Az 1. századi mediterrán ember nem individualista volt, mint a mai, modern nyugati világ embere, hanem kollektivista, mint a ma létező kultúrák nyolcvan százalékának lakói: a számára fontos értékek mindig a saját csoport (ingroup) kívánalmai és érdekei voltak. Az ilyen ember mindig mások szemével tekint saját magára, másokra van utalva, hogy megmondják neki, kicsoda ő. Így az értelmes emberi élet attól függ, mennyire van az ember tisztában azzal, hogy mások mit gondolnak róla, és men - nyire igyekszik, hogy megfeleljen ennek a képnek.

A lelkiismeretet jelentő latin conscientia és a görög syneidésis szó szerint „együtt tudást” jelent: másokkal együtt vagyok képes önmagam megismerésére és a felelős cselekvésre. A lelkiismeret tehát annak a belsővé tétele, amit mások mondanak és gondolnak rólam: ők játsszák a tanú és a bíró szerepét.

DIÁDIZMUS

Kollektivista kultúrákban az ember legbelsőbb lényét, problémáival, gyengeségeivel, kérdéseivel, nem illik megmutatni: mindenki tudja, hogyan rejtse el, tartsa titokban. A személyiségnek ezt a legbelsőbb magját a konvenciók és a formalitás fátyla alá rejti az ember, mindig vigyázva arra, nehogy lelepleződjék, nevetségessé váljék. Míg az individualista társadalomban mindenki egyéniség, egyedülálló érzelmekkel, tudással és cselekvéssel, az 1. századi mediterrán emberre a csoportközpontúság volt a jellemző, azok a csoportok pedig, ahová tartozott, többnyire nem szabadon választottak voltak, hanem az egyén beleszületett ezekbe: a családba, a lakóhelyre, az etnikai csoportba, a számára adott nemi szerepbe, az országba. Tehát nem az ember volt egyedi, hanem a csoport: az egyén úgy jelent meg, mint a csoport képviselője. Ezt a jelenséget diádizmusnak nevezzük, a görög diád szóból, amelynek a jelentése: pár, kettős.

A diádikus személy számára az emberlét szükséges velejárója, hogy mások elvárásainak megfeleljünk. A magunkról alkotott képnek egyeznie kell a számunkra fontos csoport(ok) tagjainak véleményével. Senki sem áll külön, mindenki beleágyazódik egy vagy több csoportba. A személyek közötti kapcsolat mindaddig személytelen marad, amíg nem találunk valami közöset a másikkal: vérrokonságot, azonos származási helyet, közös ismerősöket vagy közös nemzethez, hagyományhoz való tartozást, vagyis annak az érzetét, hogy azonos csoporthoz tartozunk.

Mivel az egyén egy kategória képviselője, ugyanazok a tulajdonságok jellemzik, mint a csoport többi tagját, s ezek a tulajdonságok tartósak és meghatározottak. Ha ismerjük a csoport egy tagját, akkor az egész csoportot ismerjük. „Ab uno disce omnes”, azaz „egy alapján ismerek minden (görögöt)” – mondta Vergilius az Aeneis II. 65.-ben.

A diádikus ember a másikat „szociológiai” és nem pszichológiai gondolkodással közelíti meg. Nagyon gyakori a sztereotípiák alkalmazása: minden farizeus képmutató, minden krétai hazudik (Tit 1,12). „Származhat-e valami jó Názáretből?” – kérdezi Nátánaél Jézusról (Jn 1,46).

CSOPORTHOZ TARTOZNI

A kollektivista társadalomban a fő probléma az, hogyan lehet a családot, a falut, a nemzetet rendben tartani. Az egyén mint olyan feláldozható: „…jobb nektek, hogy egyetlen ember haljon meg a népért, semhogy az egész nép elvesszen.” (Jn 11,50) Aki devianciájával veszélyezteti a csoport harmonikus működését, azt el kell távolítani (lásd 1Kor 5,5; Róm 16,17).

A legnagyobb büntetés a kollektivista ember számára, ha száműzik eredeti csoportjából. Az ember sohasem vagy csak nagyon indokolt esetben hagyhatja el elsődleges csoportját. Amikor Jézus önmegtagadásról beszél, akkor ez ennek a „csoport”-énnek a megtagadását jelenti: az anya, az apa, a ház, a testvér, a szántóföld elhagyását (Mk 10,29–30). Ugyanakkor a Jézus köré szerveződő csoport szintén ingroupként funkcionál: olyan családként, amelyben az ember az elhagyott közössége helyett újat kap. Ez a család azonban egy ponton döntően különbözik a hagyományos patriarchális családtól, ez pedig a földi értelemben vett apa. „Atyátoknak se szólítsatok senkit a földön, mert egy a ti Atyátok, aki a mennyben van.” (Mt 23,9)

Az individualista társadalomra jellemző teljesítmény- és versenyközpontúság csak akkor jelenik meg a kollektivista társadalomban, ha az a saját csoport hasznára vagy dicsőségére válik. Egy ember értékét a születési családja, társadalmi pozíciója, rangja és presztízse határozza meg, nem az egyéni teljesítménye. Az elsődleges csoport részt vesz az egyén döntéshozatalában: nagy döntések előtt, mint amilyen a hivatásválasztás vagy a házasságkötés, ki kell kérni a csoport többi tagjának a véleményét.

