Szűk vágású, világos szempár szegeződik rám kutatóan a szemüvegen keresztül, karvalyorr, kesernyés ránc fut le a száj szegletén. A hullámos, fehér hajkorona jóságos professzor benyomását kelti. Berlini lakhelyéről beszélünk és a projektekről, amelyeken éppen dolgozik. Kényesen komolyan vesz minden feladatot, és nyomasztja magát velük. A délelőttöket a kutatásnak és írásnak szenteli, délutánra maradnak az egyéb házi feladatok, mint a velem való találkozás. Általában már délelőtt annyira zavarják ezek a délutáni kötelességek, hogy nem tud rendesen koncentrálni, mondja halkan, mintha őrizné a szavait, és közben a kávéscsészével játszik. Egészen rövid, lerágásról árulkodó körmök.

Interjúhoz nem sok kedve van, ez már az első e-mailjéből kiderült. A Harmonia caelestisről és a Javított kiadásról számtalanszor nyilatkozott már, nem beszélve a megjelent kommentárkötetekről. Nem kéne kihasználnom a diplomamunkámhoz, hogy a szerző még él, teszi hozzá ironikusan. Azért találkozott velem mégis, mert a nagyapám története érdekelte. Megígértem neki, hogy nem interjút szeretnék vele készíteni, hanem beszélgetni. Mindketten a családtörténetünket kutatjuk. Ő már maga mögött tudhatja ezt az utat, én meg szeretném, hogy adjon nekem útravalót.

Az Universität der Künstén írom a szakdolgozatomat a nagyszülők által átélt háborús traumáknak az unokák generációjára gyakorolt hatásáról. A saját nagyapám élettörténetéről készítek rádiódarabot, s közben az én furcsaságaimat akarom megérteni – hogyan függ össze a nagyapám múltja az én jelenemmel –, ezért vagyok úton.

Nem kapcsolom be a diktafont, nem akarom, hogy zavarja Esterházyt a beszélgetésben. Igyekszem minden szavát és rezdülését magamba vésni. Truman Capote, az irodalmi újságírás amerikai alapfigurája is így dolgozott, emlékezetből. „Untassam azzal, hogy az én őseimnek melyik Esterházyakhoz volt kötődése?” „Untasson!” – somolyodik el. Tatáról mesélek meg Csákvárról, a szalonban tartott házi muzsikáról a dédapáim ősi portáján; ők az Esterházy grófokhoz könyvelőnek meg orvosnak szegődtek. Ezt szívesen hallgatja Esterházy Péter, arcvonásai megenyhülnek, hátradől a széken.

Aztán ő kérdez. Hogy kerültem Berlinbe, mi foglalkoztat az életben. Tetszik neki, hogy sanzonénekesnő akartam lenni a Bundestagban, többet akar tudni erről. Így aztán eljutunk az önkereséshez, önmegvalósításhoz és a családnak a személyiségfejlődésben játszott szerepéhez. A pszichológiával nem nagyon tud mit kezdeni, mondja, őt a történetek érdeklik, amiket az élet ír.

Szerkesztői elvekről kérdem: hogy rendezte a Harmonia jegyzeteit? Először tematikusan akarta felosztani őket, de hamar bebizonyosodott, hogy ez lehetetlen. „Ha minden történetet, amiben szerepel csók, a »csók« kategóriába rendezünk, mindent, amiben szó esik esőről, »eső« alá, akkor mi van azzal, akit esőben megcsókolnak? Akkor az most »eső« vagy »csók«?” Ezért rendezte 572 számozott mondatba a hat évszázadot felölelő jegyzeteit. „Majdnem elégedett vagyok az eredménnyel.”

A regény első része a 15–20. századot foglalja magába, és egy „egyetemes” Esterházy családról, a második, 1919-től 1970-ig tartó része az apjáról szól. „Ha nem én írtam volna a Harmoniát, hanem egy angyal, akkor neki talán sikerült volna az egész opust egy egységként megírni, és nem kellett volna kettéosztania.”

