Az Osztrák–Magyar Monarchia területén 1914-ben négy, egymástól független evangélikus egyház működött, közülük három a Magyar Királyság területén (Stifner-Kőháti 2020). Legkésőbb a boszniai evangélikus egyház alakult meg, amelynek néhány száz fős számai azonban nem – vagy csak külön feltüntetve – szerepeltek a népszámlálási adatokban. Az evangélikusok döntő többsége két „történelmi” evangélikus egyházban élt: az erdélyi szászok az Ágostai Hitvallású Evangélikus Országos Egyház Magyarország Erdélyi Részein (Evangelische Landeskirche Augsburger Bekenntnisses in den Siebenbürgischen Landes­theilen Ungarns) elnevezésű, illetve a mai Magyarországi Evangélikus Egyház jogelődje, a Magyarországi Ágostai Hitvallású Evangélikus Egyházegyetem szervezetében. E két, szervezetileg egymástól teljesen független evangélikus egyház különálló intézményeket tartott fenn, és a gyakorlatban is alig-alig volt egymással kapcsolatuk. A trianoni veszteségekről beszámoló publikációk legnagyobb részében az erdélyi szász evangélikusok is szerepelnek, amit mi nem tartunk indokoltnak. Velük együtt volt az evangélikusok lélekszáma 1910-ben egymillió-háromszáznegyvenezer, és 6,4 százalék volt a felekezeti arányuk (Balogh–Gergely 1992, 162. o.). Figyelembe vettük Horvátország adatait, mert itt is voltak működő evangélikus gyülekezetek a magyarországi evangélikus egyház keretein belül. 

A „trianoni Magyarország” megjelölés sem teljesen pontos, amikor a felekezeti arányokat mutatjuk be. A soproni népszavazás (1921. december 14–16.) ugyanis több evangélikus egyházközséget is érintett. Az alábbi táblázatokban ezeket a gyülekezeteket is a Magyarországnál maradó evangélikusokhoz számítottuk. 

Első táblázatunkból (Hegedűs 1913, 251. o., Balogh–Gergely 1992, 165. o.) az derül ki, hogy az evangélikusok a trianoni döntés relatív „nyertesei” voltak – az össznépességen belül ugyanis megemelkedett az arányuk. Az is látszik, hogy ez a nyereség a görögkatolikusok és az ortodoxok kárára következett be – Csonka-Magyarország evangélikussága a katolikusokéhoz és főleg a reformátusokéhoz képest jelentősen veszített a súlyából. Főleg a református–evangélikus arány romlásának lettek messze ható következményei: a két protestáns felekezet közötti szoros együttműködés többek között ennek hatására lazult meg a két világháború közötti időszakban.

Az evangélikus egyház lélekszámát, gyülekezeteit, lelkészeit, tanítóit ért veszteséget több forrás felhasználásával tudtuk táblázatba rendezni. A Dunáninneni és Tiszai Egyházkerület 1920-ban tartott közgyűlésein hangzottak el adatok az elveszített hívek, gyülekezetek, valamint lelkészi és tanítói státuszok számáról (Dunáninneni közgyűlés, 22. o.; Tiszai közgyűlés, 11. o.). A Bányai Evangélikus Egyházkerület püspöke jelentésében a lélekszámban és a gyülekezetek számában megmutatkozó veszteségekről számolt be 1920 végén (Bányakerületi közgyűlés, 9. o.). A jegyzőkönyvek adatai pontosításra szorultak – a dunáninneni és a bányakerületi jelentések sem a Trianon előtti lélekszámban, sem az anyagyülekezetek számában nem egyeztek az 1912–13-as névtárban találhatókkal. Ezért élnünk kell a gyanúval, hogy esetleg az elveszett gyülekezetekre vonatkozó adatok sem pontosak – ezek ellenőrzésére további alapos levéltári kutatásra lenne szükség. A dunántúli adatokat az 1912–13-as egyetemes névtárból tudtuk rekonstruálni, számba véve a határon túlra került gyülekezeteket, lelkészi és tanítói státuszokat, valamint a gyülekezeti lélekszámokat (Hegedűs 1913, 112–162. o.). A Bányai Egyházkerületből hiányzó, lelkészekre és tanítókra vonatkozó adatokat Karner Károly statisztikai tanulmányából (1931, 73. o.) tudtuk pótolni oly módon, hogy a teljes egyházra vonatkozó számok segítségével a bányai kerületi adatokat is rekonstruáltuk. A tanítók létszáma a legpontatla­nabb, mert arra vonatkozóan Karner tanulmányában csak az 1927–28-as tanévre vonatkozó adatokat találtuk meg (1931, 78. o., XXXIV. táblázat); ezenkívül nem tudjuk, hogy hány új tanítói állás keletkezhetett vagy szűnhetett meg 1921 és 1927 között az evangélikus egyházban. 

A legfeltűnőbb adat az, hogy az intézményrendszerében (a gyülekezetek, a lelkészi és a tanítói státuszok) arányát tekintve többet veszített az evangélikus egyház, mint a lélekszámában. Ennek az lehet a magyarázata, hogy a legnagyobb lélekszámú budapesti, illetve a szintén igen népes alföldi gyülekezetek az úgynevezett Csonka-Magyarország területén maradtak. A tíz leg­nagyobb gyülekezetből nyolc maradt a határokon belül (a nyolcadik helyen lévő Miava és a kilencedik legnagyobb, Pozsony kerültek Csehszlovákiába) (Hegedűs 1913, 255. o.). Az egyházkerületi arányok teljesen felborultak – a legtöbbet veszítő Tiszai Egyházkerület a megszűnés szélére került. Lélekszámban és arányaiban nem volt sokkal rosszabb a Dunáninneni Kerület helyzete; a mindössze tizenöt megmaradt gyülekezet szinte egy egyházmegyéhez is kevés volt.