A kollektivista kultúrákban is létezik individualista viselkedés, de csak a társadalmi hierarchia szélső pontjain, az elit, illetve a legalul levők esetében. Az előbbieknél azért, mert megengedhetik maguknak a normák figyelmen kívül hagyását, az utóbbiaknál pedig azért, mert helyzetüknél fogva nem képesek a társadalmi szabályok betartására.

EGYEDÜL ISTEN VÉLEMÉNYE SZÁMÍT

A diádikus ember általában nem nagyon jó emberismerő, hiszen ez a képesség kulturálisan lényegtelen. Valójában csak Isten ismeri az emberi szívet. Az, hogy Jézus tudta, mi lakik az emberben (Lk 5,22; 9,47), ebből a szempontból nagyon jelentős: isteni képességet feltételez.

Jézus a Hegyi beszédben többféle szempontból igyekszik a diádikus embert kiszabadítani a mások véleményére utaltságból. A korabeli kegyesség három gyakorlati megvalósulását hozza hallgatói elé, amelyek mindegyike nagyon könnyen válhat a mások elismerése kivívásának az eszközévé.

Az első az adakozás (Mt 6,1–4). A képmutatók kürtöltetnek maguk előtt, amikor adományt adnak, „hogy dicsérjék őket az emberek”. Ezzel szemben „ne tudja a bal kezed, mit tesz a jobb”. Jézus itt nyilvánvalóan nem azt a lehetetlen feltételt szabja, hogy öntudatlanul adakozzunk, hanem arra utal, hogy amikor egy kézzel csúsztatjuk oda adományunkat, akkor a hosszú ruhaujj eltakarja a mozdulatot mások elől, nem úgy, mint amikor mind a két kezünket nyújtjuk.

A második példa az imádság (Mt 6,5– 13). Jézus óv a képmutatók utánzásától, akik „véletlenül” az előírt ima időpontjában tartózkodnak forgalmas helyen, hogy minél több tanúja legyen buzgóságuknak. Ezzel szemben menjünk be a belső szobánkba, és ajtónkat bezárva imádkozzunk. Amikor pedig imádkozunk, akkor ne szaporítsuk a szót, mint a pogányok, akik azt gondolják, hogy „bőbeszédűségükért hallgattatnak meg”.

A harmadik kegyes gyakorlat a böjtölés (Mt 6,16–18). Talán ebben az esetben a legradikálisabb Jézus mondanivalója: nemcsak arról van szó, hogy a külsőnk ne árulja el azt, hogy éppen böjtölünk (nem úgy, mint a képmutatóké, akik „eltorzítják arcukat”, azaz a fejükre szórt hamu lehullik az arcukra, elfedve annak vonásait), hanem arról is, hogy egyenesen ünnepi külsőt öltsünk, a fej megkenésével és az arc megmosásával.

Az indoklás mindhárom esetben az, hogy a titokban tartott jócselekedet vagy vallásos gyakorlat nem tartozik senki másra, egyedül a mennyei Atyára, aki „látja, ami titokban történik”. Nem szűnik meg tehát az ember diádikussága, másrautaltsága (ez abban a kultúrában lehetetlen lett volna), hanem a diád másik pontján elhelyezkedő valaki személye változik meg.

Ne a másik ember véleménye legyen a meghatározó számodra – mondja Jézus –, hanem egyedül Istené. Ráadásul a másik ember nem is ismerheti igazi valódat, a véleménye csak külsődleges és felszínes lehet, szemben Istennel, aki valóban látja a szívedet, annak titkos gondolatait is.

A szerző az Evangélikus Hittudományi Egyetem Újszövetségi Teológia Tanszékének docense.

A cikk az Evangélikus Élet magazin 86. évfolyam, 7–8. számában jelent meg 2021. február 21-én.

Az Evangélikus Élet magazin kapható az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a Luther Kiadónál a kiado@lutheran.hu címen, vagy digitális formában megvásárolható és letölthető a kiadó oldalán.