy ez a bizonyos robbanás bekövetkezzen.

– A trianoni döntés evangélikus iskolákat is érintett.

– Valóban, a soproni líceum elveszti beiskolázási körzetének egy részét: Kismarton, Ruszt és környéke német gyülekezeteit. Az eperjesi jogakadémia Miskolcra menekül. Hadd említsek egy világi párhuzamot: a selmecbányai erdészképzés Sopronba kerül, a pozsonyi egyetem Pécsre – majd a lelkészképzésünk ennek a része lesz. Vagy Bonyhád, amely a déldunántúli mellett a bácskai németséget is nevelte – Ordass Lajos is oda járt –, szintén elveszti saját klientúrájának egy részét. Békési iskoláinkból is eltűnnek a Jugoszláviához vagy Romániához került területek szlovák diákjai. S még egy fájó változás: addig diakonisszamunka Magyarországon csak az alig pár évvel azelőtt épült pozsonyi anyaház irányításával működött. Azzal, hogy Pozsony a határon kívülre került, ezen a területen a következő másfél évtizedben három új struktúra indul el. Ezek mind hatással voltak a következő időszakra.

– Szinte nincs olyan magyar család, amelyet ne érintettek volna a trianoni döntés következményei. Önnek is van családi története?

– Igen, dédnagyapám a mai Burgenland területéről vándorolt Tolna–Baranyába még a századfordulón, és ezek a családi kapcsolatok gyakorlatilag elhaltak. Anyai őseim egy része pedig a mai Felvidéken élt. A családi szövetek felbomlásában sok más is közrejátszott, például a kitelepítés. Egészen a nyolcvanas évekig a határ átlépése, a levelezés nagy problémákkal járt. A nyelvváltások pedig azonos logikával, de ellentétes irányban zajlottak: aki Magyarországon maradt, az nagyrészt magyar anyanyelvűvé vált, aki határon túl került, és kétnyelvű volt, az az új államnyelv irányába mozdult el.

– Eltelt száz év. Ma is élő fájdalom Trianon, vagy az idő által úgy-ahogy begyógyult seb, amelynek sajgását azért különösen ilyen évfordulókon érezzük?

– Úgy vélem, sok relációban eljutunk oda, hogy a túlfűtött érzelmi állapoton túl lévén, bizonyos irányokban – például a szlovéniai vagy az ausztriai evangélikussággal – újra lehet definiálni a kapcsolatokat, beleértve a nemzetiségi szolgálatokat. Trianon következménye ma adottság. A történelemben „ha”-val kezdődő mondat sok nincs. A „mi lett volna, ha” szerkezetek nem valósak! A határváltozások realitásaival együtt kell és lehet élni. Ugyanakkor az is biztos, hogy bizonyos kérdéseket – egymás érzékenységére kölcsönösen tekintettel – mind a mai napig könnyebb ebben a régióban megbeszélni, mint kicsit nagyobb távolságban lévő testvéregyházakkal. Van egy-két kifejezés, amelyet ugyanúgy értünk, vagy néhány történelmi emlék, amelyre még mindenki ugyanúgy reagál.

A cikk az Evangélikus Élet magazin 85. évfolyam, 19–20. számában jelent meg 2020. május 24-én.

Az Evangélikus Élet magazin kapható az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a Luther Kiadónál a kiado@lutheran.hu címen, vagy digitális formában megvásárolható és letölthető a kiadó oldalán.