Eközben akadtam rá az egyik dombtetőn egy parasztházra, amely kihaltan állt a magaslaton. De a nyomokból ítélve nemrégiben költözhettek ki a lakók, magukkal cipelve minden bútordarabot, személyes tárgyat és csecsebecsét – kivéve egy keresztet.

Az egyik szobában ugyanis, legnagyobb meglepetésemre, arasznyi nagyságú fakereszt lógott a falon. Rajta egy pléhkrisztus. Házilag készíthették, mert nagyon egyszerű volt. De így, az üres lakásban megnagyobbodott, felértékelődött. Megdöbbentem. Mondhatom így: visszahőköltem.

Az első gondolatom az volt: magára hagyták, ottfelejtették, vagy elfordultak tőle. Ahogy Krisztus is úgy érezte a keresztfán, hogy az Atya elhagyta, szomjas volt, és vizet kért.

A másik gondolatom az volt, hogy talán az ottani szokások szerint a keresztnek őriznie kell a házat, függetlenül attól, hogy egykori lakói már kiköltöztek. A pléhkrisztus a paraszthajlék tartozéka, nem vándorolhat egyik házról a másikra. De mi lesz vele, ha az új tulajdonosok kicserélik a maguk keresztjével? Egyáltalán, lesznek-e a háznak új lakói, vagy idővel lerombolják, és újat építenek a helyére?

Nyugtalanul sétálgattam az elhagyott falak között, ki-kilesve a tengerre is, hátha kapok valamilyen feleletet. De válasz nem jött, csak egy ló nyerített fel a távolban, mint akiből így tör ki az életöröm.

A megfoghatatlan az volt, hogy nem szabadulhattam a pléhkrisztustól. Bármerre botorkáltam a házban és a környéken, gondolatom vissza-visszajárt abba a hálószobának vélt hajlékba, ahol az ágy fölött a kereszt feltehetőleg életutat és hitet jelzett. „Egy ember élete, életünk, kívülről nézve vízszintes vonalnak hat, mely a születés pillanatától a sírig ér. Életünk valószínű realitása azonban magasság és mélység függőleges síkján zajlik le, pontosabban: egyszerre két síkon, vagyis a »kereszt realitásában«.” (Pilinszky János) Még egyszer, utoljára elbúcsúzni készültem a pléhkrisztustól, amikor váratlan dolog történt. Hallani véltem ugyanis, hogy azt mondja: „Vegyél magadhoz!” Szédülés fogott el, és hevesen verni kezdett a szívem. Ezt akarom hallani, vagy valóban ezt hallom? Két lépést tettem a kijárat felé, amikor újra megszólalt a hang: „Vegyél magadhoz!” Gyerekkorom ministránséveiben éreztem hasonló remegést a gyomromban, amikor egyedül maradtam a sekrestyében a liturgikus tárgyakkal. Megfordultam. A kereszt békét sugárzott. Meggyötörten kérdeztem magamtól: megtehetem-e, hogy levegyem a falról azt, ami sohasem volt az enyém? De hiszen magára maradt, s talán az enyészeté lesz – szólalt meg bennem az a másik hang, s az kerekedett felül.

Kinyújtózkodtam, leemeltem a falról az arasznyi pléhkrisztust, és bőr válltáskámba csúsztattam.

Hazautazáskor a barcelonai repülőtéren a spanyol vámos kinyittatta a bőrtáskámat, és nagyot nézett, amikor abból a méretéhez hasonló nagyságú fakereszt került elő, rajta a pléhkrisztussal. Gyorsan viszzaadta, mint aki megijedt valamitől. Lehet, hogy Krisztus öt sebét látta könnyezni, mert ő is elfordult már a keresztre feszített Názáretitől?