1978-ban a Művészeti Tanács elutasította a filmtervét, de a rendező soha nem mondott le arról, hogy egyszer megvalósítja, amit eltervezett. A tíz és fél perces alkotáshoz végül 2015-ben kapott állami támogatást. A film képes forgatókönyvének írója és dramaturgja dr. Békési Sándor református teológus, a Károli Gáspár Református Egyetem Hittudományi Karának docense, akivel Rófusz Ferenc annak idején a Pannónia Filmstúdióban dolgozott együtt.

A film zártkörű premierje tavaly közjogi méltóságok jelenlétében zajlott, pünkösdvasárnap a Duna Televízió sugározta, de az első nyilvános vetítése a június 19–23. között megrendezett kecskeméti animációsfilm-fesztiválon volt, méghozzá a rendezvény első napján, közvetlenül a hivatalos megnyitóünnepség után. A legjobb rövidfilmek versenyprogramjában abban a blokkban mutatták be, amelyikben a végül a fesztivál nagydíját elhozó (Láng Orsolya: Szezon után), a legjobb rövidfilmnek választott (Tóth Roland: Bela), valamint a legjobb technikai kivitelezésért járó különdíjjal jutalmazott (Bucsi Réka: Solar Walk) alkotásokat is vetítették. A Kossuth-díjas rajzfilmrendezővel, a nemzet művészével a fesztivál megnyitója előtt beszélgettünk.

– Korábban úgy nyilatkozott: utólag örül, hogy 1978-ban nem kapott állami támogatást a film elkészítéséhez…

– Van Isten! – szúrja közbe Rófusz Ferenc, és tesz egyúttal pontot a kérdés végére. – Ha akkor megcsinálhattuk volna, elég gyenge film készült volna. Mert ugyan lényegében a képes forgatókönyvön és az elhangzó bibliai dialóguson semmit nem változtattunk, de a technikai fejlődésnek hála ma már egészen fantasztikus dolgokat is meg lehet csinálni. Ebben a produkcióban két- és háromdimenziós animációt is alkalmazunk, illetve élő filmes rész és speciális effektek is vannak benne. Ennek köszönhetően ma már el lehet érni azt a hatást, mintha valóban ott lennénk Milánóban a freskó előtt.

– Mire gondolt, amikor első ízben állt ott a Santa Maria delle Grazie kolostor refektóriumában, és látta a képet a valóságban?

– Elkezdtem aggódni, hogyan lesz hiteles a filmünk. Meg tudjuk-e jeleníteni azt a textúrát, elő tudjuk-e idézni azt az atmoszférát… Persze bizonyos szempontból Leonardo da Vincinek sokkal nehezebb dolga volt, mint nekünk. Egy kimerevített „pillanatfelvételbe” kellett belesűrítenie az egész történetet, míg nekünk sokkal több lehetőségünk volt érthetővé tenni a közönség számára. És itt nemcsak az animációs technikákra gondolok, hanem arra is, amit például a zene, a hang hozzátehet a befogadói élményhez.

– De miért pont Az utolsó vacsorát akarta megfilmesíteni?

– Amikor annak idején a Pannónia Filmstúdióba kerültem, láttam, milyen rendkívül tehetséges kollégákkal vagyok körülvéve. Egyikükkel sem akartam versenyezni, hogy miben vagyok jobb náluk, hanem inkább valami új dolgot szerettem volna kipróbálni. Így jött a gondolat, hogy egy festményt – mondjuk, egy Bosch-képet – mozdítsak meg. Végül azért Az utolsó vacsora mellett döntöttem, mert a bejáratott utak és technikák helyett Leonardo is mindig valami újba fogott, itt például az alappal és a festékkel kísérletezett. A filmmel elsősorban Leonardónak és az ő remekművének szeretnénk emléket állítani, de mivel az egész keresztény kultúra is kicsit a feledés homályában van, ezért arra is szeretnénk felhívni a figyelmet. Ez a freskó a mulandóságot jelképezi, lepereg, lemállik a falról, de az ereje még mindig döbbenetes, és azt hirdeti, hogy a megváltás és a szeretet az egész emberiség számára közös és örök. Ahogy egy Leonardónak tulajdonított mondás szól: ami jó az emberben, az elmúlik, de nem így a művészetben.

A cikk az Evangélikus Élet magazin 84. évfolyam, 29–30. számában jelent meg 2019. július 28-án.

Az Evangélikus Élet magazin kapható az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a Luther Kiadónál a kiado@lutheran.hu címen, vagy digitális formában megvásárolható és letölthető a kiadó oldalán.