– A Nemzeti Emlékezet Bizottság (NEB) publikálta életrajzok jól mutatják, hogy az Állami Egyházügyi Hivatal (ÁEH) indulásakor és azt követően is nagyon sok szakmunkás végzettségű munkatárs volt a hivatalnál. Mivel az ÁEH tevékenységét kiemelten kezelte a pártállam, ezért azt gondolom, hogy sokkal magasabban képzett embereket alkalmazott a területen. Ez mivel magyarázható?

– Amennyiben az 1945 utáni pártállami, államvédelmi, belügyi személyállományt nézzük, akkor ott is megfigyelhető, hogy az ÁEH-hoz hasonlóan különböző időszakok vannak. A kezdeti első évtizedekben komoly káderproblémával küzdöttek. Az ÁEH-nál rendszeresen visszatérő problémának számított, hogy nem volt megfelelő a munkatársak képzettsége, tudása. Nem végezték el jól azt a politikai munkát, amit a párt meghatározott. A munkatársak alacsonyabb társadalmi közegből érkeztek, ebből adódóan nem rendelkeztek az egyházakról speciális ismeretekkel. 1956 után ez változik. Az 1960–70-es években már sok egyetemet, főiskolát végzett ember is bekerült az ÁEH-ba. Arra azonban végig törekedtek, hogy a hivatal működésének első korszakába felvetteket is képezzék. Pártfőiskolákba küldték őket, marxista–leninista egyetemet végeztek. Voltak köztük, akik levelező tagozaton filozófia vagy jogi szakon szereztek diplomát.

– Kik kerültek be az ÁEH személyi állományába?

– Elsősorban az államvédelem, az állambiztonság, a Belügyminisztérium köreiből érkeztek a munkatársak. 1946-ban a BM Államvédelmi Osztály keretein belül megalakul az egyházak tevékenységével foglalkozó szervezeti egység. Akik akkor ott dolgoztak, azok közül is mentek/vettek át az ÁEH-ba személyeket. A két intézmény közötti személyi- és információcsere nemcsak akkor, hanem egészen 1989-ig nyomon követhető.

– Mennyi ideig dolgoztak az egyes emberek az ÁEH-ban? Mit lehet tudni arról, hogy a rendszerváltást követően mi lett a hivatal munkatársaival?

– Az ÁEH-ra személyügyi szempontból az volt a jellemző, hogy nagyon sokan, akik a hivatal megalakulásának az elején elkezdtek ott dolgozni és 1956 után is ott voltak még, majdhogynem a nyugdíjazásukig, azaz több évtizedig végezték a munkájukat a hivatalban. Közülük többeket még a nyugdíjazásukat követően is, megbízási szerződéssel foglalkoztattak. A korabeli körülmények között viszonylag jó fizetéssel dolgoztak a hivatal munkatársai. Az illetményi fizetési rendszeren belül a lehető legmagasabb fizetési kategóriába sorolták be őket. Ami igazán mutatja, hogy mennyire kiemelt státuszú volt a hivatal, az a jutalmazásokban érhető tetten. Nem évi egyszeri, hanem rendszeres jutalmazás járt nekik. Ez arra utal, hogy itt igyekeztek lojális, a pártállam ideológiájához elkötelezett munkatársakat nevelni. Ez egészen a rendszerváltásig megfigyelhető: volt olyan munkatárs, aki 1989-ben úgy kapott különleges juttatást, hogy még nem volt meg hozzá a betöltött munkaéve. Hiányzott hozzá még egy év. De a rendszerváltás idejében vagyunk, tudható, hogy a hivatal megszűnik, ezért megsegítik…

– A beszervezéseknél, együttműködésnél milyen felekezetek közötti különbségek érezhetők?

– Megfigyelhető, hogy az egyes felekezetekkel különbözően lépett fel mind a Rákosi, mind a Kádár diktatúra. Sokkal előbb el tudták érni az evangélikus, református egyháznál és az izraelitáknál, hogy megkössék a megállapodást, mint a katolikusoknál. Ennek természetesen több oka is volt. Részben az, hogy autonóm, nemzetközi, egyházi közegektől függetlenek ezek az egyházak, míg a katolikusoknak erős a római függelme. Ugyanakkor azt is látnunk kell, hogy a protestáns felekezetek vezetőit viszonylag gyorsan sikerült lojalitásra bírni. A katolikus egyházi vezetés Mindszenty József 1948. december 26-án történt letartóztatásáig egyértelműen úgy irányította az egyházat, hogy semminemű együttműködésre, kompromisszumra nem volt hajlandó. 1948 után a Magyar Katolikus Püspöki Kar tagjainak többsége az ellenállás és konfrontáció híve volt. Ez az 1960–70-es években változott meg. Azt sem tartom elhanyagolható tényezőnek, hogy a Kommunista Párt tagjai között kisebb hányadban evangélikus, de jelentős református politikus szerepelt. Katolikusok is voltak, de ők viszonylag gyorsan kikoptak. Mára ki lehet mondani: ebben az időszakban a református egyháznak volt egy meghatározó beágyazottsága. Akik a református egyházban és a politikában is meghatározóak voltak, azok nyilván a legmarkánsabb résztvevői voltak a pártállami struktúrának. Elég csak Péter János külügyminiszterre utalni. Különböző pozíciókat töltött be, de a dokumentumok alapján érezhető, hogy informatív, jó kapcsolatot ápolt Miklós Imrével, az ÁEH elnökhelyettesével, majd 1971-től elnökével. Azok az egyházi vezetők, akik élvezték a pártállam előnyeit, azok szabadon utazhattak külföldre, és a Lutheránus Világszövetségtől kezdve a Keresztyén Békekonferencián át számos olyan szervezetet lehet mondani, amelyekben komoly tisztségeket láttak el. Biztosak vagyunk abban, hogy az ÁEH vezetősége kialakított olyan kapcsolatokat, hogy a hozzá lojális egyházi vezetőkkel sok mindent megtárgyalt, elért, hogy utána a pártállamnak elfogadható döntései szülessenek…

