Berzsenyi úgy él bennünk, mint a melankólia költője. Alkony, magány, távoli vagy távolodó álmok, csalfa eszmények, lombhullás, elsóhajtott idilli szülőföld, mélázva visszazengő gyermekkor és szerelem, bezáródás és eltávolodás, az estében megcsöndesedő madarak, lassan elparázsló tűz, közeledő árnyak… De mi is az, hogy melankólia? Amit a régi magyarok „mélakórnak” neveztek? Nagy utódja – neki, a túl a dunai lutheránusnak az alföldi kálvinista – Arany János, a Hamlet-lelkű, e szavakkal láttatja a dán királyfit: lelkén „kotolva űl e mélakór”. Betegség? Az.

De aligha egyszerűen csak a „fekete epe” túltengése, mint azt Hippokratésztől tanulták az európai századok, netán az ördög üzelmeinek eredménye, amint még Luther is vélte. A lélek betegsége, amellyel azokat veri végzetük, akik képtelenek a fantáziát, a szabadságvágyat, az ideálokba vetett hitet egyeztetni a mindennapokkal, mindennel, ami átlagos, ami közönséges, ami a szemhatáron belül van.

Aligha lehet harmonikus életet élni „szüntelenül izgó és kalóz elmével”, ahogy Kazinczynak írja bemutatkozó episztolájában. Majd a másodikban így: „Az én egyedülvaló barátaim a magánosság és az elmélkedés.” Közben földet műveltetni, bort szűrni és „sertvéseket” hizlalni, gyerekeket nevelni, rossz rokonokkal pörösködni, egy öregedő apát istápolni, szekerezgetve Somogy és Vas között, felesége duzzogását látni, mert sok gyertya fogy (legalább Horatiust fel kell lapozni esténként), kelletlenül, de muszájból politizálni.

Verseket küld Széphalomra: „Ezek csak olyan versek, édes Kazinczym [másutt: Nagyérdemű Hazafi! vagy Nagyfényű Férfiú s Barátom!], mint azon amphibiumnak kurrogása [alighanem a varangyra gondol], kit a holdfény a gyepre csal. A Te varázsló szózatod is kicsalt engem azon iszapból, melyben ezen zivataros idő [a napóleoni betörés heteiben vagyunk] temetett: de mely rekedt torkom! mely sárba-mállattak szárnyaim […] tele fejem hadilármákkal […], kaszálatlan rétjeimmel, vetetlen földjeimmel, csirás kazlaimmal.”

Aztán elkopik a tisztelet, felszámolódik a barátság Kazinczyval is, másokkal is. „Az én idegen ég alatt sínlő aloém csakugyan most is hoz néha holmi kis bilingeket, fanyarul ugyan…”, s tudjuk, hogy nem valami nemes üvegházi pozsgást emleget, hanem a ritkuló strófákat. Végre: „Mit nyekergek én az én hordómba” – láttatja magát az emberek közül kizáródott Diogenészként.

S miközben ezeket a sorokat rovom egyházashetyei házamban, kintről a tavasz üzen. Közeledik a nap, hogy itt a faluban megünnepeljük Dani uraság születésnapját. A tavasz úgy üzen idén, hogy berobban az elégiák és lírai sóhajok közé. Ha a kapun kilépek, és balra nézek, tudom, hogy a házakon és a legelőn túl, egy leírhatatlan sárgában izzó repceföld után ott magasodik a Ság, szépen metszett szőlőivel, de amit látok: az a templom, alighanem az egyetlen katolikus istenháza, amelynek falán egy „eretnek” költőtől vett idézet olvasható, honnan máshonnan, mint a Fohászkodásból: „Isten! kit a bölcs lángesze fel nem ér…”

Átellenben meg ott a Berzsenyi „szülötte” szerény hajlék, előtte a gyep oly sok szép szónoki beszéd, szavalat és dal színtere. Ott léptetett el évről évre díszmenetben a Radetzky huszárezred, Somogyi Győzővel az élen, természetesen lóháton jöttek föl ide Salföldről, és – ahogy a másik tavaszi költő mondja, akinek a születésnapja a magyar költészet ünnepe – „a bogarak, a gyerekek / kipörögnek a napvilágra”. Hogy egy-egy kisiskolás megküzdjön itt a fényben azzal, hogy: Int a dicső táj. Járd zengő ajakkal. Vezessen érző kebled istene. […] Álmodd el élted rózsaálmait, S védjen Minerva pályád zajjain, Mint Áriont a tenger istenei, Midőn zengve szállt a delfinen.