A magyarországi evangélikusok méltán voltak büszkék kiterjedt oktatási hálózatukra: az 1892–93-as tanévben a felekezetek által fenntartott középiskolák tizennyolc százaléka volt evangélikus – ebben az adatban az erdélyi szászok által fenntartott iskolák is szerepelnek (Balogh-Gergely 1992, 213. o.). A középfokú és a felsőoktatás veszteségeit az 1912–13-as egyetemes névtár adatai alapján állítottuk össze (Hegedűs 1913, 56–59., 106–108., 163–167., 219–227. o.). Az adatokból az látszik, hogy az oktatási intézmények számában elszenvedett veszteség arányaiban szinte teljesen megegyezik a gyülekezetek számában bekövetkezővel. Fontos azonban megemlítenünk, hogy az eperjesi, a pozsonyi és a soproni lelkészképző intézményből csak az utóbbi maradt Magyarországon. Az egyházkerületeket összehasonlítva is feltűnnek az aránytalanságok: a Dunáninneni Egyházkerület valamennyi felsőbb iskolája, a tiszai intézményeknek pedig a kilencvenhárom százaléka került a határokon kívülre. Abszolút számokban a Tiszai Egyházkerület vesztesége a legnagyobb: tizenhárom intézmény – a patinás eperjesi kollégiumon, a tanítóképzőn és a polgári iskolán kívül elsősorban a cipszer városok polgári iskolái jelentették a veszteséget. 

Trianon után száz évvel érdemes egy kicsit tovább is tekintenünk. Az evangélikus egyházi élet két világháború közötti fejlődése, virágzása külön tanulmányt – akár monográfiát is – érdemelne. Utolsó táblázatunk adatait az 1940-es egyetemes névtárból állítottuk össze; a gyülekezetek és iskolák közül a mai országhatárokon belülieket vettük figyelembe, hogy a belső fejlődés adatai váljanak összehasonlíthatóvá. Az országos intézmények között egyházi egyesületeket, szociális intézményeket találunk, köztük három diakonisszaegyesületet (Győr, Budapest, Békéscsaba) és két népfőiskolát (Nagytarcsa, Sárszentlőrinc) (Szabó 1940, 167–170. o.). Az újságok között ifjúsági, teológiai, hitbuzgalmi, valamint tanítóknak és lelkészeknek szóló lap is szerepel, a magyar nyelvűek mellett egy-egy német és szlovák tétellel (Szabó 1940, 171–173. o.). Az adatokból az is kiolvasható, hogy nemcsak mennyiségi emelkedés, hanem elsősorban minőségi változás történt az egyházban – bár a gyülekezetek figyelemre méltó gyarapodása mellett a felsőbb iskolák száma visszafogottabban emelkedett (Szabó 1940, 158–166. o.). Az egyéb intézmények és a sajtó robbanásszerű fejlődést járt be húsz év alatt. 

Az e táblázatban megjelent adatokhoz még egyet érdemes hozzáfűznünk: hatvannégy evangélikus templomot szenteltek fel a két világháború között. (Az adat rendelkezésemre bocsátását köszönöm Harmati Béla Lászlónak.) A türelmi rendeletet követő évtized (1780–1790) után tehát ez az a korszaka egyházunknak, amikor a legtöbb templom épült.

Felhasznált irodalom

Bányakerületi közgyűlés = A Bányai Ágost. Hitv. Ev. Egyházkerület 1920. október 7-én Budapesten tartott közgyűlésének jegyző­könyve. Ifj. Kellner Ernő Könyvnyomdája, Budapest, 1920.

Dunáninneni közgyűlés = A Dunáninneni Ág. Hitv. Evang. Keresztyén Egyházkerület 1920. évi október hó 21-én Székesfehérvárott megtartott rendes közgyűlésének jegyzőkönyve. Ifj. Kellner Ernő Könyvnyomdája, Budapest, 1920.

Tiszai közgyűlés = A Tiszai Ágost. Hitv. Evang. Egyházkerület 1920–1925. évi közgyűléseinek összefoglalt jegyzőkönyvei. Jóba Elek Könyvnyomdája, Nyíregyháza, 1926.

Balogh Margit – Gergely Jenő 1996. Egyházak az újkori Magyarországon, 1790–1922. Adattár. Szerk. Glatz Ferenc, Burucs Kornélia. MTA Történettudományi Intézet, Budapest.  (História Könyvtár. Kronológiák, Adattárak)

Hegedűs János (szerk.) 1913. Az ág. hitv. ev. egyház Egyetemes Névtára. Budapest. 

Karner Károly: Felekezetek Magyarországon a statisztika megvilágításában. Debrecen, 1931. (Theologiai Tanulmányok 14.)

Stifner-Kőháti Dorottya 2020. Átrajzolt térképek. 1920. június 4. következményei egyházunkban. Interjú Lackner Pállal. Evangélikus Élet, május 21. 

Szabó József (szerk.) 1940. A Magyarországi Evangélikus Keresztyén Egyházegyetem névtára. Baross Nyomda, Győr.

A cikk a Credo folyóirat, 2020. 2. számában jelent meg.

Megrendelhető a Luther Kiadónál a kiado@lutheran.hu(link sends e-mail) címen, vagy digitális formában megvásárolható és letölthető a kiadó oldalán.