Mivel gyerekek között dolgozom, sok nehéz sorsot látok. Rengeteg a nem kívánt, az eltaszított, az elhanyagolt kiskorú. Életük fajdalma az arcukra van írva. Van, aki szóba hozza újra meg újra. Van, aki nem is képes róla beszélni, olyan mélységes fájdalom van benne. Nekik nem ültetett a nagyapjuk diófát. A szüleik a hétköznapi szükségleteik kielégítésére sem tudtak vagy akartak komolyan időt, erőt szánni. Ők azok, akik tudják, milyen éhesen elaludni, lyukas cipőben járni, bezárt ajtó előtt várakozni, már délután paplan alatt vacogni.

Egy számomra kedves testvérpárt két héttel iskolakezdés után vittek át másik iskolába. A nagyobbik tízéves, ez a kilencedik iskola, ahova járni fog. Ha ugyan járni fog, mert figyelem híján meglehet, hogy el fogja kerülni még a tájékát is, és így a lehetősége sem lesz meg, hogy felnőttként majd másfajta életet válasszon – megtörve a szörnyű nyomorúságok sorozatát a családjában. Ő ezt a tarisznyát kapta és cipeli – egyelőre.

Egy ismerős kisgyerekről mindkét szülője lemondott, évek óta nem is nagyon látta őket. Az őt nevelő dédi nemrég agyvérzést kapott. Rettegve gondol rá, hogy talán ezt az utolsó biztos pontot is elveszítheti. Iskola után aprófát gyűjt, valami kis ebből-abból meleg vacsorát készít kettőjüknek, elmosogat, összesöpör, aztán hamar aludni térnek, a házukban épp kiégett az egyetlen villanykörte. Majd a következő nyugdíjból vesznek újat. Hogy akár gyűjthettek volna neki egy kis segítséget az életkezdéshez, az olyan csodálkozással töltötte el, hogy megszólalni sem tudott az ötlet hallatán.

Ki vádolhatná őket, amiért ilyen nehéz az életük? És ki merné különbnek nevezni a jómódú szülők csemetéjét, akinek az az alapvető élménye, hogy övé és csakis az övé a világ?

Nyáron egy hatalmas doboznyi ajándékot osztottunk szét táborozó gyerekeink között. Egy kicsi lány minden elfogódottság nélkül többször is önállóan kiszolgálta magát. Amikor félrehívtam az anyukáját, és kértem, hogy ne engedje ezt az önkényes viselkedést, ő magabiztosan azt felelte: az ő gyerekének több jár, mint a többinek, mert az övé mindenkinél különb. Először szülői elfogultságként értelmeztem a válaszát. Még el is mosolyodtam, hogy rajong a kis csibészért. Aztán kifejtette, hogy hisz benne: mindenki azt kapja az élettől, amit megérdemel. Akit elhagynak a szülei, aki szerény körülmények közé születik, vagy sérülten jön a világra, az – szerinte – mind méltó arra, hogy ez történjen vele.

Nagyon megrémített ez a felfogás. Olyan idegen ez az általam ismert Istentől. Jézus, amikor a vakon született ember betegségének az okáról kérdezték, nem hibáztatta sem az érintettet, sem a családját. És ugye nekünk sem a hibáztatást hagyta feladatul Mesterünk? Krisztus teste – az egyház – lehet anyaszentegyház sokak számára a nyomorúság idején. Akár úgy, hogy ültet diófát a számukra, akár úgy, hogy a már meglévő diófái alá befogadja őket. Hadd nyerjenek egy kis enyhülést. Ez az okos Isten-tisztelet.

A cikk az Evangélikus Élet magazin 85. évfolyam, 37–37. számában jelent meg 2020. szeptember 27-én.

Az Evangélikus Élet magazin kapható az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a Luther Kiadónál a kiado@lutheran.hu címen, vagy digitális formában megvásárolható és letölthető a kiadó oldalán.