– Voltak azonban, akik nem a párthoz, hanem hitükhöz és közösségükhöz maradtak hűek.

– Nagyon sok papot és lelkészt ismerünk, akik az együtt nem működés, a konfrontáció felvállalása, és saját elveik mellett tették le a voksukat. Ez egyfajta szakadékként képzelhető el az „alsó papság” – akik a végeken, kisebb pozícióban voltak – és az egyházvezetés között. A pártállam arra törekedett, hogy magas pozícióba a hozzá lojális személyeket ültesse. Ennek volt dotációs háttere is. Egy jól jövedelmező lelkészség vagy plébánia a lelkésznek, papnak is egyfajta rangot adott. Emellett számos kitüntetést is kaptak, valamint többen az Elnöki Tanácsban is helyhez jutottak. Ez mutatja, hogy akiket meg tudott nyerni a párt, azok a maguk ellentételezését megkapták.

– A megújuláshoz szükséges a gyökerekkel való találkozás, vagyis annak tisztázása, hogy honnan jövünk. A teljes valósághoz közelítő feldolgozásra mekkora az igény?

– Egyházi oldalról nincsen igazán akarat a múlt feltárására. A NEB-nek nem feladata az egyházak 1945 utáni helyzetét feltárni. Az én álláspontom az, hogy fel kell tárnunk, hogy a pártállam hogyan ellenőrizte az egyházakat és hogyan működtette az állambiztonsági szerveket, hogyan ellenőrizte az egyének vallásosságát, hogyan tiltotta a vallás gyakorlását. Az, hogy az egyházak mit tesznek, az az egyes felekezetek feladata.

– Amennyiben az egyházat a társadalom részének tekintjük, akkor az egyházi oldal feltárása ugyanúgy közügynek tekinthető, mint az ÁEH tevékenységének nyilvánosságra hozatala.

– A történészeknek ez a feladatuk, de a NEB-nek, mint testületnek, nem az alapvető tevékenysége. Ha 1989-ben elindult volna egy nagyon komoly múltfeltárás és szembenézés a majdnem fél évszázaddal, már akkor is nehéz lett volna a helyzet. Ahogy az időben távolodunk a történtektől, úgy egyre nehezebb. Egyre kevesebben tudják elmondani, hogy mi történt velük. Maradnak a dokumentumok…

– Mekkora dokumentumgyűjteményről beszélünk?

– Összesen 350 ember dolgozott az ÁEH-nál. Átlagosan 50 főből állt a hivatal, aminek minden megyeszékhelyen volt egy munkatársa, akikkel felügyeltették a helyi egyházakat. Ezek az emberek kimondottan az egyházakkal foglalkoztak, más tevékenységet ebben az időszakban nem végeztek. Mellettük az állambiztonság ugyanúgy megfigyelte az egyház tevékenységét. 1946 és1989 között külön apparátus dolgozott különböző osztály, alosztály néven az állambiztonságon belül. Emellett a megyeszékhelyeken a rendőrségnek nem egy egyházakkal foglalkozó tisztje volt. Azt is mondhatnánk, hogy egy kisebb fajta hadsereg ténykedett az egyházakkal szemben. Számos történészre lenne szükség ahhoz, hogy az általuk termelt dokumentumokat feldolgozzuk.

– Hogyan lehetne igazán hatékonyan feldolgozni ezt a korszakot?

