– A klasszikus definíció szerint az egészség a betegség hiánya. Modernebb megközelítésben az egészség fenntartandó állapot, a jól működés állapota, amelynek megőrzéséért aktívan lehet tenni. A járatlan út – A szeretet, a hagyományos értékek és a szellemi fejlődés új pszichológiája című könyvének bevezetőjében írja M. Scott Peck, hogy olyan készségekkel kell felvérteznünk magunkat, amelyek segítségével a nehézségek, idején is fenn tudjuk tartani az optimális jó működésmódunkat.

– Hogyan, mikor szerelkezhetünk fel ezekkel a készségekkel?

– Erik H. Erikson német származású amerikai pszichológus pszichoszociális fejlődéselmélete szerint a fejlődés egyrészt egész életünkön áttartó folyamat, másrészt pedig krízisek sorozata. Minden életszakasznak megvan a maga kihívása, amellyel meg kell küzdenie az embernek. Ha ez sikerül, akkor a „küzdelem” során szerzett új készséggel, képességgel felszerelkezve tud továbblépni a következő életszakaszba, mondjuk úgy, egészségesen. De ha a környezete nem segíti őt ebben, ha irreálisan nagy elvárásokat támaszt, vagy ellenkezőleg, nem állítja semmiféle kihívás elé, ha gátolja vagy visszahúzza őt, akkor nem lesz képes továbblépni, vagy valódi továbblépés helyett csak sodródik, anélkül hogy új erőforrásokkal gazdagodott volna. Ez pedig elakadásokhoz, belső konfliktusokhoz, személyiségproblémákhoz vagy akár pszichés betegségekhez vezethet.

– Erikson a fejlődés nyolc stádiumát különbözteti meg. Mi jellemzi a serdülőkort?

– Ez az életszakasz Erikson szerint azért kiemelt fontosságú, mert ez az identitás, az önazonosság-érzés kialakulásának időszaka. Ha a serdülő sikerrel veszi ezt az akadályt, akkor ez minta lesz a későbbiekre, hiszen élete során még számos más alkalommal – például házasságkötéskor, gyerekvállaláskor, munkahelyváltáskor és így tovább – kell majd újrafogalmaznia önmagát. Az identitás kialakításához a serdülőnek egy sorfeladattal kell szembenéznie. A gyors testi változások nyomán bizonytalanná váló testképével éppúgy „dolga van”, mint nemi szerepének a megélésével. A szülőktől való leválással és úgy általában a felnőttektől való érzelmi függetlenedéssel párhuzamosan érettebb kapcsolatokat kell kiépítenie a kortársaival. Képessé kell válnia a párkapcsolatra, fel kell készülnie a pályaválasztásra, ráadásul a saját tetteiért, viselkedéséért való felelősségvállalás, illetve valamiféle ideológiai elköteleződés is ki kell, hogy alakuljon benne.

– Hogyan segítheti, támogathatja ebben a szülő a gyermekét?

– A serdülőkort alapvetően egy „bebábozódott” állapotnak gondolom: egyáltalán nem lehet tudni, milyen pillangó fog kirepülni belőle, és a legrusnyább bábból is születhet gyönyörű lepke. Nagyon óvatosan kell a kamaszhoz közelíteni; el kell fogadni, hogy a bábba beférkőzni lehetetlen. Ugyanakkor nem szabad magára hagyni ebben a sérülékeny és bizonytalan állapotban, hiszen ő maga sem tudja még, hogy „mi lesz ebből”. A szülő feladata és felelőssége például az is, hogy ez a burok ne keményedjen dióhéjjá, hogy az érzelmi viharok és a lázadás közepette a kommunikációs csatorna ne záruljon be. Hogy ha a serdülő mégis el akar mondani valamit, akkor nyitott ajtóra leljen, meghallgató fülekre találjon, legyen szó sikerről, kudarcról, eget rengető boldogságról, felforgató indulatokról vagy megsemmisítő szomorúságról, hiszen ezek – és ezeknek az intenzív váltakozása is – teljesen természetes velejárói ennek a korszaknak. A kommunikáció mikéntje sem mindegy. Eric Berne tranzakcióanalízis-elmélete három fő énállapotot különít el, ezeket gyermek, szülő és felnőtt elnevezésekkel jelöli. személyiségünkben mindhárom jelen van, és a helyzettől függ, hogy éppen melyik lép működésbe. A serdülő és a szülő kommunikációjában gyakran okoz gondot, hogy a szülő automatikusan a szülői énállapotból közelít a serdülő felé, és gyermeknek tekinti őt, aki viszont így sértettnek érzi magát, és ellenáll. Sokat segít, ha a szülő képes ezt felismerve szükség esetén rugalmasan váltani, és nem mindig csak szülői, hanem felnőttszerepből is tud a serdülő felé fordulni, megszólítva az ő felnőtt énjét. Ha nem számon kérő, utasító, parancsoló hangnemet üt meg, hanem saját érzéseit és igényeit is kommunikálva – ez az úgynevezett énközlés–együttműködésre hívja a kamaszt, és ezzel kibillenti őt a gyermeki énállapotból. Az is nagyon fontos, hogy a szülő – de ugyan- így a tanáris – adott esetben vállalja a konfrontációt, és jelölje ki a határokat. Hiszen a serdülő azért is lázad, hogy lássa, mire milyen reakciót ad a környezete. Az egyetemen az egyik tanáromtól hallottam azt a példát – nem tudom, igaz-e, vagy csupán városi legenda –, hogy amikor a rózsadombi, mindent megkapó, ellenben magukra hagyott tinédzserek gyorsulási versenyt rendeznek a Budaörsi úton, abban szó szerint az van benne, hogy addig mennek, amíg falnak nem ütköznek. Ha senki nem szab korlátot a serdülőnek, akkor ő maga megy addig, amíg meg nem tapasztalja, hogy hol van a határ. Vagyis a túlkorlátozáshoz hasonlóan az sem jó, ha a fiatal semmiféle visszajelzést, kontrollt, figyelmeztetést nem kap a felnőttektől.

