– A Nyíregyházi Evangélikus Egyházközség közel tíz évvel ezelőtt nemcsak a hívők igényei miatt alakult, és azóta is növekszik. Öröm, ha ilyenről hallhatunk. Hogyan éled meg és mivel generálod ezt a folyamatot?

– Csodaként élem meg. Azon kívül, hogy a Szentírásnak megfelelően igyekszem hirdetni Isten igéjét és ehhez a szolgálathoz kérem az Ő Szentlelkét, olyan nagy gyülekezeti szervezés, „látványos akciók” nincsenek. Isten mégis megadta, hogy kétszeresére nőtt a gyülekezet! 150 főről 300 főre emelkedett a tagok száma, templomba pedig 100-120 fő jár.
Nagy öröm, hogy a gyülekezet nem egy esetben úgy épül és bővül, hogy a gyülekezeti tagok maguk szólítják meg és hívják ismerőseiket, szomszédaikat. Így egy nagyon különleges helyzet alakult ki, hiszen közösségünk fele – vagy talán már annál is több – nem is evangélikus hátterű.

– Nagyon ritka, hogy egy evangélikus gyülekezetben nem az evangélikus háttérből érkezők képezik a „többséget”...

– Arra törekszünk, hogy családi közösséggé váljunk. Ebben folyamatosan fejlődnünk kell, de ezt a fajta összetartozást érzik a hozzánk érkezők. Egyik gyülekezeti tagunk, aki más felekezeti háttérből érkezett, úgy döntött, hogy bejön a templomunkba. Örömmel tapasztalta a nyitottságot, bekapcsolódott imaközösségünkbe. Áldás, hogy mára gyülekezetünk tagja. Olyan is előfordul, amikor a „gyermek hozza a családot.” Először egyedül jött egy fiatal lány, majd a testvérével, aztán édesanyjával együtt érkezett templomunka. Később jöttek a barátok is…

– Mi az amiért vonzó az Emmaus?

– A Bibliából tudjuk, hogy Jézus vonzza az embereket. Bízom benne, hogy ez az alapvető ok, a krisztusi hívás meghallása. Azért imádkozunk, hogy az igehirdetésből ne az emberi maradjon meg a szívekben, hanem az, ami az Istentől jön. Jézus ma is hat az emberekre, ezt látom és nem akarom eltakarni. Vallom, hogy addig lesz növekedés, amíg Jézusnak adjuk át alkalmainkat és magunkat…
Ezen kívül figyelmet fordítunk arra, hogy közösséggé váljunk. Előfordult, hogy az istentiszteleten arra kértük a jelenlévőket, ismerkedjenek meg két három olyan gyülekezeti taggal, akivel korábban még nem beszélgettek. Először önmagunkat próbáljuk formálni, igyekszünk erősíteni a gyülekezeti köröket, hogy minél inkább egy családdá válhassunk. Bízom benne, hogy idővel természetessé válik az is, hogy ha például valaki beteg lesz és már nem tud eljönni, nem magányosodik el, hiszen a gyülekezet akkor is körülveszi őt és tartja vele a kapcsolatot.
Sok szolgálni kész testvérünk van. Soltész Csaba gyülekezetünk felügyelője komoly segítség, ő vezeti zenekarunkat, egyre több meghívást kapnak szolgálatra, bizonyságtételre. A gyermek bibliaórát négyen tartják. A gyermekes családok gyülekezetünk életének meghatározó részei. Azt hiszem sokat elárul közösségünk gazdasági vezetőjének bibliai jelmondata, mely olvasható a munkahelyi számítógépén is: „Készülj Istened elé” (Ámósz 4,12).

– A gyülekezetépítésre sokféle modellt ismerünk. Te a családi közösséget nevezed a gyülekezet modelljének…

– Én nem mondanám ezt módszernek. Természetes, hogy az istentiszteleten a közösséget hangsúlyozni kell, de ez sokkal inkább az Istentől jövő szeretetből ered, a krisztusi lelkületből árad. Akiben elkezd növekedni Jézus, annak fontossá válik a másik. Ez látható, tapasztalható. Egymás megismerése szempontjából fontos, hogy mi elsősorban nem országos konferenciákra küldjük a gyülekezet tagjait, hanem saját alkalmakat szervezünk, hogy a közösség minél erősebb, összetartóbb legyen. Ebből következik az egymás felé történő bizalom is, így van rá példa, hogy valaki be meri hozni nagyon bensőséges problémáját is. Ilyenkor jobban figyelünk rá és erős imaközösség alakul érte.

– A gyülekezet mellett az Emmaus Idősek Otthonában is szolgálsz. Mi az amit az idősek között tanultál?