„Dudi”-hoz szól a vers, ide a szomszédba, Dukai Takách Judithoz, a poetrisszához, akinek végső hajléka ott árválkodik Duka bejáratánál. Duka és delfin? Bizony itt ezek is egymás mellé kerülhetnek, hiszen tudjuk – akár a felföldi evangélikus Hamvas Béla oly sokszor idézett szép szavaiból is –, hogy ennek a magyar tájnak, ennek a „délnyugati saroknak” a legközelebbi rokona „nem Somogy, hanem Provence és Isztria és Dalmácia […], Kemenesalja fővárosa nem Budapest, hanem Athén”. És: „Berzsenyiben a hely nem mint a mai földrajzi táj él, hanem mint a géniusz. […] Berzsenyiben ég a horatiusi tűz, és együtt van benne mindaz, amivel a táj valaha rendelkezett, az ősnép, a család, a Philia, a szociális báj, a kozmikus harmónia és az istenek közellétének nyugodt tudata.” A „legbelakottabb” magyar vidék ez, sehol annyi falu, mint itt, katolikus „pórok”, hitükben megmaradt lutheránus „kisurak” világa. A derék Fényes Elek csak ennyit mond másfél száz esztendeje: „Kemenesaljai járás: van benne 7 mezőváros, mind magyar, 57 falu, mind magyar.”

A néhai kedves adomázó – és régen elfelejtett – Vas Gerebennek van egy elvarázsolt és elvarázsoló írása, melynek címe Berzsenyi mint kérő (olvasható „munkáinak együttes képes kiadásában”, III. kötet, 1886). Ebben elmeséli, hogy egy lelkész barátját meglátogatni betér Nyőgérbe (ide vagy húsz kilométerre, de a Farkas-erdő miatt nagyot kell kerülni), aki jelzi, hogy itt egy nagy meglepetésben lesz része. Megvárják a naplementét, a gazda behívja a vendégét a fészerbe, annak a másik végében is ajtó, ám a barát azt akarja, hogy háttal lépjen ki rajta. „Mit gondol ön, hogy Nyőgér síkföldön fekszik? – Egyenes földön, mint a deszka. – Nézze meg – mondá ő, engemet megfordítva, és én csodálatosb szépséget még soha sem láttam. Legkevesebb kétszáz öles magaslatra álltam, alattam elláthatatlan síkföld, melyen negyven falut lehetett egyszerre meglátni szabad szemmel… A gyönyörű zöld rónán a Rába folyamnak regényes kanyargásai a számtalan liget mellett oly bódító látvány, hogy az én papom e gyönyörű képhez szükségtelennek tartá egyebet mondani, mint: ez Kemenesalja. Egy roppant angolkert […]. Az ember önkénytelenül kiterjeszti karjait, keblébe szívja az alkonynak friss szellőjét, és röpülni vágyik e paradicsom fölött.”

És ott Sömjén, az ifjú házasember lakhelye, ahol ama „magas szárnyalású” ódák születtek, ott Cell-Nemesdömölk, az esküvő helye, derék komájának, felfedezőjének, Kis János szuperintendensnek a szolgálati pontja, Kissomlyó az első iskolával és Boba meg a többi evangélikus őrhely. Emlékezzünk csak a Vas Gereben tollára kívánkozó kulcsszavakra: liget, kert, paradicsom. És még egy: a pagony. Kazinczy nem ismeri a szót, Berzsenyi megmagyarázza: „Az erdőnek különös szakasza, melyet vagy ültetnek vagy nevelnek, vagy akármiért megtiltanak és bekerítenek. Vas vármegyei szó.”

