A szomszéd ágyon Down-szindrómás kisfiú – nevezzük most Zsoltinak – feküdt, neki egy rövidebb beavatkozás miatt kellett azt a napot ott töltenie. Kedves, vidám kissrác volt. Egy darabig együtt hallgatták a meséket, amiket felolvastam, aztán elővették a játékaikat. Mivel egyik sem tudta, hogy esetleg furcsának tarthatná a másikat, jól elcsevegtek, kipróbálták egymás kisautóit, elismerően nézték végig a játéktrükköket, amiket a másik bemutatott.

Míg a műtőben volt a két kisfiú, szóba elegyedtünk mi, szülők. Kiderült, hogy Zsolti is egy nagycsaládba érkezett, ahol elfogadták eltérő fejlődését, és mindent megtesznek azért, hogy a korlátaival együtt is a lehető legteljesebb életet élhessen. Beszélgettünk tornákról, lovaglásról, sok-sok közös játékról és tanulásról. Nem volt bennünk asztalt csapkodó elvárás aziránt, hogy meggyógyítsa őket Isten, egyetértettünk abban, hogy céllal érkeztek, és hogy sok mindenre tanítanak bennünket ezek a gyerkőcök. Megállapítottuk, hogy a családjaink szelídebbek, az értékrendünk letisztultabb lett általuk.

Ahogy Zsolti készen lett, még néhány órát maradtak benn a kórházban, míg teljesen magához tért, szemmel láthatóan eleven és jókedvű volt. Délután pedig hazaengedték őket. Misu még épp csak ocsúdott, kicsit el is szomorodtam, hogy milyen elesett. Cirógattam, törölgettem a homlokát. A harmadik ágyon egy szintén egynapos beavatkozásra érkezett fiúcska mellett ülő anyuka még a papírjaikat várta. Ahogy magunk maradtunk, egyszer csak megszólalt: „Látja, ezért nem akarok én hallani sem Istenről. Hát hogy engedheti meg azt, hogy ilyen gyerekek szülessenek, mint ezek ketten?!”

Döbbenten néztem rá. Az ő kisfia végighisztizte és -követelőzte a délelőttöt, egyszerre ment neki a laptopon a mese és a kezében a telefonon a játék. A délutáni ébredése valóságos őrjöngés volt, de persze lehet, hogy ez az altatás utóhatása volt csak. Ám amikor már éber volt, akkor is több alkalommal megütötte az anyukáját, megharapta, ha valami miatt fel kellett néhány percre függesztenie a gépeken a tevékenységét. Úgy volt türelmetlen, hogy gyanús lett, nincs-e neki is valamilyen problémája.

Nem kérdeztem meg, tehát nem tudom, volt-e ennek a viselkedésnek esetleg szervi oka, vagy figyelemzavaros hiperaktivitás, bármi egyéb van-e a hátterében – de hogy nem cseréltem volna el a fiamat az övére, az biztos. Sajnáltam, hogy így beszélt a gyerekekről, akik olyan szépen eljátszottak egymással, és senkinek nem ártottak.

Nem tudtam azonnal elmondani az anyukának, mit gondolok. Talán mert nem akartam megbántani. (Később egyébként néhány percre egyedül maradtam a kisfiúval, és amikor elmondtam neki, hogy ez a zaj valószínűleg zavarja a beteg szobatársa pihenését, megdöbbentően gyorsan feldolgozta az információt. Lehalkította a szerkentyűket, és suttogva beszélgetett velem. Lehet, hogy itt is csak egy csöpp érzékenység, jó hozzáállás kellett volna, hogy akár barátkozzon is a két lurkó egymással…)

Bennem az a kérdés vetődött fel: miért engedi meg az ember, hogy ilyen kivetetté váljanak bárhol és bármikor gyerekek, felnőttek? Bevallom, egyre többször sajdul bele a szívem ebbe a kérdésbe. Sajnos nagyon sok a diagnózis nélkül küszködő, szemmel láthatóan a nehézségeivel magára hagyott lurkó. Pedig ha beismerné a család, hogy baj van, segítségre van szükség, már alakulhatna a helyzet.

Misu egész kis korától célzott fejlesztést kap. Stimuláló tornák, sok pörgetés, forgatás, napirend, az események előre jelzése, határozottság és kiszámíthatóság kíséri őt, ami valóban megnyugtatja, és előremozdítja boldogulását az életben. Normál általános iskolába jár, de a család mellett a tanárai, a gyógypedagógusa, a társai is folyamatosan tanulják megérteni őt. Ahogyan minden gyereknek lehet rossz napja, előfordul, hogy ő is fáradtabb, zaklatottabb, és olyankor több figyelmet, nagyobb együttérzést igényel. Akadnak rosszabb napok, de több a jó.

Ehhez viszont kellett az a kód, amely utat mutat a megértéséhez. Hogy bizonyos dolgokban érzékenyebb, másokban meg nem fog jelezni idejében. Amikor elesett, és azonnal elsírta magát, rögtön tudtuk, hogy nagy baj van, mert egy átlagos esésnél, sérülésnél csak mosolyogva an - nyit mond: „Semmi baj, ez bárkivel előfordulhat!” Így például nehezebben találok rá nála egy szúnyogcsípésre vagy horzsolásra, mert ezeket a „piros, mi történt?”-eket ő nem tartja említésre méltónak.

Tudjuk, hogy olykor zavarja a fény, a túl nagy nyüzsgés, ezért neki az osztályban szükség esetén joga van feltenni fülvédőt, esetleg napszemüveget. A dolgozat fogalmát nem sikerült lefordítani számára, így ő ilyenkor nem is fél. Sőt jó munkát kíván a többieknek, és mindig pontosan ugyanolyan igyekezettel dolgozik. Nem drámázza túl a kapott jegyeket sem. Az a felnőttek ügye. Viszont ha megdicsérik, az az egekbe röpíti, egy szidás miatt meg órák múlva is rossznak, haszontalannak érzi magát, és el-elpityeredik.

A fák iránti mély érdeklődése továbbra is megvan. A gyerekek elfogadták ezt, vele nem tudnak focistákról, autómárkákról és sztárokról beszélgetni. Viszont ha növényügyben tanácsra szorulnak, Misura bizton számíthatnak. Vagy ha egy részlet nem jut eszükbe az együtt látott színházi előadás valamelyik dalából, akkor is bizalommal fordulhatnak hozzá. Ha valahol be kell ugrani hirtelen, itt üzenem: A padlás bármelyik szerepét elég jól elsajátította.

Amit Isten megengedett az ő életében, az mind szeretettel lett kimérve. Amit emberek megengedtek-megengednek vele kapcsolatban (is) maguknak, arra ez nem mindig igaz. Nos, azt hiszem, erre lenne jó, ha elindulna a gondolkodás. 

A cikk az Evangélikus Élet magazin 85. évfolyam, 11–12. számában jelent meg 2020. március 29-én.

Az Evangélikus Élet magazin kapható az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a Luther Kiadónál a kiado@lutheran.hu címen, vagy digitális formában megvásárolható és letölthető a kiadó oldalán.