– Augustinus időmeghatározásához hasonlóan – „ha nem kérdezik meg tőlem, mi az idő, akkor tudom, mi az; de ha kérdezik, akkor nem tudom” – bizonytalan lehet a válaszunk arra a kérdésre, hogy miként írjuk körül a bűn fogalmát. Mit jelent valójában a bűn, és mitől választ el?

– A bűn fogalma egyre inkább szekularizálódik, egyre inkább kiveszőben van. Meg kell állapítanunk, hogy a bűn nem világi fogalom, ezért a teológiai értelmezéséből kell kiindulni. A bűnbeesés története óta nem tudjuk kikerülni a bűnnel való tusakodást, együtt kell élnünk azzal, hogy esendő emberekként kísértve vagyunk – és nagyon sokszor bele is esünk a kísértésekbe. Káin és Ábel történetében a harag, a düh, a testvérféltékenység miatt következett be a bűn, holott nem kellett volna, hogy így legyen. Tudhatjuk, hogy emberi mivoltunkból adódóan nem lehet kikerülni a bűnt, az jelen van a világban. Tényleg folyamatosan leselkedik az emberre, ott köröz körülöttünk. Bármilyen kicsi résen – amelyet az ember elgyengülése vagy valamely csábító ajánlat elfogadása nyithat – képes megjelenni az életünkben. Legegyszerűbben azt nevezzük bűnnek, ami Istennel szemben áll. A bűnbeesés pillanatában az Isten és az ember közötti harmónia, a szoros kapcsolat megszakad, kettétörik, mert – ahogy Wolfhart Pannenberg német evangélikus teológus is többször hangsúlyozta – az ember kerül saját életének a középpontjába, és nem tud nyitni Isten felé. Ezért minden Istentől eltávolító emberi tevékenységet bűnnek nevezhetünk.

– Míg a bűnök közötti különbségtételt több teológiai irányzat is hirdeti, Luther Márton a cselekedettel elkövetett bűnnel azonos mértékűnek tekintette a gondolatban megfogalmazott bűnt. Van különbség kis bűn és nagy bűn között?

– Az ember hajlamos a saját felelősségét kisebbíteni, azt mondani, hogy „én nem vagyok ennek a részese”, vagy hogy „rajtam kívül álló okokból történt”; „a másik ember, a körülmények is közrejátszottak, nem csak én vagyok a hibás”. Nem csupán a cselekvés a bűnös, mégis, maga a cselekvés is taszítja az embert a bűn állapotába. Valójában felsorolni se bírjuk a saját bűneinket, mert ami Isten ellen való, és ami nem enged őrá figyelni, vele közösségben élni, az mind ebbe a kategóriába sorolható. Ezért nem véletlenül mondta azt Luther, hogy teológiai értelemben nem tudjuk a bűnöket kategorizálni.

– A gondolatban megfogalmazott bűn esetében eszünkbe juthat a lelkiismeretünk. Mennyire hallgatunk rá?

– A lelkiismeret nem biológiai folyamat. Az attól függetlenül ott van az emberben, hogy valaki meg tudná magyarázni, milyen sejtekben, hogyan, milyen idegpályákon jön létre. Ez az egyik útja annak, hogy meglássuk: ez azért van, mert Isten van a világban. A lelkiismeret a hívő és a nem hívő ember számára is jó iránytű. Természetesen az már más kérdés, hogy mennyire hallgatunk rá…

– Az egyház felé mintegy vádként szokás megfogalmazni: miközben az Isten melletti létre, a legfőbb szeretet megtapasztalására hív, és a bűnök beismerésére figyelmeztet, maga sem mentes a bűntől. Az önvizsgálatra mutat rá Dietrich Bonhoeffer is. A mártír német evangélikus teológus, lelkész Etika című művében ezt olvassuk: „Az egyház megvallja, hogy hiába vette fel a Jézus Krisztus nevét, amikor szégyellte őt a világ előtt, és nem hárította el megfelelő eréllyel azt, hogy gonosz célok érdekében visszaéljenek e névvel.”