Mondjuk ki végre: Berzsenyit csak a reményeiben megcsalatott és elfásult lélek vagy az efféle szerencsétlen kor tarthatja úgy számon, mint a mélázó, a végső költői elhallgatástól szüntelenül megkísértett költőt, az önfeladás lírikusát. Nem. Berzsenyi a melankólia megkísértettje és üldözöttje, amikor öregnek érzi magát, noha talán harmincas éveit tapossa – de ifjú, amikor géniuszainak súgása erősebb, mint a kedélybetegségé, és ez sem függ szorosan az életkortól. Talán mindkét létállapot elsősorban magától a tértől: Kemenesalja az ódai röpülésé, ahol együtt áll a lélekben Isten, haza, nemzet, ifjúság, szabadság, Nikla az alkonyaté, az őszé, az elégiáé. Nikla a mindennapi küszködés, a felnőtt, a napi gondokban őrlődő férfi világa, azé, aki körülményeinek foglya, óhatatlan tehát, hogy megszépüljön, a mitológiák magasába emelkedjen minden, ami az ifjúkorból visszaálmodott emlék.

A verset Niklán is a Kemenesalja írja. És ezért válik az örök búcsúzás jelképévé a szelíd, ligetes-pagonyos táj fölé emelkedő Ság – ez a tanúhegy maga az üzenet. Amitől elköszön a távolodó, és amit repeső szívvel üdvözöl az érkező. Mert az élet két nagy színtere között ott van az út: a Hetye és Nikla között kanyargó, ki tudja, hányszor megtett kocsiút, alighanem a költői meditáció kitüntetett helye, kétoldalt a Dunántúl mint ősi kultúrtáj és Trianon után „a magyar kert” rangjára emelkedett országrész legszebb látványaival. Aligha véletlen, hogy Duka mellé közeledve írja Juditnak: „A poézis nem egyéb, mint lelki muzsika.” Hetye, Borgáta, Kissomlyó, Sümeg, Bazsi, Zalaszántó, oldalt Várvölgy és Rezi, aztán Keszthely, Berény, Kéthely, Marcali, Nikla, de persze mehetett itt-ott másik úton, erdőfoltok, ligetek, szántások, berkek, kiöntések mellett.

De a legendás pont, ahol jövet-menet meg kellett állnia, persze az, ahonnan a Ság még vagy már látszott, Börcehát, Bazsi község valahai kis szőlőhegye, irodalmunk kultuszhelye. A kedves Simon István, a környék hajdan oly népszerű lí- rikusa örökítette meg ezt a pontot, amely mellett ma is el-eljárogatunk, de ahol mára már se szőlő, se a Ság látványa. De ami még megvolt, amikor a kisúri Dunántúl legnagyobb ismerője, Eötvös Károly erre hozta tudós barátait. A Balatoni utazásban, a 19. század egyik legszebb útirajzában és nemzetjellemtani traktátusában örökítvén meg a jelenetet. Az út szelíd kanyarulatában megállva szavalja a verset: „Messze setétedik már a Ság teteje…”, mellette szigorú erdélyi „kisúr”, Gyulai Pál, akinek minden zordonsága szelíd merengéssé válik, hallgatván: „Megállok még egyszer, s reád visszanézek, / Ti kékellő halmok! gyönyörű vidékek! / vegyétek bús könnyeim.”

Ahogy mi is megállunk az erdősödött fák között, eltűnődünk, s a hajdani látványt képzeletünkből híva elő, hol azt mormoljuk: „Oh, a szárnyas idő hirtelen elrepül”, hol az égre nézve ezt: „Buzgón leomlom színed előtt, Dicső!”, hol meg, ha elfog az érzés, hogy a tél végi idő és a történelem újra újulni óhajt: „[...] századok Istene! / Buzgó örömmel feltekintek, / S titkaidat huraim csodálják. […] Megszántad e nagy bajnoki nemzetet […] / Bízzál, s virágzóbb századokat remélj, / Elődeidnek szép kora visszatér…”  

A cikk az Evangélikus Élet magazin 81. évfolyam, 17. számában jelent meg, 2016. május 1-jén. 

Az Evangélikus Élet magazin kapható az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a Luther Kiadónál, a kiado@lutheran.hu címen, vagy digitális formában megvásárolható és letölthető a Digitalstand oldaláról.