– Ökumenikus történelmi rendezési alapon kellene felállnia egy csapatnak. A jó az lenne, ha a különböző felekezetekkel foglalkozó történészek összetennék, amit tudnak és amilyen anyagokkal, dokumentumokkal már rendelkeznek. Akár egy külön intézményi keretet is ki lehetne alakítani. Erre azonban nemhogy esélyt, hanem reményt sem látok. Ugyanakkor bízom abban, hogy egyszer eljön az az idő, amikor ez megvalósul. Egyfajta adósságunk lenne az – jóllehet már nagyon sok mártírsorsú, börtönviselt egyházi személy életútját feldolgozták; elég csak Hetényi Károly Papi sorsok című köteteire gondolni –, hogy egy közös emlékhelyet létesítsünk. Nem múzeumba akarom zárni a papi sorsokat, de fontosnak tartanám bemutatni az életutakat, valamint azt, hogy milyen emlékünk van erről a korról az egyházak szemszögéből. Számos emlékhely van már, de az átfogó képet nyújtó, nagyszabású feldolgozás még várat magára.

– A hátralevő feladatok közül mi lenne a legsürgetőbb?

– Nem rendelkezünk perkataszterrel arról, hogy 1945-től a 1970-es évek közepéig kiket milyen ügyben, milyen vádakkal, milyen bíróság, mennyi időre ítélt el. Papok, lelkészek, hívek szenvedtek börtönbüntetést, internálást, kitelepítést, rúgták ki őket a felsőfokú oktatási intézményekből. Ennek feldolgozása komoly adósság. Nagyon sok olyan áldozat van, akikről egyelőre nem is tudunk. Ez egy komoly munka és erkölcsi kötelességünk, hogy ezeknek az embereknek a tevékenységét minél szélesebb körben megismertessük, és nekik emléket állítsunk. Ezzel párhuzamosan be kellene azt is mutatni, hogy kik voltak azok, akik őket elvitték, vegzálták és kik azok, akik segítették őket. Ezt nem lehet külön-külön nézni, hanem egyben kell szemlélnünk. Mára sok szakmai munka született, de rengeteg kutatnivaló akad még.

– Milyen volt 1989 átmeneti időszaka az ÁEH életében?

– 1989-ig komoly apparátus dolgozott azon, hogy az egyházak úgy tevékenykedjenek, ahogy az a pártállam szempontjából elfogadható. 1989 tavaszán, akkor, amikor már nagyon komoly ellenzéki kerekasztal-tárgyalások zajlottak, Nagy Imre újratemetését készítik elő és mindenki boldog, hogy összeomlik a diktatúra és lassan létrejön, kiépül a demokrácia – a pártállam vezető tisztségviselői még egyházpolitikai határozatot tárgyaltak és hoztak.

– Az ÁEH 1989. június 30-án szűnt meg. Mi következett ezután?

– Felállították a miniszterelnökségen az Egyházügyi Titkárságot. Ennek az a Sarkadi Nagy Barna lett a vezetője, aki az 1980-as évek elejétől az ÁEH elnökhelyettese, majd az utolsó időben – elnökhelyettesi rangban – az ÁEH vezetője volt. Németh Miklós kormányában a miniszterelnök mellett ő felügyelte az egyházakat. Az ötven fős hivatal létszáma elkezdett olvadni, de nagyjából húsz ÁEH-s munkatárs átkerült Sarkadi mellé. A megyei tanácsokon a tanácsi apparátusban egyházügyi előadók működtek. Őket az ÁEH elnökének a jóváhagyásával a megyei tanács elnöke nevezte ki. Feladatuk az adott terület egyházainak megfigyelése, minden egyházakkal kapcsolatos egyházi ügy kezelése volt. A hivatal megszűnésével ezeknek az embereknek a mandátuma is megszűnt. Mi történt velük? Nem rohantak szanaszét, hanem átnevezték őket elnöki referensnek és a megyei tanács elnöke mellett – ebben a tisztségben – egészen az első szabad választásig dolgoztak. A rendszerváltás időszakában kívülről úgy tűnik, hogy leomlottak bizonyos falak, de látjuk, hogy ha csak egy kicsit is mögé nézünk a történéseknek, akkor ezek az emberek egészen az Antall kormány létrejöttéig, vagy még tovább is dolgoztak.

– A rendszerváltást megelőző időszakról azt is tudjuk, hogy a múltat igyekeztek megváltoztatni, iratanyagokat semmisítettek meg. Az egyházakról szóló dossziéknak mi lett a sorsuk?

– 1989 fordulóján nagyon sok olyan állambiztonsági művelet zajlik, ami az egyházak és a szerzetesrendek operatív dossziéit megsemmisíti. Mára látjuk, hogy nagyon komoly pusztítást végeztek. Dossziék ezreit selejtezték le és semmisítették meg. Ezekben a dossziékban gyűjtötték korábban az adott intézményre, személyre vonatkozó anyagokat. Az ötvenes és hatvanas években keletkezett dossziék megmaradtak, de a hozzánk közelebb eső időszakról a dokumentumoknak egy nagy része pusztítás áldozata lett. Ennek van egy olyan olvasata, hogy a lehető legkevesebb nyomot akartak hagyni abból, hogyan bírták rá az egyházakat és meghatározó személyeit az együttműködésre.