Salman Rushdie – indiai születésű brit író – nyilatkozta az önéletrajzi írásról, hogy a hogyan a fő szerkesztői kérdés, hiszen az anyag maga már ott rejlik a családban. „Na, pont ez a hogyan tud nagyon hamar giccsé válni. Könnyű lenne például olyat írni: »Anyám haláláig szép volt, és amikor elhunyt, keze úgy hanyatlott le a szófáról, mint egy szimfónia utolsó akkordjai.« Igen, de a nácik golyót lőttek a fejébe! A fejlövés nélkül nem lehet a szépségéről beszélni.”

S hogy mikor van vége a családregénynek? „Soha. Proust és Musil sem tudták a nagy műveiket befejezni. Amikor a Sátántangót láttam, nem azt kérdeztem, miért hét óra hosszat tart, hanem hogy miért nem kilenc vagy tíz.”

És mikor hallgat az autobiográfus? Mit őriz meg a privát szférának? „Tudja, a családtagjaim megszokták, hogy irodalmi anyagként használom őket. A gyerekeim valamikor megkértek, ne fecsegjek annyit róluk interjúkban. Ezt a kérést igyekszem tiszteletben tartani.”

Apjának nem tetszett, hogy családregényt ír, ő nem irodalmat látott benne, hanem a család történetét, ezért csak a halála után jelent meg a Harmonia caelestis. „Amikor telefonáltak, hogy meghalt, fellélegeztem. Szörnyű tortúra lett volna, hogy a regény, amin kilenc éve dolgoztam, nem jelenhet meg. De alárendeltem volna magam az akaratának. Talán.”

Nagyapám, amikor az élettörténetét kezdem kutatni, még él. Pár hónap múlva meghal, és az apám és nagybátyám segítségével rekonstruálom az életét, elmegyek a helyszínekre, amelyek meghatározóak voltak számára, hallgatom ott a csendet. Tereket nyitok magamban, ahova beáramlik, mit élt meg a nagyapám a század elején különös születésekor, 38-ban, mikor szilveszteréjszakán leendő feleségének bevallotta titkait, Hitler alatt, amikor az életét fenyegették, Sztálin halálakor, amikor elvesztette az állását, mert a kisfia viccelődött az iskolában a halálhíren, 56-ban a Szabad Európa Rádió előtt gubbasztva, aztán évekkel később a lánya sírjánál.

Amikor a Harmonia caelestist írta Esterházy, élt még az apja, de nagyon szűkszavúan válaszolt bármilyen, a családi múltat kutató kérdésre. „Aztán halála után rábukkantam az ügynökaktáira, és megértettem, miért.”

Apja híján nagynénjét kérdezte az Esterházyak történeteiről. Megbízott egy történészt is, hogy kutassa fel, ki volt a legfessebb, a legviccesebb, legokosabb az elmúlt évszázadok Esterházyjai közül. Rengeteg anekdota került így elő – nagy részüket ki kellett hagynia az opusból. „A történetek magukhoz kötöttek, de én nem akartam magam kötni hagyni. Ne akarjon katalógust vagy enciklopédiát gyártani a nagyapja életéből – figyelmeztet –, egy életet nem lehet ilyen kategóriákra osztani.”

A nácizmusról és kommunizmusról beszélünk, Magyarországról, arról, hogy a családi és történelmi múlt hogyan határozza meg tudat alatt a működésünket. Hogy a fiatalok feladata Magyarországon, hogy foglalkozzanak azokkal a feltáratlan titkokkal, amelyeket a szüleik, nagyszüleik hordoztak.

Egy hónap múlva megint találkozunk, addigra elkészül a rádiódarabom, és véget ér egy nagy szerelmi történetem. „Magának beesett az arca, előjönnek az atyai érzéseim, eszik-e rendesen?” Esterházy meghív. Töklevest rendelek.