– Milyen jelei lehetnek annak, ha a serdülőkor kihívásai túl nagy falatnak bizonyulnak?

– Komolyan kell venni, ha például egy tizenéves nagyon nem tud kortárskapcsolatokat kialakítani, kizárólag nála fiatalabbakkal vagy idősebbekkel barátkozik, és ezek a kapcsolatok a gyermekkor viszonyait tükrözik, nem egyenrangúak. Például ő anyáskodik a fiatalabbak felett, vagy őt pátyolgatják feltűnően a nagyobbak. nem jó, ha a szülők szerepe – például a szabadidő-eltöltés, a divat, a szórakozás terén – nagyobb marad a kortársakénál. A jövőtől való, illetve a saját testével és a másik nemmel kapcsolatos túlzott, bénító félelmek is elakadásra utalhatnak. Odafigyelést igényel továbbá, ha azt látjuk, hogy képzeletének termékeit nem tudja kritikusan kezelni, elválasztani a valóságtól. Például ha beleragad abba a gondolatba, hogy „X. Y. biztos rondának, butának tart, tehát az is vagyok!” Illetve ha cselekedeteit kívülről irányítottság jellemzi, pusztán elvárásoknak való megfelelés mozgatja. Ha azért tesz valamit, hogy valakinek – akár felnőttnek, akár kortársnak – a tetszését elnyerje. Ezek a jelek meg-megjelenhetnek ugyan egy „normál” serdülőnél is, de hosszabb ideig való fennállásukra figyelmeztető vészjelként tekinthetünk. A serdülőkor kihívásai között való elakadás megnyilvánulhat az úgynevezett autoritáskrízisben is: a serdülő minden ellen lázad, ami szabályozni akarja őt. Elkésik, nem ír leckét, nem jár órára, és így tovább, súlyosabb esetben rossz társaságba keveredik, netán kábítószerhez nyúl. Identitáskrízisről akkor beszélünk, ha a serdülő egyáltalán nem tudja „megfogni”, ki ő, és bizonytalan, be- és elzárkózó, teljesítményszorongó énállapotba kerül. Korai zárásnak – az identitásalakítás hirtelen befejezésének – pedig azt nevezzük, amikor akár a pályaválasztás, akár a világnézeti elköteleződéstekintetében nem képes a saját útkeresésével kapcsolatos bizonytalanság elviselésére, ezért egy kívülről jövő, nem saját megoldás mellett köteleződik el, mereven és kimozdíthatatlanul. Például „úgy dönt”, hogy jogász lesz, mert érdekli a történelem, és tudja, hogy e foglalkozásnak nagy a presztízse, de azon, hogy mennyire való neki, vagy hogy milyen érvek szólnak a választása ellen, nem tud elgondolkozni, az ezzel kapcsolatos kérdésekre visszatérő, sablonos válaszokat ad. Vagy magáévá tesz valamilyen vallási, világnézeti álláspontot, mert annak a képviselője fontos számára, azonosul vele, de saját gondolatokat és viszonyulást nemigen tud megfogalmazni a kérdésben. Hatalmas a pedagógusok felelőssége e tekintetben, mert ők gyakran csak egyetlen arcát ismerik a serdülőnek. Könnyen elkönyvelik valamilyennek – ő az, aki meg se mukkan, vagy ő az, aki annyira hangos, hogy szétveri az órát –, és akaratlanul is ebben erősítik meg, holott a valóságban ennél jóval összetettebb minden serdülő személyisége.

– Az egyén identitásának szerves része a vallási hovatartozása is. Hogyan segíthet az egyházi nevelés-oktatás abban, hogy hitvallása a serdülő identitásának részévé váljon?

– A serdülők hiperérzékenyek minden disszonáns helyzetre: kritikusan, olykor talán túl kritikusan is figyelik, vajon a lelkész, a hitoktató vagy bármely másik, magát kereszténynek kikiáltó felnőtt viselkedése összhangban van-e azzal, amiről a szószékről vagy a katedráról „papol”. De nemcsak a hitelesség számít! Ha azt tapasztalja serdülő, hogy nincs helye kérdésnek, ha nem adhat hangot a kételkedésének, ha nincs tere arra, hogy minden oldalról megvizsgálja a dolgot, akkor az ellenállást szül benne az egyházzal, a vallással, a hittel szemben. Az együtt gondolkodás, a közös útkeresés és a keresésben való kísérés az, ami hiteles és követhető a serdülők számára – és a levő felnőttek számára is, hiszen ahogy személyiségünkben és önismeretünkben, úgy hitünk kérdéseiben is egész életünk során fejlődhetünk.

Bence Orsolya az Eötvös Loránd Tudományegyetemen szerzett pszichológusi diplomát, majd pedagógiai szakpszichológusi végzettséget. Hat évig volt a Budapest-fasori Evangélikus gimnázium iskolapszichológusa. A 2013–14-es tanévtől Budapest I. tankerületének alkalmazásában a Szilágyi Erzsébet Gimnáziumban és a Lisznyai Utcai Általános Iskolában dolgozik. A budavári evangélikus gyülekezetbe jár, és egyetemista kora óta a Magyarországi Evangélikus Ifjúsági szövetség (Mevisz) Bárka szakcsoportjának tagja, önkéntese.