– Az egyház nevében elkövetett bűnöket, mulasztásokat, vagyonfelhalmozást sokan és sokféleképpen hozzák fel érvként, amikor az egyházról világi környezetben szó esik. E megállapítások természetesen tartalmaznak igazságot, ugyanakkor nem szabad arról elfeledkeznünk, hogy míg az egyház a hívők közössége által – sajnálatosan – bűnössé válhat, de benne és általa a Szentlélek Isten munkája vitathatatlan, ő pedig mentes minden bűntől. Ember voltunkból adódik, hogy rossz döntéseket is hozunk, ezáltal olyan is előfordul, hogy az egyházat hozzuk nem feltétlenül pozitív helyzetbe. Jogos a kívánalom, hogy először a saját házunk táján sepregessünk, és utána próbáljunk meg másokat jobbítani. Ettől függetlenül azt kell megérteni, hogy amikor bűnről és bűnbocsánatról beszélünk, akkor Isten üzenetét igyekszünk hirdetni a világnak. Ezért is fontos önmagunk és mások számára tudatosítanunk, hogy nem embertől jön a bűnbocsánat! Ha a lelkészek az istentiszteleten Isten bűnbocsánatát hirdetik, akkor azt az Úristen hirdeti rajtunk keresztül. Ebben mi csak eszközök vagyunk.

– Miként mérlegelhetünk a világi és az egyházi törvények között?

– A világi törvénynek éppen úgy meg kell felelnünk, mint ahogyan szívünkbe zárjuk az evangéliumot, és aszerint élünk. Jézustól nem az hangzott el, hogy „vétsetek a törvény ellen”, vagy hogy „szegüljetek szembe a világi törvényekkel”, hanem azt olvashatjuk: „Adjátok meg a császárnak, ami a császáré, és Istennek, ami Istené!” [Lk 20,25b] Kötelesek vagyunk azt megtartani, amire a világi törvények köteleznek bennünket. Akkor tehetünk csak kivételt, ha a világi törvényről nyilvánvaló, hogy az Isten elleni lenne.

– Elriaszt vagy felébreszt a bűnről való beszéd? – kérdezhetjük egy-egy olyan prédikációra gondolva, amelyben a bűneink igencsak a mérlegre kerültek. Luther Márton többször is megfogalmazta: igaz, hogy a bűnre fel kell hívni a figyelmet, ugyanakkor az igehirdetés középpontja az evangélium hirdetése. Hol van ennek a határa?

– A törvény és az evangélium nem válik el annyira egymástól, hogy azt tudjam mondani: az egyiket elfogadom, a másikat pedig nem. Ha nem lennénk bűnösök, akkor nem lett volna arra szükség, hogy Krisztus földre jöjjön, és önmagát adja értünk. Mivel ennek meg kellett történnie, ezért szükséges hangsúlyoznunk azt, hogy miért történt meg. De a bűnről való beszéd egyben a bűnbocsánatra vezető út megmutatását is jelenti. Magunk nem vagyunk képesek arra, hogy üdvösségre juttassuk saját magunkat. Ez csak Krisztuson keresztül lehetséges! Az igehirdetésben fontos, hogy megtaláljuk a helyes arányt; mindig az evangélium hányada a nagyobb.

– A Lelkipásztor folyóiratban megjelent tanulmányában az énközpontúságot az irgalmas élettel állítja ellentétbe.

– A bűnbeesés történetében az volt a legnagyobb kísértése az embernek, hogy hatalma legyen minden fölött. A bűn fogalma is ebből eredeztethető: hatalmat akarunk, és urai akarunk lenni olyan dolgoknak, amelyekhez igazából nincsen közünk. Mai társadalmunk mintha eltévesztette volna a súlypontot: magát helyezte a középpontba ahelyett, hogy alázattal Istenre tekintene. Ma az ember önmagának akar minden hatalmat. Ez talán a legnagyobb kísértésünk. Az irgalmasság olyan lehetősége az embernek, amelyben a lelkiismeret szólal meg, és amelyben a Szentlélek cselekszik az ember által. Az irgalmasságot Krisztus áldozatán keresztül érthetjük meg legjobban, ugyanakkor az irgalmas életet magunk is cselekedhetjük. Ehhez elsősorban hitre és alázatra van szükség. Ezáltal tudok a felebarátom felé olyan viselkedést tanúsítani, amin keresztül Krisztust tudom sugározni.

A cikk az Evangélikus Élet magazin 86. évfolyam, 9–10. számában jelent meg 2021. március 7-én.

Az Evangélikus Élet magazin kapható az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a Luther Kiadónál a kiado@lutheran.hu címen, vagy digitális formában megvásárolható és letölthető a kiadó oldalán.