– A szeretetotthoni szolgálatról nem gondoltam volna, hogy a lelkészi szolgálat non plus ultrája, de mára látom, hogy hihetetlen kincseink vannak. Ezt a világ emberi erőforrásnak nevezi, én ettől viszolygok. Csodálatos megtapasztalni azokon az időseken akik több rendszeren keresztül is hűségesek maradtak hitükhöz, hogy látszik rajtuk egyfajta szelíd krisztusi lelkület. Vágynak az igei szolgálatra, az úrvacsorára. Sajnos egyre több ember dementálódik, de aki Istennel élte le az életét, annál érezhető valami benső megnyugvás. Volt olyan idősünk, akin amikor imádkozott, nem is lehetett észrevenni az előrehaladott demencia jeleit. Egy másik néni nagyon betegen is folyamatosan énekelt. Őmellé leülni, őt hallgatni sok embernek ajánlani tudnám…

– Bár nálatok növekszik a gyülekezet, országos és európai viszonylatban egyre kevesebben vagyunk. Mi lehet ennek az oka?

– Tudnunk kell, hogy Krisztus királyi uralma valóság. Ezzel szemben ma még az is hiányzik, hogy szembesüljünk Isten hatalmával. Dániel könyvében olvashatjuk, hogy lesz egy uralom, egy kő, ami heggyé válik. Ez a prófécia Krisztusban beteljesedett, amit inkább csak a szorult helyzetben lát meg a ma embere…
Másrészt számomra a szolidaritás elsősorban keresztény kifejezés. Többek között azt jelenti, hogy felvesszük azoknak a problémáját akiket üldöznek, vagy valamiért szenvedniük kell. Ezért sem mindegy, hogy a menekültkérdésre hogyan reagálunk. Mi egyelőre inkább elméletben vagyunk közel ehhez, de tudom, hogy Nyírbátorban van egy gyülekezeti lelkész, aki elmegy a menekültekhez, a táborban a keresztényeknek igét hirdet, a nem keresztényekkel pedig beszélget és élelmiszert oszt. Egy alkalommal – még a mostani menekült hullám előtt – nekünk is volt lehetőségünk befogadni egy nigériai fiatalt, szeretettel és gondoskodással vette körül a közösség, sok ember megmozdult érte, nagyon jó volt ezt látni.
Nem elzárkóznunk kéne, hanem úgy, ahogy Krisztus is aktívan cselekedett a másikért, ugyanúgy nekünk is ezt kell tennünk, hiszen ez a fajta testvériség a kereszténység jele.

– A Magyarországi Evangélikus Egyház az Ökumenikus Segélyszervezettel együtt kezdett el a menekültek megsegítésére egy akciót. A civil társadalom hangja is nagyon erőteljes, számos egyéni és csoportos segítségnyújtásról olvashatunk. A gyakorlatban hogyan lehet a szolidaritást erősíteni?

– Inaktivitásunkra mindig lesz érv, de az nem lesz krisztusi. Újra fel kell tennünk magunknak a jézusi kérdést: „ti kinek tartotok engem?” Meggyőződésem, hogy nem új intézmények, szociális ellátórendszerek kellenek nekünk, hanem belülről jövő meggyőződés, hogy a másikkal, a rászorulóval nekem dolgom van. Máshogy fogalmazva: ha valakiben tényleg Krisztus teste van, az indítást érez arra, hogy cselekedjen.

– A keresztény inaktivitásnak mi lehet az oka?

– Sokszor és sok szempontból eltávolodtunk a bibliai igazságoktól. Ahol nem csak a teológiai tisztaság jelenik meg, hanem bibliai alapú élő üzenet is, ott segítségnek is lennie kell. Evangélikusként különösen is fontos, hogy a reformáció nemcsak megtörtént, hanem az az üzenete, hogy folytonos megújulásra van szüksége az egyháznak! Ezt nem szabad kiiktatni. A kisázsiaiaknak szóló levél is tükrözi, hogy ők is ugyanolyan természetűek lehettek mint mi. Pál apostol figyelmezteti őket, hogy ne aludjon el a hitük. Nekünk is arra van szükségünk, hogy észrevegyük ha megfáradtunk és kimozduljunk abból.

– Az Emmausnál először idősek otthona működött, majd gyülekezet alapult. Mindkettőnél édesapád látta el a lelkészi szolgálatot…

– 1993-ban épült fel a szeretetotthon, ennek édesapám, Bozorády Zoltán volt a vezetője. A kápolnában az időseknek minden héten istentiszteletek tartottunk. De nemcsak az idősek voltak jelen, hanem a városból is érkeztek az alkalmakra. Munkatársak is megjelentek az istentiszteleteken, sőt, kérték, hogy esküvőjük, vagy a keresztelő itt lehessen. Egyre fokozódott az igény, így 2006 advent első vasárnapján vált önállóvá a gyülekezet. Akkor még jelentősen több volt az aktív idős, így istentiszteleteken a padsor egyik fele az Emmaus Otthon lakóiból állt, másik fele pedig munkatársakból és a városból érkezőkből tevődött össze. Idővel az idősek oldala elkezdett fogyni, de a városból érkezőkből feltöltődtek a padsorok. Nagyon jó volt megtapasztalni, hogy már akkor voltak olyan gyülekezeti önkéntesek, akik az idősek otthonában látogatták azokat, akiket más már sajnos nem annyira. Édesapám aktív maradt a gyülekezetben, elsősorban a lelki gondozásban, ami áldást jelent a közösség számára.