Megmutatom neki a kéziratot. A Raoul Wallenberg utca lesz a kerettörténet. Ide jön el minden csütörtök délután a tömzsi, százhúsz kilós, majd kilencvenéves nagyapa látogatóba, és eszi halálra magát, a fazékba temetve arcát az utolsó korty levest is magához véve, aztán a zongora mellé ül, és megkéri az öreg Tantit, zongorázza, én meg énekeljem el neki a Dal a szívről című, század eleji Sólyom Janka-sanzont. Ez volt a felesége kedvenc sanzonja. Dúdolja a refrént: „De jó volna szív nélkül élni…”, aztán zokog. És a Raoul Wallenberg utcában vagyok én is gyerek, és minden alkonyatkor furcsa, szorongós szomorúság önt el, amikor Tanti a Valse triste-et játssza, és nem értem, miért hiányoznak a szüleim, akik élnek, és mi az a vasmarok, ami a mellkasomra nehezedik.

Nem értettem, amikor gyerek voltam, mondom Esterházy Péternek, mi az a rettenetes melankólia, ami nálunk az antik bútorokban megült. Aztán huszonéves korom körül rájöttem, hogy ez „az emberiség elementáris magánya”, el is neveztem EEM-nek, úgy tűnik, ez az én találmányom, mert a Google szerint nincs ilyen találat.

Nemrég megnéztem az Érzékek iskoláját. Amikor a végén Gryllus Dorka csonkolt lábbal, tolószékével eszeveszetten, delejes tekintettel hajt keresztül a városon, és a végén lelövi azt a cudar Kaszás Attilát, hát annyira, annyira átéreztem és megértettem, miért teszi! „Küldjön nekem egy csillagot, amikor visszafogadta” – mondja Esterházy derűs nyugalommal. „Micsoda?!? Én azt a cudart? Soha!” „Nem kell semmit írnia hozzá. Csak küldjön egy csillagot.”

„Nekem egy kapcsolat vagy százszázalékos őszinteséggel működhet, vagy sehogy” – jelentem ki. Esterházy ingatja a fejét, szép dolog az őszinteség, de nem biztos, hogy minden helyzetben célravezető: „Ha azt mondom a páromnak: »Büdös a szád«, akkor lehet, hogy őszinte voltam, de valószínűleg elrontottam az egész esténket. Ha pedig őszinte vagyok, de hozzá lovagias is, és utána meg is csókolom, azzal sem segítettem.”

Fél év múlva küldtem neki egy csillagot.

Aztán még pár éven keresztül időnként küldtem egyet-egyet. Az emberiség elementáris magánya hol jobban, hol kevésbé hasított. Egyre jobban megértettem, hogy mi köze a nagyapám életének az én megmagyarázhatatlan furcsaságaimhoz, és egyre kevésbé láttam, hogyan lehet ebből kijönni. Az opusnak tényleg soha nincs vége.

Egyszer találkoztunk újra egy dahlemi felolvasóestjén, Dél-Berlinben. A színpadról lejőve meglátott, felismert, rám mosolygott. Törékenynek éreztem, és mégis erő és szeretet áradt belőle.

Azóta megtaláltam azt az embert, akivel százszázalékosan őszinte lehetek. Ez nem mindig célravezető, de ő így szeret. Nem ismerte Esterházyt, mert francia. Egészen idén nyárig. Mert akkor elárasztottam a párizsi külvárosi lakását magyar politikai hetilapokkal, címlapjukon mind Esterházy Péter.

Halálhírekor nem tudtam mit kezdeni magammal. Dudorászni, aztán írni kezdtem.  

A cikk az Evangélikus Élet magazin 82. évfolyam, 3. számában jelent meg, január 22-én.

Az Evangélikus Élet magazin kapható az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a Luther Kiadónál, a kiado@lutheran.hu címen, vagy digitális formában megvásárolható és letölthető a Digitalstand oldaláról.